„Annyi jót adott az élet” – hetvenéves Magyar Zoltán, a Nemzet Sportolója

– Az idő múlásába nemigen szeret belegondolni az ember, mert óhatatlanul hoz magával kis szomorúságot is.
– Én nem vagyok szomorú, hiszen annyi minden jót adott az élet, olyan szerencsés vagyok, hogy nem panaszkodhatok. Nem voltak az életemben nagy kudarcok, vagy ha jöttek is, valahogy mindig kivédtem őket.

– Ön volt ilyen ügyes, vagy volt valaki, aki mindig fogta a kezét?
– Szerintem inkább én voltam, aki kikerültem, de persze mondják, valaki vigyáz az emberre ott, fönt, s ez igaz lehet, mert nemigen kerültem olyan szituációba, amely nagyon összetört volna. Visszatérve a hetvenes számhoz: tudom, hogy már kevesebb van előttem, mint mögöttem, ahogyan azt is, hogy valahová már be van írva, mikor is lesz vége – ezt persze én nem tudom, mindössze annyit kérek, hogy ne kínlódjak a végén. De azért nem mindegy az sem, mikor lesz vége. Ha kérhetem: amíg egészséges vagyok, addig legyek.

– Beszélünk majd a kerek évszámokról is, ha már ilyen jól emlékszik rájuk, ám először ugorjunk a legelejére! Milyen családba született?
– Édesanyám egyszerű vidéki lány volt, akinek korán meghalt az édesapja, ott maradt utána hat gyerek, anyám volt a legidősebb. Nagymamámnak a haldokló férje azt mondta: „Rozál, a fődet ne add!” Egy nagyjából középbirtoknak nevezhető földről beszélünk. Rozál szót fogadott, nem adta, ezért viszont börtönbe került, anyám meg ott maradt tizennégy évesen a testvéreivel, s a nevelésük, ellátásuk mellett ő szervezett mindent a birtokon. Aztán persze egy idő után Rozál adta a földet, de majdnem két évig ült börtönben. Édesapám egyetemre járt, ám a háború miatt befejezni nem tudta – helyette mehetett malenkij robotra… Keresztapám katona volt, megsebesült, apám pedig átszökött abba a sorba, amelyikben a testvére volt, hogy vele legyen: a keresztapámat a határnál a sebesülése miatt levették a vonatról, apám meg 1950 decemberében jött haza… A szüleim ezt követően találkoztak immár Budapesten.

MAGYAR ZOLTÁN MONTREALI GYŐZTES GYAKORLATA

A MÜNCHENI AZ ELSŐ OLIMPIA, AMELYRE EMLÉKSZIK IS

– Édesapja mesélt önnek a megpróbáltatásairól?
– Sokáig csak töredékeket. Aztán a halála előtti estén belevágott, hajnalban én állítottam le. Szegény apám két dologra vágyott: arra, hogy kapjon valamiféle hadi kárpótlást, s hogy láthassa az unokáját – egyik sem valósult meg… A lányom már megszületett, s ugyan időre, ám kis súllyal, így majdnem egy hónapig még kórházban volt. Közben halt meg az édesapám. Az utolsó este nagyon sok olyasmit elmesélt, amit addig nem. Például, hogy hatvan centis vájatokban dolgoztak a bányában négykézláb, majdnem ellepte őket a víz, úgy kellett csákányozniuk. A mélyben volt negyvenöt fok, a felszínen meg mínusz negyven, amikor esténként vagy negyven kilométeren keresztül szállították őket a táborba. Abba a táborba, amelyben gyakran felütötte a fejét a tífusz, apám többször ébredt úgy, hogy a jobb és a bal oldalán lévő társa is halott volt. Megesett, hogy egy-egy táborból csak kétszázötvenen mentek tovább a másik helyre, a többiek meghaltak, édesapám mindig benne volt ebben a kétszázötvenben. Igazi túlélő volt.

– Akinek ennyi rettenet után megadatott, hogy a fia olimpiai bajnok lett. Tudott neki örülni?
– Persze! De főleg az anyukám volt érzelmileg igen intenzív ember. Ha dühös volt, megvert szíjjal, s ugyanilyen vérmérséklettel tudott örülni is. Apám sohasem vert meg – az gyakran előfordult, hogy anyám megkérte apámat, verjen meg valami rosszaság miatt, ilyenkor apám ütötte maga mellett a földet, én meg jajgattam mellette, de engem sohasem ütött meg. Helyette inkább mesélt: sokat, sokfélét, gyakorta magát a történelmet. Szerettem mindkettőjüket, nagyon.

– Mindez egyértelműsíti, hogy nem volt kitaposott útja a tornába, de akkor mégis, hogyan keveredett a sportágba?
– Akkoriban még leginkább a testnevelő tanárok figyeltek a gyerekekre, nálunk Harmath József – ő választott, s mondta az egyik gyereknek, te jól ugrasz, menj atlétának, másoknak, hogy menjenek focizni, nekem meg azt, hogy Zoli, te jössz tornázni.

– Tudta, miről van szó? Egyáltalán, melyik az első olimpia, amelyről emlékei vannak?
– A müncheni.

– De azon már indult...!
– Valóban. A korábbi olimpiákról csak utólag vannak emlékeim. Én a Ferencvárosban születtem, csak az érdekelt, győzött-e a Fradi vagy sem. Nem viccelek, a hetvenkettes olimpia az első, amelyre úgy igazából emlékszem. Ha van egy kis szerencsém, már ott is nyerhettem volna, bár akkoriban még a Magyar-vándorral küzdöttünk…

– Még sohasem beszélt arról, hogyan találták ki ezt az elemet, s aztán hogyan tanulta meg.
– Az edzőm, Vigh László találta ki, úgy vélte, az az irány, amely felé akkor a lólengés tartott, az a szögletes előadásmód, amelyben csak gyűrték a lovat, nem jó. Helyette páros köröket kell csinálni a szeren, ami ugyan rizikósabb, de sokkal szebb. Először talajon gyakoroltuk, magnéziával virágokat rajzolt nekünk Vigh László, azokon mentünk végig páros köröket csinálva.

– És aztán „feltették” a lóra?
– Az edzőm elment egy kisiparoshoz, csináltatott ötcentis kápákat, aztán valamivel nagyobbakat is, és így mentünk felfelé – a lóra lábtörlőket tett, hogy ne verjem be a lábamat a körök közben. Sok zsákutcába belementünk az évek során, ám az vitathatatlan, hogy a lólengés alapjait Vigh László fektette le, ezt mindenki tudja és elfogadja a világon. Ahogyan az is igaz, hogy – bár nem akarok nagyképűnek tűnni – az én életutamon kapaszkodtak fel az utánam jövők.

– Pedig – ezt viszont már korábban elárulta – nem volt könnyű élete az edzője mellett.
– Nem, de nekem rá volt szükségem a sikerekhez, ez is egyértelmű. Vigh László úgy vélte, a sporthoz nem kell tehetség, csak megfelelő mennyiségű munka, s én ezt elfogadtam. Ügyesnek véltek több szeren is, ám a legnagyobb szerencsém mégiscsak az volt, hogy elviseltem, hogy az edzőmnek ez a felfogása, a hitvallása.

HARMINCASKÉNT A TORNATEREM KÖZELÉBE SEM MENT

– Az mondta, emlékszik a kerek évfordulókra, úgyhogy idézzük fel 1983 decemberét, a harmincéves Magyar Zoltánt, aki már kétszeres olimpiai bajnokként éli az életét.
– Ez a fiatalember egyetemre jár, már nem tornázik, és valóban úgy volt, ahogyan mondta: élte az életét. Csodálatos időszak volt.

– Bővebben is mesélne erről a Magyar Zoltánról? Milyen ember is volt?
– Csajozós, bulizós, a természetbe gyakran járó fiatal, aki horgászott, sőt, akkor már vadászott is, és nagy társasági életet élt. Ja, és a tornaterembe egyáltalán nem járt már le.

– Megszakadt minden kapcsolata a sportággal és a sporttal?
– Egy ideig benne voltam a Ferencváros elnökségében és volt szerepem az OTSH-ban is, ám egyszer egy Széchy Tamás kapcsán kirobbant vitában azt találtam mondani az akkori alelnök asszonynak, hogy hiába találják soknak Széchy tízezer forintos fizetését, alelnököt bármelyik héten lehet találni, Széchyt nem. Ezzel persze vége is lett a sportvezetői karrieremnek.

– A harmincéves Magyar Zoltán mennyire maradt a földön a sok-sok siker után?
– Szeretetből kaptunk rengeteget mi, sportolók, de attól nem lehet elszállni… Más világ volt a hippimozgalommal és annak minden vonzatával.

– Tabán vagy Metró Klub?
– Inkább Omega és E-klub. Az első cikk Csiszolatlan gyémánt címmel jelent meg rólam, s abban ott állt, hogy Magyar Zoltánt minden hétvégén megtalálják az E-klubban, oda jár ahelyett, hogy a tornaterembe menne.

– Egyébként miért éppen az állatorvosolást választotta?
– Elvégeztem a szakedzőit a TF-en, de azt tudtam, hogy én biztosan nem fogok gyerekeket kínozni. Kerestem az utamat, és volt egy barátom, sajnos, azóta már meghalt, aki azt mondta, ez a nekem való pálya.

– Tetszett is önnek?
– Igen, bár az egyetemen megszenvedtem a diplomáért: megkaptam ugyan minden segítséget, de akkor tanultam meg tanulni. Az úszó Wladár Zolival volt, hogy egész hétvégékre elvonultunk, szívtuk a cigit, s közben tanultunk.

– „Öregedjünk” kicsit, lépjünk át ebbe az évezredbe, az ötvenedik születésnapjára. Továbbra sem volt ott a torna az életében.
– Már tizenhárom éves a lányom, én pedig még mindig állatorvos vagyok, és sokat dolgozom. Akkor már lejártam a Honvédba focizni hetente, ott kialakult egy nagy baráti társaság – velük a foci után eljártunk vacsorázni, bulizni.

– Gyakran felismerték az emberek?
– Meg kell értenünk, hogy mindenkit leginkább a saját korosztálya ismer. A velem egykorúak tudják, ki vagyok, ha egy harmincashoz odamész, és nem a tornasportból jött, nem ismer fel, de ez nem baj.

– Ott tartottunk, hogy az ötvenéves Magyar Zoltán sokat dolgozik.
– Az állatorvoslás rabszolgamunka. Hétkor indultam el reggelenként, rendeltem, operáltam, házhoz mentem – sokszor már fent volt az égen a hold, amikor még volt a zsebemben nyolc cím, ahová ki kellett mennem.

– Mi volt a legképtelenebb esete?
– A győri állatkórházban megtörtént, hogy egymás melletti ketrecben feküdt a leopárd és a fekete párduc, és az egyiknek éjjel átlógott a farka a másikhoz, az meg lenyúzta. Ott volt egy meztelen, roncsolt farok, amit le kellett vágnunk, mert elfertőződött volna.

– Ilyen eset után nem volt furcsa egy mezei helyzet, például, hogy veszettség ellen beolt egy kutyát?
– Nem.

– Sohasem félt?
– Dehogynem. Emlékszem, egyszer egy kaukázusi juhászkutyához hívtak, kinyitotta az ajtót egy kislány, s mondta, menjek be. Én meg visszakérdeztem: lát rajtam páncélt? Nem gladiátor vagyok, hanem állatorvos. Azt hamar megtanultam, hogy az állatorvost is megrúgja ló és megharapja a kutya.

– Szerette a munkáját, szép lassan mégis befejezte. Miért?
– Egyre bővült a praxisom, eleinte hetente kétszer, majd mindennap rendeltem. Az egyre nagyobb ügyfélkörhöz új emberek kellettek, s bár én többekben csalódtam, egyszer csak jött valaki, aki annyira jól csinált mindent, hogy egy idő után levehettem a fehér köpenyt. Üzlettársam lett, én pedig eljöhettem azzal az elhatározással, hogy sohasem megyek vissza.

NÉHA ÁLMÁBAN MÉG A PÓDIUMON ÁLL

– Az élete furcsa keretes szerkezetet kapott, hiszen visszatért a tornasportba, 2011-től pedig a Magyar Tornaszövetség elnökeként tevékenykedik.
– Helyettesnek jöttem eleinte, annak, aki akárcsak az operában, beugrik néha a másik helyett, annyit mond, hogy ollé, s már megy is a pénztárba. Én, mondjuk, nem a pénzért jöttem vissza, és azt is leszögeztem, hogy nem tudok pénzt hozni a sportágba. De összeállt egy szívós mag, olyan emberekkel indultam, akikre mindig számíthattam. Altorjai Sándor főtitkárral olyanok vagyunk, mint az ikrek, bármikor hátat merek neki fordítani, annyira megbízom benne, és ő is tudja, hogy karddal-pajzzsal megyek előre, ha kell.

– Ha egy jelzőt tehetne a neve után, mi lenne: tornász, bajnok, állatorvos, apa... Kicsoda Magyar Zoltán valójában?
– Állandóan változó figura vagyok. Vannak-voltak szakaszok az életemben, többször át mertem lépni valami teljesen másba, újba. És sehol sem szégyelltem tanulni. Ha pedig valahová nem értem el, vagy nem tudtam megtanulni valamit, megtaláltam a feladatra leginkább megfelelő embert.

– Tegyük fel, hogy visszamehet az időben. Melyik esztendőt választaná?
– Többet nem lehet...? Egy időszakot választanék inkább, ha lehet, mégpedig azt, amikor az állatorvosi egyetemre jártam. Fiatal voltam és szabad – utóbbit természetesen annak is köszönhettem, hogy sportoltam. Manapság sok a megkeseredett fiatal, mi akkor a sport jóvoltából utazhattunk, tanulhattunk, és tényleg szabadok lehettünk.

– Azért most sem tűnik boldogtalan embernek.
– Mert nem is vagyok! Ha van bármilyen negatívum az életemben, azért küzdök, hogy átfordítsam pozitívba.

– Álmában néha „megüli” még a lovat?
– Ritkán ugyan, de van, hogy a tornával álmodom. De olyankor sohasem vagyok fenn a szeren, csak állok mellette, sőt, álmodtam már olyat is, hogy Darnyi Tamás lépett fel mellém a pódiumra. Néha visszajön tehát a tornász Zoli álmomban, de általában őrült formában és helyzetekben. Ez persze nem olyan meglepő, hiszen az már olyan régen volt – elértem a hetvenhez…

CÍMVÉDÉS MOSZKVÁBAN 1980-BAN

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 9-i lapszámában jelent meg.)