Amikor mások elfáradtak, ő belehúzott – nyolcvanéves az olimpiai bajnok Hesz Mihály

Az Illés együttes az Amikor én még kissrác voltam című szerzeményével 1968 augusztusában megnyerte a Táncdalfesztivált. Amikor én még kissrác voltam, 1968. október 25-én leültem a televízió elé, hogy megnézzem a mexikóvárosi olimpia kajak-kenu számának közvetítését, s bizonyos Hesz Mihály győzelmét a klasszikus számban, K–1 1000 méteren. Lenyűgöző hajrával előzte meg a szovjet – egyébként ukrán, de akkoriban ezt nem hangsúlyozták – Alekszandr Saparenkót, megszerezve a magyar küldöttség első aranyérmét. Vitray Tamás el is sírta magát a drámai csata után – igaz, a Mexikói mozaik című könyvében ezt úgy magyarázta, nemcsak Hesz győzelmét könnyezte meg, a közvetítés kapcsán felvetődő nehézségek okozta idegfeszültség is közrejátszott a hüppögésében...

Hesz Mihály messziről érkezett Xochimilcóba. Nógrádon született, az általános iskola utolsó két osztályát járta, amikor a családja Vácra költözött. Ott volt a Duna, az állandóan egymással vetélkedő fiúk mindenben összemérték erejüket, a víz mellett a csónakban is. „Misa” evezni szeretett volna, de eleinte a kezdőket nyolcasba ültették, nehezen jöttek össze annyian, maradt a nyugtalanul billegő kajak. Még kenu – vagy ahogyan akkoriban hívták, indiáncsónak – sem nagyon volt. Tizenkilenc éves múlt, amikor Jajcában, az 1963-as világbajnokságon egyesben 10 000 méteren bronzérmes lett. Ehhez annyit, hogy a klasszikus távon, 1000 méteren csupán 1964-ben lett magyar bajnok. Hesz némiképpen bagatellizálja a vb-bronzot. „A menők már kihagyták a számot, aki éppen ott maradt, az állt rajthoz. A vezetőség talán úgy volt vele, induljon a srác.” Hogy tehetséges volt-e? „Attól függ, mit tartunk tehetségnek. Kiről ezt mondták, kiről azt. Én úgy véltem – s most is azt mondom –, a pályán minden eldől. Kétbalkezesnek tartottam magam, ezért minél többet kellett gyakorolnom. Így álltam hozzá. Otthonról hoztam az állóképességet – ez is egyfajta tehetség persze – csak lapátolni kell.”

Erre mondják: rátett egy lapáttal.

Világ- és Európa-bajnokságokon a sportág szállította az eredményeket, ám az is tény, hogy a kajakozás addigi egyetlen olimpiai aranyérme a Fábián László, Urányi János pároshoz fűződött 10 000 méteren – még 1956-ból Melbourne-ből. Hesz Mihály az 1964-es tokiói olimpiára már kétszeres magyar bajnokként utazott (K–1 1000, K–1 4x500), felvetődik a kérdés, volt-e rajta nyomás? „Nyomásnak nem mondanám, inkább elvárásnak. Persze, kinél hogyan csapódott le. Azt vettem észre, a mieinkben ott motoszkál, hogy jól kell teljesíteni, s ez néha bénítólag hatott. Én kimondottan szerettem versenyezni, hogy azt ne mondjam, meglepetést szerezni az ellenfeleknek. Mindig tanulmányoztam őket, nem is tudtak róla. Itthon a római olimpián a 4x500 méteres váltóban ezüstérmes Kemecsey Imrével vívtam ádáz csatákat. Róla tudtam, a táv vége felé beköt, még a szája is ellilul. Azt mondtam magamnak, rendben, amikor ő elfárad, még belehúzok. S úgy is készültem.”

Megemlítettem, a tokiói dobogó második fokán állva – a svéd Rolf Peterson nyert – azt írta a fotóhoz a korabeli Népsport, meghatottan áll. Pedig az arckifejezése inkább dühös, legalábbis dacos. „Igen, emlékszem, már akkor eldöntöttem, Mexikóvárosban nyerek.” Tizenöt századmásodperccel előzte meg a svéd, az húsz centiméter. Meg is kapta: Húsz Misa... „Az elnevezés nem zavart, a húsz centi annál inkább! De most is azt mondom: ha nincs a tokiói vereség, négy év múlva nem nyerek. Mindent ennek rendeltem alá. Nem volt kihagyás. Emlékszem, néhány csapattársam hétvégente el-eljárt a Műszaki Egyetem kollégiumába, a Vár Klubba, ahol különböző együttesek játszottak – ne feledjük, a beatkorszak ekkortájt indult be Magyarországon –, én nem. Pihentem, hogy másnap leevezzem az akár harminc kilométeres penzumot. Nem ittam, nem dohányoztam, nem csajoztam, csak a kajakozás létezett. Tisztában voltam vele, önmagamat kell legyőznöm!”

HESZ MIHÁLY OLIMPIAI GYŐZELME 1968-BAN

Mexikóvárosban a döntőt megelőző futamokban a dán Erik Hansen és Saparenko is másodpercekkel jobb időt ment, Hesz taktikája az volt, tartja a saját iramát, majd 700 méternél ellenállhatatlan hajrát nyit, amelyet már a magaslaton oxigénadóssággal küzdő ellenfelek nem tudnak visszaverni. A fináléról a Népsport ezt írta: „Nyolcszáz méternél még úgy látszott, Hesz a harmadik helyért lesz csatában. Az utolsó 150 méteren azonban szédületes hajrába kezdett a magyar versenyző, óriási csapásszámmal közelítette, majd előzte meg összes ellenfelét. Ötven méterre a céltól már fölényesen, legalább egy fél hajóval ő vezetett. A célig tovább fokozta az előnyét.” Hesz hozzátette: „Pontosan így történt, annyit még elmondanék, hogy egy évvel korábban, az 1967-es Eb-n, amikor Saparenko elment mellettem, még mosolygott is. Hát, Mexikóban nem volt oka mosolyogni...” Hesz azt is elmondta, Kutas István megdicsérte, mondván, sikere üzenet volt a többieknek, akik végig vele készültek az olimpiára: lám, a befektetett munka megtérül. Hesz után C–1 1000 méteren Tatai Tibor is első lett!

Mindeközben a civil karrierjét is építette, 1973-ban fogorvosi diplomát szerzett – ám az 1972-es müncheni olimpián nem ő indult a klasszikus távon, hanem Csapó Géza, akit nemes egyszerűséggel Kajakkirálynak hívtak. „Csapónak fantasztikus adottságai voltak: amikor már mindenki besavasodott, ő rezzenéstelen arccal lapátolt. A játékok előtti évben én lettem a magyar bajnok, ekkortájt az elhunyt Granek Istvánt Péhl József váltotta a kapitányi poszton, ő a fiatalítás mellett döntött, Münchenben Csapó indult, aki harmadik lett.”

Hesz megnősült, az úszó Gyarmati Andreát vette feleségül, manapság azt mondanánk róluk, sztárpár. Gyermekük is született 1976-ban, Máté, akiből jó nevű vízilabdázó lett. Ám az olimpiai bajnok fogorvos 1980-ban elhagyta az országot, felrakta a síléceket az autójára, azt mondta, síelni megy, de jó ideig nem tért haza... A kérdés több mint negyven év távlatából is felvetődik: olimpiai bajnokként, egzisztenciát biztosító hivatással a birtokában, miért ment el? Az Indexen korábban olvastam ezzel kapcsolatban két mondatát: „A szívemben és a lelkemben volt egy féltve őrzött kép egy szeretett nőről, és nem szerettem volna, ha ez megváltozik. Ezért mennem kellett, még ha vesztesen is jövök ki ebből a kapcsolatból.” Manapság hogyan vélekedik erről? „Nem akartam senkitől sem haraggal elválni, azt mondtam, kint újrakezdem.” Azt tanácsolták neki, ne vallja magát politikai menekültnek, enyhén szólva is gyanús, ha egy hazájában megbecsült személy, úgymond, disszidál. A kajakos a származásának köszönhetően repatriált, a németek nem találtak kivetnivalót az alapos adminisztráció során sem. Diplomáját is sikerült honosíttatnia, ahogyan ő fogalmaz, „a nulláról kellett kezdenem, eredményt elérnem, ahogyan egykoron a sportban”. A német nyelvvel is megbirkózott, a szerencse is rámosolygott – szó szerint – egy csinos hölgy képében, aki kezdetben még kinti élete beindításán segédkezett. Egymásba szerettek, két gyerek született a házasságukból. Sindelfingenben nyitott praxist, minden szép, minden jó, kerékpározik, súlyzózik, rendszeresen jár haza, Vácra, persze, a Dunára is lemegy, ahogyan mondja, így biztatja a fiatalokat, „ti is csontból, vérből vagytok, a lehetőség ott van előttetek”.

Itt abba is lehetne hagyni a beszélgetést, befejezésnek is jó, kajak egyesben a klasszikus számban Hesz, Kopasz Bálint, ötszázon Gyulay Zsolt, a sprinter Tótka Sándor, hogy a csapathajókról ne beszéljünk, szóval, bizonyították, ők is csontból, vérből vannak.

Ám Hesz Mihály visszakérdez: „Tudja, hogy beteg vagyok?” Tudom, válaszolom, de nem hiszem el, a telefonban és „egyenesben” is egy egészségtől kicsattanó, életvidám emberrel beszélgetek, gondoltam, tévedés. „Nem az, egy alapos kivizsgálás daganatot mutatott ki az emésztőrendszeremben. Már túl vagyok egy kemoterápián is, áttétek nincsenek. De az egyik legalattomosabb fajtáról van szó, ötszázalékos túlélési eséllyel. Megkérdeztem az orvosokat, mitől lehet? Azt mondták, nem tudják. Sohasem ittam, dohányoztam, jó, persze, a szervezet öregszik.” Kibukik belőlem a buta kérdés: „Hogy lehet így élni?” Hesz Mihály sportos választ ad: „Azon áll vagy bukik az egész, hogy hétszáznál odateszed magad. Nemcsak fizikailag, mentálisan is. A fej a legfontosabb.”

Ebben maradunk. No, meg abban, hogy tíz év múlva találkozunk.