NINCS ÚJ A NAP ALATT, vetődik fel az emberben, miközben James E. Sullivan szavait olvassa. Az úriember az 1904-es St. Louis-i olimpia szervezőbizottságának elnöke volt, és az ötkarikás játékokat megelőzően így fogalmazott: „Összességében ez lesz a legcsodálatosabb sportküzdelem, mióta világ a világ.”
Hogy valóban az volt-e, e sorok írójának nem tiszte megítélni százhúsz év távlatából, de az biztos, a rendezés hagyott kívánnivalót maga után. Legalábbis az akkori német csúcstartó futóbajnok, Johannes Runge elég sarkosan fogalmazott útinaplójában, miután megérkezett Missouriba, az Inside Inn Hotelbe.
„Az, hogy ez hotel, enyhén szólva túlzás, helyette inkább fából ácsolt, jókora istállót kellene mondani, ha jellemezni akarjuk. Ez a szörnyű rönkhodály nélkülözi a legcsekélyebb építészeti ékítményt is, ötezer egyágyas és kétezer-ötszáz kétágyas szoba van benne. Hátborzongatóak” – írta Runge, majd még inkább kiábrándultan fogalmazott a sportlétesítményekről: „A salakpálya az egyetlen, amit dicsérni tudok. A többi létesítmény nagyon-nagyon középszerű. A stadiont sokkal nagyszerűbbnek, előkelőbbnek képzeltem. Az aréna, amelynek negyvenezer személyt kell befogadnia, legföljebb húszezer ülőhelyet kínál, semmiféle tetőféleség nem védi, ezért a nézők a szó szoros értelmében meg fognak sülni az izzó ég alatt. A legborzalmasabbak azonban az öltözők. Egyszerűen botrányos, hogy ilyen odúkat bocsátanak külföldi atléták rendelkezésére, akik a hosszú tengeri és szárazföldi utazástól elcsigázva érkeznek meg ide.”
Sullivan állítása és Runge tapasztalatai nem állnak szükségszerűen ellentétben egymással, elméletben előfordulhat, hogy korábban ennél is rosszabb versenyeket rendeztek – noha nehéz elképzelni. Hogy a német futó a körülmények vagy saját teljesítőképességének határai miatt nem ért el sem 800, sem 1500 méteres síkfutásban ötödik helyezésnél jobbat, nem tudhatjuk, de tény, hogy azóta mindenhol sokat javultak a sportolás körülményei – igaz, a fent leírtakhoz képest ez még önmagában nem érdem.