Ligák fölötti művészet – Malonyai Péter publicisztikája

HÍVJA NÉHA A SPORTOT segítségül a művészet, ám nem emlékszem olyan alkotásra, amelyiknek sikerült volna kiváltania azt az izgalmat, amely elönt egy-egy nagy verseny közben. Miközben a viadalok, a meccsek telis-tele vannak drámákkal. Ám a filmek, könyvek nem erről szólnak, inkább eszközül használják a sportot.

Még ott is, ahol az alkotás kimagasló. Mert hiába játszódik a legendás, hét Oscar-jelölést (és négy szobrot) kapó Tűzszekerek (1981) az 1924-es párizsi olimpián, a 100 méteren nyertes Harold Abrahams és a 400-on aranyérmes Eric Liddell története morális kérdések felvetéséhez kell Hugh Hudson rendezőnek. A film zseniális, az eszköz (sport) is alkalmas rá, hogy állást foglaljon, mégis…

De ugyanígy vagyok másik kedvencemmel, Mészöly Miklós kisregényével is, Az atléta halála (1966) beavat némileg az öltöző, a versenyek világába is, de nem ez a lényeg. Ahogy az író mondja: „Ha a regény sportvilága alkalmas arra, hogy általánosítva a »lét sportjára« is utaljon, egyúttal az író kételyeire is utalhat, a saját »teljesítményét« illetően.” Közös szekszárdi kötődésünk (apám osztálytársa volt a Garayban, még Molnár Miklós néven) jóvoltából megtisztelt azzal, hogy beszélgettünk néha, így tőle is tudom, hogy a futás kellék volt nála, még ha nem is véletlenül – a Garaynak jó atlétacsapata volt.

A (nekem) remekművek után akkor mit mondhatnék a különféle, direkt (nép)neveléssel szolgáló, a színészek miatt színvonalas, ezért általam is sokszor látott filmekről, mint például a Mese a 12 találatról, a Csodacsatár vagy akár a Papp Laci zsenijét tükrözni próbáló Nehéz kesztyűk.

Ezek után örömmel üdvözlöm, hogy fordult a kocka – a sport kívánja magába olvasztani a művészetet. A Sportsmarketing honlapján, Gönci Olivér interjújából tudhattam meg, hogy azért megfordulhat a világ. Gönci úr Wolfgang Natlacennel, az AS Velasca olasz kilencedik ligás futballcsapatának alapítójával, atyjával beszélget – alaposan, hosszan, de figyelemre érdemesen.

A lényeg pedig, hogy a klub tulajdonképpen maga is művészi alkotás, a jegyeket, a mezeket, a csapatkapitányi karszalagot, még a sípcsontvédőt és a szögletzászlót is rangos művészek tervezik. A programot minden fórumon a forradalmi jelzővel illetik, nem véletlenül. Ugyanis abból indul ki, hogy a futball önmagában is igazi művészet, hogy hozzánk közelálló hozzáértőt idézzek, legendás futballistánk, Varga „Zoli” szerint: „A futball művészet, és nem tudomány. Aki nem így közelít hozzá, alapvető tévedésben van.”

A Velascát 2015-ben alapították, és már a neve is beszédes. A klasszikus műemlékekben nem szűkölködő Milánóban az 1958-ban átadott 98 méter magas Torre Velasca az olasz modern építészet első generációjának alkotása, mégis meghatározója a városképnek, amelyhez esetében a milánói dóm és a Sforza-kastély is társul. Nem szimpla, ezer és ezer helyen látott magasépület, amit bizonyít még, hogy hiába nincs még hét évtizedes, a torony 2011-ben műemléki védelmet kapott.

Wolfgang Natlacen hozzám azért is közel áll, mert a futballhoz való kötődésünk hasonlóan alakult, az övé ott, az enyém itt. Tősgyökeres milánóiként és futballrajongóként már gyerekkorában hatalmas Milan-drukker volt, a folyamat pedig: „Gyerekként a futball is, mint minden más, tökéletes, akár egy tündérmese, aztán mikor idősebbek leszünk rájövünk, hogy ez nem egészen olyan, mint amilyennek azt elképzeltük.”

Egészen odáig, hogy az idő előrehaladtával egyre inkább feltűnik a labdarúgás egysíkú volta. Pénz, profit, sztárok, győzelem, taktikai fogások, kevés önfeledtség. Miközben a futball játék, a szó klasszikus értelmében. Önkifejezés, aminek nem határt kell szabni, hanem teret engedni, hiszen csak a pályán (tér) bontakozhat ki igazán „Ezt a sportot űzni már önmagában művészet” – vallja Natlacen, elutasítva mindenfajta divatos tudományoskodást, kerülve a ma roppant szívesen emlegetett sablonokat: „Nincs üzenetünk, a klubnak és alapvetően a művészetnek sem célja az üzenet. Ez egy hetente folytatódó történet, ami az érzelmekről szól.”

A klubok – ha kicsik, ha nagyok – aligha gondolnak a futballra mint művészetre, eredményvezéreltek, a profitra összpontosítanak, Natlacen alighanem jól sejti, hogy a többségük nem is érti valójában, miről szól a művészet, és éppen emiatt inkább az aktuális trendet követi, nem mozog a komfortzónán kívül, nehogy bevételtől essen el. Hogy mennyire, arra a Velascával ütközve is akad példa. A játékosok mezét a 2016–2017-es idényben a magasan jegyzett kortárs francia művész, Zevs tervezte, akinek koncepcióját két nagy sportszergyártó is magáévá tette korábban. Aztán amikor a Velasca játékosain meglátta, azonnal pereskedni kezdett. Hét ügyvéd kellett ahhoz, hogy végül helyreálljon a világ rendje.

Nem mellesleg egy folyamat eredménye, hogy ma már fel kelljen tűnnie, van, ahol még művészet a futball. Edlitz Kornél például 1905-ben így indokolta, hogy miért vonz egyre több embert e sportág: „Ezek látni akarják azokat, akik bánni tudnak labdával, éppúgy, mint mi, kik festeni nem tudunk, elmegyünk a képtárba, hogy mások művészetében gyönyörködhessünk.” Eleink még többször elmondták, hogy „ha van valami képesség, amit könyvből nem lehet elsajátítani, úgy elsősorban a labdarúgás művészete az”. Ez volt a tézis 1921-ben a Nemzeti Sportban, aztán alig több mint egy évtizeddel később már jött a „taktikai érettség”, az Aranycsapat esetében pedig csak a futballistáink külföldi csodálói beszéltek művészetről, itthon a kritika-önkritika korát éltük. 1954-ben a budapesti magyar–angol (7:1) után a Daily Worker például így írt: „A magyarok egyszerűen felgöngyölték Angliát. A gólarány tulajdonképpen nem is hű kifejezője a magyar labdarúgók művészetének. Puskás és Kocsis például mindent megtesz a labdával, éppen csak hogy nem beszélteti.”

Aztán a hatvanas években már arról volt szó, hogy a futball nem vehető egy kalap alá a művészettel, mert nincs szó klasszikus alkotómunkáról, még látványosságról sem, hanem „gyakorlatokat végző, a sportágat űző emberek tökéletesítéséről, egészségük szilárdításáról, képességeik fejlesztéséről, a társadalom számára egyre értékesebb személyiséggé formálásáról – legalábbis így lenne ez rendjén a sportolás minden területén és fokán”. Nem akárki állította ezt, Hegyi Gyula a sporthivatal akkori első embere.

És akármilyen furcsa, a mentalitás elterjedt szerte a világon, olyannyira, hogy egy-egy cseltől csak mi, rajongók ájulunk el feltétel nélkül, a kispad hatalmasainál már mérce, hogy belefér(t)-e a taktikába. A művészt a művészet, a labdarúgót a labdarúgás mércéjével lehet csak mérni – növelték a távolságot a felkent hozzáértők. Ezért keltett feltűnést az Argentínával világbajnok (1978) César Luis Menotti győzelem utáni – így mindenképpen hiteles – nyilatkozata: „A labdarúgás művészet. Fejlődését, fejlődésének irányát nem lehet pontosan meghatározni. Nem lehet megjósolni, hogy a következő évek milyen változásokat hoznak. Jelentkezhet ugyanis, mondjuk, egy Kempes, aki váratlan újításokkal lepi meg a világot. Ezért úgy gondolom, hogy a jövőben is a kimagasló játékos­egyéniségek határozzák majd meg a fejlődés irányát, egyben a csapatok erőviszonyait tekintve is előtérbe kerülnek.”

Mario Kempes Menotti ásza volt a vb-n, a torna gólkirálya, így joggal vele példálózott. Klasszisok azóta is vannak, de tudják: az a fontos, hogy a csapat…
Meg a siker, a pénz, a profit, és így tovább a látszat birodalmában. Nem feltétlenül az én világom. A Velascáé már inkább, drukkolok neki, hogy sikerüljön a feljutás. Ha nem, az se baj, mert a koncepciójuk örök. Ha meg tudják őrizni a mai futballközegben, az ám az igazi művészet.

Nem kilencedik ligás.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!