Búcsú a lovaktól – Thury Gábor publicisztikája

A hagyományos öttusaversenyek öt napja rendre a magyar sport ünnepét jelentette, talán jelképesnek is felfogható, hogy az ilyen rendszerű lebonyolítás utolsó nagy sikerét 1988-ban érték el sportolóink. (Az egynapos tusázás 1996-ban Atlantában szerepelt először a programban). A politikai utasításra kihagyott Los Angeles-i játékok után szöuli győzteseink (Fábián László, Martinek János egyéniben is, Mizsér Attila) kettőzött akaraterővel bizonyítottak, ha nem is a Balczó András-i értelemben vett, de a munkába vetett hit meghozza a gyümölcsét. Az is tény, a sportágat megálmodó Pierre de Coubertin szellemiségét sutba vágva az egynapos versenyben fiaink mellé lányaink is felnőttek, bizonyítva, hogy a női szakágban ugyanúgy megvan a tradíciókban gyökerező potenciál, mint az erősebb nemben. Vörös Zsuzsa a 2004-es athéni, Gulyás Michelle a 2024-es párizsi játékokon győzött, az utóbbi pazar, 1461 pontos világcsúcsa immár az örökkévalóságé. Persze, hogy örültünk az „újkori” sikereknek, még úgy is, hogy tudtuk, ez már nem a mi öttusánk, a miénk más volt. A nemzet sportolója, a sportág halhatatlanja, Balczó András szavaival élve, emberibb talán.

Érdemes némiképpen áttekinteni – a teljesség igénye nélkül –, mitől is búcsúzunk azzal, hogy a lovaglás többé nem a sportág része. Az öttusa első magyar olimpiai indulója 1928-ban Amszterdamban Filótás Tivadar volt, aki a 23. helyen végzett, az 1932-es játékokon hetedik Somfay Elemér (1924-ben Párizsban úgy lett második atlétikában, ötpróbában, hogy 200 méteren elmérték az idejét…) mellett Benkő Tiborra illik emlékezni, aki később az olimpiai bajnok Benedek Gábor edzője lett. Az öttusa az eszközigényt, a versenyrendezést, a felszereltséget illetően katonai sportnak minősült, mondjuk úgy, az úttörők rendre a Ludovikán pallérozódtak. Még ebben az értelemben is felfedezhető folytonosság az „ősapák” és a szintén a Ludovikán tanuló Gulyás Michelle között.

A sportágban az első átütő magyar siker az 1952-es olimpiához fűződik: Helsinkiben a Benedek Gábor, Szondy István, Kovácsi Aladár összetételű csapat első, egyéniben Benedek második, Szondy harmadik, Kovácsi tizenkettedik lett. A második világháborút követően a fennálló politikai rendszer utasítására 1949 januárjától építették fel hazánkban a sportágat, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy a Szovjetunió­val együtt a világ élvonalába kerüljön. Nem véletlenül üzente haza az aranyérmes hármas a Népsport hasábjain: „Boldog örömmel jelentjük, hogy az öttusa olimpiai csapatbajnokságot megnyertük, az egyéni bajnokságban pedig a második és a harmadik helyet szereztük meg. Ezzel a svédek évtizedes hegemóniáját törtük meg. Boldogok vagyunk, hogy sikerünkkel szolgálatot tehettünk hazánknak. Köszönjük a pártnak, Rákosi elvtársnak a segítséget, amelyet előkészületeinkhez kaptunk és ígérjük, hogy a jövőben is odaadó lelkesedéssel fogunk küzdeni népi demokráciánk sikeréért.” Kovácsit leszámítva öttusázóink zöme katonai közegből érkezett, más kérdés, hogy az épülő szocializmusban a Ludovika szitokszónak számított… Az 1952-es öröm négy évvel később tovaillant, az 1956-os forradalmat követően a melbourne-i játékokra utazóban Benedek a sportolók forradalmi bizottságának egyik vezetőjeként kijelentette: „Mi ne fegyvert ragadjunk a szovjet megszállás ellen, hanem a megszégyenítés eszközéhez folyamodjunk, és ne fogjunk kezet a szovjet sportolókkal, s vezetőink is hasonlóképpen cselekedjenek.”

Az 1960-as római játékokon méltó elégtételt jelentett, hogy a magyarokat egyéniben (Németh Ferenc) és csapatban (Németh, Balczó András, Nagy Imre) sem tudta legyőzni a nagy testvér. S noha Tokió (1964) előtt Balczót (és Móna Istvánt) eltiltották, Török Ferenc elorozta az aranyat Igor Novikov elől. Mexikóvárosban szinte biztos volt, hogy a csapatarany (Balczó, Török, Móna) meglesz, ekkor már egy egész ország szurkolt Balczó egyéni bajnoki címéért. A svéd Björn Ferm 11 ponttal megelőzte, ám 1969-ben Budapesten rendezték a világbajnokságot. Bandit leszámítva a csapat kicserélődött, mégis, az ötödik tusára, a futásra mintegy harmincezer ember ment ki Pesthidegkútra, hogy lássa Balczó megdicsőülését. Emberfürt kísérte útját az ösvényeken, és több mint negyven másodperccel győzte le a szovjet Borisz Onyiscsenkót. Münchenre (1972) már elmúlt 34 éves, csupán az egyéni ötkarikás bajnoki cím hiányzott. Nem véletlen, hogy miután az Olimpiai Stadionban beérkezett a célba, Dávid Sándor a Népsportban ezt írhatta: „Balczó lábai alól eltűnt az anyaföld. Dobálták, tapsolták, ünnepelték a társak és sportbarátok az újdonsült olimpiai bajnokot.”

S noha nem biztos, hogy a hétköznapok embere pontosan megértette a Balczó által hangoztatott mondat tartalmát – nem a siker a fontos, hanem a sikerhez vezető út –, Kósa Ferenc 1977-ben bemutatott Küldetés című filmjéből „levette”: a bajnok mondandója rendszerkritika a javából. A hittel élő ember erkölcse mindenkit szembesített a magasabb rendűként hirdetett társadalmi rendszer anomáliáival. Nem véletlen, hogy a mozikban a nézők felállva tapsoltak, mint ahogyan az sem, hogy a filmet levették a műsorról. Hogy miért? A 2018-as Év Sportolója Gálán a Magyar Sportújságírók Szövetsége által életműdíjjal kitüntetett öttusázóval kapcsolatban az emblematikus rádióriporter, Novotny Zoltán úgy fogalmazott, az emberek olyanok akartak lenni, mint Balczó András, azt keresték benne – s találták meg –, ami belőlük hiányzott, hogy kikacsinthassanak a Kádár-rendszerből. Ezt nyilvánvalóan rossz szemmel nézte a rezsim, az sem volt kisebb szálka a szemében, hogy a bajnok nem átallotta kijelenteni: „1956-ban nem csak annyi történt, hogy leérettségiztünk”. Márpedig Kádár János országában a társadalmi konszenzus része volt, hogy a forradalom témaköre tabu…

Az 1990-es évektől kezdve itthon legalábbis okafogyottá vált politikai szembenállásról beszélni, szerte a világon másfajta gond ütötte fel a fejét a sportágban: a nem megfelelő lóállomány. Egyfelől volt igazság a felvetésben, az eleve költséges, nagy hozzáértést igénylő tenyésztésre, fenntartásra nem minden versenyhelyszín bizonyult alkalmasnak, ezzel párhuzamosan az állatvédők egyre gyakrabban emeltek kifogást a lovak pálcázása ellen. A tokiói játékokon az ötszörös világbajnok német Annika Schleu esete olaj volt a tűzre: a ló – amely a verseny első körében sem bizonyította rátermettségét – szinte menekült az akadályok elől, a versenyző vezető pozícióból lenullázódott. Ráadásul edzője elnáspángolta a lovat, mi több, Schleut is erre ösztönözte. A nemzetközi szövetség kihátrált az egyik tusa mögül, 2025-től levette a számot a programból, helyére akadályverseny kerül.

Hogy mit jelentett nekünk a lovaglás? A legpontosabban az olimpiai bajnok Benedek Gábor fogalmazta meg: „Nem csak a sportág egyik számát. Mint magyar embernek természetes, hogy lovagolni kell. Hogy úgy mondjam, én a coubertini öttusán – ami a hírvivő katona küldetése – nevelkedtem. (…) Konkrétan huszárként menekültem a Vörös Hadsereg elől. Ha úgy tetszik, már akkor letudtam az öttusa egyik számát…” S hogyan reagált arra, hogy a tusa kikerült a sportágból? „Tavaly elbúcsúztam a lovaktól, amikor 2023 januárjában elmentem a Tattersallba, és megsimogattam őket.”

S mit hozhat a jövő? Gulyás Michelle – aki a párizsi játékokon az 1920-as békekötés helyszínétől, a ­versailles-i kastélytól kőhajításnyira Élodie Clouvel személyében éppen egy franciát előzött meg, s játszották le tiszteletére a Himnuszt – részt vesz holnap a csepeli Daru-dombon a Magyar Diákszövetség rendezvénysorozatának első állomásán, előzetesen, figyelemfelkeltésül ezt mondta: „Bízom benne, hogy az én példám és az olimpiai bajnoki győzelmem is sok fiatalt ösztönöz arra, hogy lehetőleg mindennap sportoljon, és kipróbálja az öttusát, illetve a laser runt.”

Ennél jobb végszó nem kell.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!