Hihetetlen kalandok Budapesttől a Fekete-tengerig

Budapesttől a Fekete-tengerig evezett a Hunnia Csónakázó Egyesület öttagú csapata 1885-ben, a bátor expedíció az egyesület szellemiségével összhangban a sportot mint kedvtelést propagálta.

Egy különleges emléktárgy irányította rá a figyelmünket a 19. század végi magyar sportélet elfeledett epizódjára, a Hunnia Csónakázó Egyesület vállalkozására: a Szabó Lajossal készített januári interjúnk során vettük észre a Sportmúzeum igazgatói irodájának falán a hatalmas, keretezett tablót, amely az intézményt 1990 óta példás elhivatottsággal, csendes szorgalommal és pótolhatatlan szakmai alázattal vezető sporttörténész féltve őrzött kincse.

„Budapesttől a Fekete-tengerig – ezen utat a Hunnia csónakázó egyesületnek itt bemutatott öt tagja az egyesület Balaton nevű, 12.5 méter hosszú és 0.95 méter széles, belvillás palánkos csónakjával evezve helycsere nélkül, 25 nap alatt tette meg”   – olvasni a festett térképpel, díszes akvarellillusztrációkkal dekorált alkotáson, alul az 1885-ös indulás és a célba érés dátumával, középen a főszereplők képével és nevével:  „Pogány József kormányos, Dr. Lisznyai Elemér I-es, Pálföldy Lajos II-es, Lisznyai Tihamér III-as, Pálfy Victor IV-es.”

A jobb felső sarokban az indulási állomások és a napi kilométerszámok: „Budapest (48 kilométer), Adony (74), Uszod (89), Mohács (94), Gombos (72), Palánka (43), Újvidék (86), Belgrád (57), Semendria (101), Drenkova (62), Orsova (22), Turnu Severin (78), Radujevacz (34), Gomatar (73), Lom Palánka (60), Rahova (85), Turnu Magurella (99), Ruscsuk (65), Oltenitza (52), Silistria (75), Cseravoda (61), Gura Jalomitza (90), Galacz (78), Tulcsa (92), Sulina”.

Még a nem várt akadályokat is rögzítette az utókornak a képes jelentés, megtudjuk belőle, hogy a romániai szakaszon hol és pontosan mikor történt két esetben is „vihar folytán felfordulás”, sőt a zord időjárás okozta kétnapnyi kényszerű szünetnek is nyoma van.

Hogy mikét indult az expedíció? A fiatalság kalandvágyát és a sporttársadalom nyitott szellemét megtestesítő Hunnia Csónakázó Egyesület tagjai elhatározták, hogy az arisztokratikus levegőjű Nemzeti Hajós Egylet 1883-as Passau–Budapest evezőstúrájának folytatásaként a magyar fővárosból indulva elhajóznak a Fekete-tengerig. Az ötlet a feljegyzések szerint Lisznyai Damó Tihaméré, a gróf Teleki Pál elnöklete mellett működő klub 1882-es alapítójáé volt, nem mellesleg ő járta ki az első budapesti „csónakda” megépítését „hunnjai” számára a Fővámház alatt.

Siklóssy László A magyar sport ezer éve   című, 1929-es alapművében írja a korabeli viszonyokról: „Az 1883–84-es esztendők evezős sportéletét a hunn iram jellemzi. Igaz, hogy az evezős sportot az ideig egyfolytában a Nemzeti Hajós Egylet tartotta kezében. Csakhogy a Nemzeti egymagában nem tudta volna a zátonyra futott hajót visszajuttatni az árba, ha a Hunnia nem jön segítségére. A lankadt, unott csónakos világba a Hunnia hozott életkedvet, amely oly mértékben ragadt rá a Nemzetire, a régi, az idősebb kollégára, hogy túlcsapongó öntemperamentuma következtében ketté vált.”

A forrás Széchenyi István korábbi törekvéseivel, a Nemzeti Kaszinó és a Csónakda létrehozásának célkitűzéseivel állítja párhuzamba a fővárosi evezősélet demokratizálódását. Mint fogalmaz: „Egyetlen klub nem ölelhet kebelére mindenkit, a klub végre is a hasonszőrű emberek érintkezésének előmozdítására van hivatva. Ezzel szemben a Duna mindenkié. És a sport is mindenkié. Mindenkié, aki sportintellektusa által méltónak bizonyul rá.” A „hunnokból” márpedig nem hiányzott a szellemi felkészültség, összhangban valami újfajta, a sportban hajszolt versenyláz helyett felhőtlen kedvtelést látó hozzáállással. Az Uj Idők lap adta meg talán a legpontosabb definíciót 1895-ben: „A Hunnia szintén sportegyesület, a sportot azonban nem céljaként, hanem eszközként ápolja. Célja nem a kizárólagos verseny-training, mint inkább a társas életnek a testedzés szabad és kellemes keretében való fejlesztése.”

A mozgás öröme, a természetközeli élmények keresése és a családias légkör egyik legszebb példája éppen az 1885-ös nagy kaland, amelynek történetét utóbb részletes útinapló dolgozta fel. Szemelvényesen az említett Siklóssy-féle mű is felidézi az evezés színes fordulatait, ebből válogatunk itt – a szerző kitűnő stílusát, a korszak míves nyelvezetét is őrizve – olvasmányos részleteket.

A budapesti rajtról…

„Indulásra július 15-ének délutáni 15 óráját tűzték ki, összes útiköltségül 1250 forintot irányoztak elő. Az indulókat a Vámház alatti csónakdánál Teleki Géza gr., Horánszky Nándor és családja, valamint számos tagtárs búcsúztatta el. A Balaton hajóban evező utasokat Adonyig csaknem az egész csónakda elkísérte. Kiticsán Zsiga parancsnokolta a flottát: négy szkiffet, két kormányoskettőst, egy pairoart, a Lepke nevű öreg fürdőcsónakot, a Turult és a Krokodilust, amelyek összesen 56 embert tudtak szállítani.”

A kormányos ugrásáról…

„A hetedik napon, július 21-én hajnali három órakor ének- és zeneszó tisztelte meg embereinket. Ez azonban nem tartotta őket vissza attól, hogy ne folytassák útjukat. Kilenc órakor Zalánkeménnél kötöttek ki. A beszállásnál tréfás eset történt. Mikor mind a négyen a hajóban voltak, a kormányos a parton összegyűlt közönség mulattatására, miután előre felhívta a figyelmet, három méter magasságból merész ívben le akart ugrani a dereglye egyik ülődeszkájára, de talpa megcsúszott s a százkilós ember úgy pottyant bele a dereglyébe, hogy annak különben is rozoga fenékdeszkáit keresztülütötte; eltűnt, elnyelte a Duna, de a következő pillanatban már felbukkant a hajó mellett s úgy vizesen foglalta el helyét a kormányon óriási derültség közepette.”

A pipázó kalauzról…

„A tizedik napon Drenkován egy Gasner nevű kalauzt vettek fel. Ennek utasítása mellett mentek át az Islason és a Tacitalián. Gasner uram a hullámok őrült zajában a legnagyobb flegmával szívta pipáját s csak a csutora mellől szólt vissza a kormányosnak, hogy egy kicsit jobbra vagy balra. A Grebenen is átvezette őket. Ekkor azonban megunta már a dicsőséget, annál is inkább, mert egy hullám kupak nélküli pipájába belecsapott. Éppen azért egy olyan helyen, ahol tehette, megállította a hajót és kiugrott belőle. Megkapta kalauzdíját és némi utasítás után a huni kormányosra bízta a Kazán szoroson való átjutást. Ez is szerencsésen ment. »Az evezést önkéntelenül abbanhagytuk, csak éppen a hajó irányát igazgattuk, hogy annál inkább belemerülhessünk a természet e remekének csodálásába.«”

A derűs borulásról…

„Az utóbbi napon a csónak mellett elmenő Orient gőzös hullámai táncoltatták meg a Balatont. Egy kecskés hullám egész hosszában át is csapott a csónakon, úgyhogy az megtelt vízzel. »A legderültebb hangulatban úsztunk, illetve ültünk az alámerült hajóban, amíg partot nem értünk egy oláh őrháznál. Száradás és pihenés után indultunk tovább.«”

A félelmetes örvényről…

„A 17. napon, július 31-én reggel indultak Lompalánkáról, ahol a Dunán csakhamar olyan nagy hullámokat kaptak, amelyek a parthoz nyomták a csónakot; még a part előtt ki kellett lépniök a Dunába, nehogy a csónak összetörjék. A továbbevezésnél is sok apró baj volt; hajójuk felfordult, és úszva tolták odább egy zátonyig. Ez a nap inkább úszókirándulás számba ment. A legszomorúbb az volt, hogy sok ruházati tárgy elúszott az engedetlen vízen. Végül mégis sikerült 63 kilométert megtenni Rahováig. – A 18. napon, augusztus 1-én 82 kilométer volt a teljesítmény. Ezenközben örvénybe is kerültek. Felhangzott a kormányos vezényszava: – Rövid lapátot fogd! Húzd, ahogy bírod! Ütemre vigyázz! Örvényben vagyunk! Az örvényből végre is úgy sikerült kimenekülni, hogy egy, az Olt által kisodort fatörzsbe kapaszkodtak.”

A diadalmas célba érésről…

„A 25. nap 78 kilométerrel Tulcedig juttatta őket, a 26. nap pedig meghozta a várva-várt tengert. A kormányos álljt vezényelt.
– Spitz, mártsd az ujjadat a vízbe, kóstold meg, milyen ízű?
– Jelentem, kormányos, kesernyés, sós.
– Akkor ez a Fekete-tenger. Elértük utunk végcélját! Doktor, merítsd meg a palackot a tengerbe, hadd legyen kézzel fogható bizonyítéka, hogy csakugyan itt jártunk!
Egyúttal konstatálta a kormányos, hogy a csapat indult Budapestről július 15-én délután 4 óra 50 perckor, Sulinába érkezett augusztus 9-én 5 óra 40 perckor, megtett evezve 1600 kilométert helycsere nélkül. Felhangzott a kis csapat ajkáról:»Isten, áldd meg a magyart!«”