A Játékszínt igazgató Bank Tamás szerint a premierek felérnek egy-egy olimpiával

– Hétfőn ön is ott volt a 66. M4 Sport – Az Év Sportolója Gálán. Mit szólt hozzá, hogy a női kategória első helyezettje vitorlázó lett?
– Meglepett a szavazás eredménye, korábban nem volt rá példa, hogy ez a sportág adta az év legjobbját. Én is vitorlázom, így különösen büszke vagyok Érdi Mária sikerére. A győzelme azért is fontos, mert a vitorlázás itthon negatív kontextusba került: úri sportként, a gazdagok szórakozásaként könyvelték el sokan.

– Valóban nem olcsó mulatság.
– Természetesen lehet méregdrága hajókkal szelni a vizet, de vannak vitorlások, amelyek nem kerülnek többe egy kisautónál, sőt használtan olcsóbbak is. Hajót lehet kölcsönözni, baráti társaságok is összedobhatják a bérleti díjat. Nem úri huncutságról, igazi sportról van szó. Remek erőnlétet kíván, és menet közben fejben is fittnek kell lenni. Muszáj folyamatosan figyelni a széljárást, s ahhoz igazítva kezelni a vitorlákat.

– Aki ilyen szenvedélyesen beszél, annak szívügye a vitorlázás.
– Van egy Balatonunk, amit javarészt fürdésre használunk, pedig aki vitorlásra ül, olyan lenyűgöző helyeit fedezheti fel a tónak, amelyek a strandról vagy a lángosozó mellől nem láthatók. Személy szerint is kihívásnak tartom, hogy a Balaton és a vitorlázás szépségeire ráirányítsuk a figyelmet.

– Színházcsináló művészként mit szól hozzá, hogy az Opera befogadta a gálát?
– Kissrácként sportoló szerettem volna lenni. Atlétaként kezdtem, az volt az álmom, hogy részt vehetek az 1996-os – akkor még azt hittük, athéni – aranyolimpián. Meghatódtam, amikor az Opera színpadán együtt láttam a magyar sport krémjét, mert tudom, milyen elképesztő munka van az eredményei mögött. Legjobb sportolóink megérdemlik, hogy ilyen elegáns környezetben ünnepeljük meg őket. Kicsit sajnálom, hogy a színházaknak nincs hasonlóan nagyszabású, egész estés gálája. És még valami…

– Parancsoljon!
– Köszönet a szervezőknek, hogy elhozták díszvendégnek Javier Sotomayort! Gyerekkorom egyik bálványa, örök élmény, hogy személyesen láthattam. Százkilencvennégy centi magas vagyok, én is próbálkoztam a magasugrással, így aztán különösen tudom értékelni az űrkorszakot idéző, máig érvényes világcsúcsait.

– Nemcsak Érdi Mária írt sporttörténelmet, a Játékszín is új fejezetet nyitott a Kékszalag történetében, hiszen Európa legrégibb tókerülő versenyére először nevezett színházi hajó.
– Kerestek ez ügyben korábban is, de sok színész nyaranta dolgozik, nem könnyű három napra egy hajóra terelni a társaságot. Tavaly végre sikerült. Szerednyey Béla és Barabás Kiss Zoltán vitorlására esett a választás, mert noha a Queen Lucy túrahajó, a többi szóba jöhető vitorlásnál alkalmasabb a versenyzésre. Nagy Sándor, akinek szintén van egy pici hajója, az operaénekes Zavaros Eszter, valamint jómagam alkottuk még a csapatot, a kormányosunk pedig a legendás színész fia, Zenthe Ferenc „Golyó” volt.

– Így hatan a rajtnál találkoztak először?
– Kiemelt figyelem kísérte az indulásunkat, és mi is komolyan vettük a versenyt, előzetesen tartottunk közös edzéseket. A hajón sem borozgatással töltöttük az időt, rend és fegyelem uralkodott a fedélzeten. Kormányosunk egy percet sem aludt, a többiek is csak annyit pihentek, amennyit feltétlenül kellett. A tókerülésre elkísért minket egy operatőr, Eszter pedig riportokat készített. Ebből az anyagból ötvenperces úti film készül, amelyet – ezt hadd jelentsem be a Képes Sport hasábjain – január végén közönség előtt vetítünk le a Játékszínben.

– Csapatkapitányként mennyire elégedett a bemutatkozással?
– Teljes mértékben! Ötszáztizenöt hajó nevezett, négyszázkilencvennyolc ért célba, mi kétszázötvenedikek lettünk. Tizennyolc óra ötvennyolc perc alatt teljesítettük a távot, ez kifejezetten jó idő. Élveztük a naplementét, gyönyörködtünk a napfelkeltében, a vízen csillogó aranyhídban, és jókat küzdöttünk a széllel.

– Indulnak-e a 2024-es Kékszalagon?
– Lenne rá igény, ám e pillanatban nem tudom százszázalékos biztonsággal megígérni. Nyaranta a Játékszín tájelőadásokat tart, ha belefér az időbe, ott leszünk a rajtnál.

– Sportkarrierje atlétaként indult. Hol kanyarodott el a színpad felé?
– Pécsett a Jókai utcai általános iskolában a miénk jó tanuló, jó sportoló osztály volt. Egy öt-hat tagú baráti mag jelentkezett a PMSC-be atletizálni; én 110 gáton versenyeztem. Volt bőven sikerélményünk, korosztályos bajnokságokat nyertünk. Emellett a PVSK-ban kézilabdáztam, később a színészválogatott kapuját is védtem. A térdeim sajnos nem bírták a terhelést: csonthártyagyulladás, csontleválás és az operációk után még próbáltam visszatérni, de vesztettem a ruganyosságomból, a mozgékonyságomból, és ez lezárta a pályafutásomat. Sportoló helyett színész, majd színháztulajdonos és igazgató lettem.

– A sport és a színház nem is áll olyan távol egymástól…
– Valóban sok a rokoni szál. Mindkettőnek az emberek szórakoztatása a célja, mindkettő tömegeket vonz – de persze egy telt házas Puskás Arénával mi nem vetélkedhetünk –, és számos hasonlóság van a színész és a sportoló életstílusa között is. Az előadás, illetve a verseny időpontjára kell időzíteni a csúcsformát, a hétköznapok a próbáknak,
a felkészülésnek vannak alárendelve. Nekünk a premierek felérnek egy-egy olimpiával.

– Az „egyszer fenn, egyszer lenn” hullámzásában is akad egybeesés. Ön sikeres magánszínházat irányít, amelyet a nulláról kellett felépíteni.
– Amikor a Budapesti Kamaraszínház lehúzta a rolót, a feleségemmel, Lévay Viktóriával szabadúszók, azaz állástalanok lettünk. Ekkor, 2012-ben jött a lehetőség, hogy indítsunk el egy magánszínházat. Hárman léptük át egy októberi napon az akkor már fűtetlen épület küszöbét, amelyben nem voltak dolgozók és nem tartottak előadásokat. Innen épült fel egy évtized szívós munkájával a mostani, száznegyven tagú csapat, amely évi négyszáz előadással várja a nézőket, és amely a főváros egyik legkeresettebb színházává emelte fel a Játékszínt.

– Egy korábbi nyilatkozatában azt mondta, a bukás luxusát nem engedheti meg magának. Lehet mindig nyerni?
– Az első két-három évünk igen kemény volt. Ki kellett derülnie, van-e értelme a vállalkozásunknak, meg lehet-e élni belőle, tudunk-e munkát és fizetést adni az embereknek. A kívülálló jobbára a bemutatók körüli csillogást látja, nekem viszont évadról évadra ki kell találnom a műsort, a darabokhoz rendezőket és színészeket kell szerződtetnem. A semmiből kell újra és újra összerakni egy olyan produkciót, amely estéről estére elad háromszáz jegyet. Szerencsére nincs okom panaszra, telt ház előtt játszunk.

– Hogyan lehet minden helyzetből gólt lőni?
– Nem vagyok látnok, és nem tudom a biztos siker receptjét sem. Tíz éve tanulom a szakmát, és tanulom a jövőben is, de immár van rá orrom, hogy a száznegyvenezer nézőnk mire vevő.

– És mire?
– Az emberek szeretnek szórakozni, szeretik héttől tízig elfelejteni a sárga csekket, a válságot, a háborút. Nekünk e kihívásnak kell megfelelnünk, ami nem jelenti azt, hogy ne kerülhetnének a repertoárba olyan mély mondanivalójú darabok is, mint az Életrevalók, a Teljesen idegenek vagy a Virágot Algernonnak.

– S ne írhatnának színháztörténetet, mint A vád tanújával.
– Arra már volt példa, hogy Agatha Christie művét bezárt bírósági épületben játsszák el, de arra nem, hogy működő bíróság alakuljon át esténként színházzá. Nem lehetek elég hálás a Fővárosi Törvényszék elnökének, hogy beengedett minket abba a terembe, amelyben az 1956-os perek zajlottak és A tanú című filmet forgatták. Ebből is látszik: a színház nem egyszemélyes műfaj. A futballválogatott sem azért sikeres, mert van egy Szoboszlai Dominikunk, ő a plusz adu, viszont a siker alapja a csapatmunka. A Játékszínnek nagyon jó a csapata, kölcsönösen segítjük egymást, együtt lélegzünk; e nélkül nem tartanánk ott, ahol jelenleg a színház tart.

– Jut még ideje a sportra a permanens színházcsinálás közepette?
– Színészként az ember jobban trenírozva van, igazgatóként több az ülőmunka, de ha van időm, ráállok a futógépre, és nagyon szeretek teniszezni is. Büszke vagyok rá, hogy a feleségem az akkor még államtitkárként dolgozó Novák Katalin köztársasági elnök asszonnyal – a futást népszerűsítendő – teljesítette a maratoni távot; Monspart Sarolta készítette fel őket. Karatézó fiam aranyéremmel tért haza a szerbiai Eb-ről, Lili lányom pedig, aki a Táncművészeti Egyetem végzős hallgatója, korábban fitneszben nyert bajnokságokat. Futni a színészeink is szeretnek, ha van olyan verseny, amelyre egyénileg vagy váltóban nevezhetők a Játékszín színeiben, boldogan megteszem. Mint az irodai trófeagyűjtemény jelzi: a sportban is sikeresek vagyunk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. január 13-i lapszámában jelent meg.)