Népsport: messze szállt a kerti ugrópályáról

Mindössze egy tucat magyar sportoló mondhatta vagy mondhatja el magáról, hogy nyári és téli olimpián egyaránt részt vett, köztük van a 130 éve, 1903. augusztus 13-án született Farkas Mátyás, aki 1928-ban Amszterdamban tízpróbában indult, míg 1936-ban Garmisch-Partenkirchenben a jégkorong-válogatott tagjaként lépett jégre – igaz, csak egy meccsen.

Életútját lehetetlen minden részletében felidézni egy oldalon, hiszen négy sportágban (az atlétikában több versenyszámban, emellett jéglabdában, jégkorongban és gyeplabdában) versenyzett, sőt fasori gimnazistaként, illetve rövid ideig azt követően is, a labdarúgás is beszippantotta, de élvonalbeli mérkőzésen nem játszott.

Élete első atlétikai viadalát kilencévesen látta az Üllői úton, és olyan nagy hatást gyakorolt rá a finn olimpiai bajnok, világcsúcstartó diszkoszvető, Armas Taipale, hogy már ott elhatározta: atléta lesz. A kertjükben ugrópályát alakított ki, a hasonszőrű srácokkal versengett, és igyekezett minden jelentős atlétikai megmozdulást megnézni. Mély nyomot hagyott benne a nem sokkal az első világháború előtt megrendezett magyar–svéd viadal, amely megerősítette abban, hogy az atlétikában kell kibontakoznia.

Miközben nem tudott lemondani a többi sportágról, ugyanakkor a korabeli forrásokat tanulmányozva azt látjuk, hogy 18 évesen tíz atlétikai versenyen, megannyi számban (110 m gát, távolugrás, hármasugrás, magasugrás, rúdugrás, 10x400 m staféta) mérette meg magát az 1921-es szezonban. A felnőttbajnokságokon öt elsőségig jutott, egyúttal sporttörténelmi sikert is elért, merthogy ő az első bajnok tízpróbában. Értékesnek mégsem nevezhető az 1925-ös győzelem, ugyanis a favorit Somfai Elemér megsérült szeptemberben Varsóban, és kényszerűen kimaradt az októberi dekatlonküzdelemből. Farkas igen szerény teljesítménnyel, mindössze 5815 ponttal végzett az élen, ám szépen fejlődött, és 1928 júliusában felülmúlta Somfai rekordját, sőt, ha nem is érmes, de szép reményekkel várta az olimpiát. Amszterdamban azonban leszerepelt, a 21. helyen végzett, amibe betegsége (meghűlés, tüszős mandulagyulladás) is erősen belejátszott. „Egyre jobban elhatalmasodott rajta a betegsége. Mégis küzdött hatalmas energiával, de mikor a gerelyvetés után (...) látta, hogy helyezésre amúgy sem lehet reménye, az 1500 méteren el sem indult. Most lázas betegen fekszik otthon a holland klímának Balogh után második áldozata”– írta augusztus 5-én a Nemzeti Sport. Tegyük hozzá, ha tudása szerint lefutotta volna az 1500-at, akkor sem jut a 16. helynél előrébb.

A következő évben megnyerte negyedik és ötödik bajnokságát (távol-, valamint hármasugrás), és ezzel el is apadt az aranyforrás. Ő úgy emlékezett jó negyedszázaddal később, hogy egy súlyos meghűlés miatt szakadt meg atlétikai pályafutása, és 1930–1934-ben csak nézőként jelent meg a versenyeken, de igencsak túloz, mert még 1933-ban is szerepelt a hármasugrás hazai ranglistáján.

Tény, nagy kedvvel űzte a gyep-, illetve a jéglabdát (bandy), és ő is ott botladozott a magyar jégkorong kezdő lépéseinél. A Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE) 1925 decemberében játszotta le első nemzetközi jéghokimérkőzését, amelyen az osztrák Verein für Bewegungspieler 1:0-ra nyert, az egyetlen gól pedig így esett: „Winter egy kezdődő támadásnál mintegy 15 méter távolságról a kapura üti a korongot, amely nem nagy erővel félmagasságban repül a kapunak. Farkas, a magyar kapus, idejekorán észreveszi a repülő korongot, kézzel el is kapja, de olyan szerencsétlenül, hogy a kezéből a kapuba pattan.”

Igen, Farkas Mátyás állt a kapuban, ám később mezőnyjátékossá lépett elő – más kérdés, hogy nem lett részese a gyakorlatilag a BKE-vel egyező magyar hokiválogatott első, 1927-es Európa-bajnoki bemutatkozásának, mint ahogy az 1928-as olimpiáról is lemaradt. Nem szalasztotta viszont el az 1936-os garmisch-partenkircheni játékokat, amelyen hetedik lett a csapat, miután a középdöntőben – 0:9-es középső harmaddal súlyosbítva – 15:0-ra kikapott Kanadától. „Az egyik kanadai állon trafált. Az egész meccsen szédültem, meccs után úgy rókáztam, hogy nahát. Tudom, hogy pocsék voltam, de 10 napig nem volt ütő a kezemben. De rosszak voltak a többiek is”– magyarázta a Nemzeti Sportnak. Valóban, előtte február 1-jén és 2-án Katowicében játszott, amikor is kétszer győztük le a lengyeleket az olimpia előtti portyán.

Ekkor már a MAC atlétikai trénereként dolgozott, miután 1934-ben felkérték a feladatra. Tréneri tapasztalat híján háromhavi próbaidőt kért, és miután a bajnokságon már meglátszott a keze munkája, kivívta a bizalmat, egyúttal önbizalommal vértezte fel magát. Hihetetlenül sikeresnek bizonyult a klub 1945-ös feloszlatásáig, állítólag mintegy 120 atlétát gardírozott a MAC-ban minden különösebb segítség nélkül, sorjáztak a jobbnál jobb eredmények (lásd keretes írásunkat). Az 1948-ban olimpiai bajnok kalapácsvetőt, Németh Imrét is ő indította el. Tanítványa egy alkalommal felidézte, hogy a sok nehézség közepette mit mondogatott Matyi bácsinak (aki akkor csak súrolhatta a negyvenet...): „Minek gyilkol engem azzal a nehéz golyóval, ahelyett, hogy magasat ugratna. Mert bizony nem vagyok valami elefántbéby és így elvitt a kalapács.”

Farkast a világháború után nem igazolta a Nemzeti Sport Bizottság, még 1946-ban is felemlegette ezt az egyik újság. Érdekes, nem is itthon, hanem a román válogatott mellett kezdett újra edzősködni, mégpedig igen gyorsan eredményt elérve – ő maga nyilatkozta, hogy 152 román rekordot döntöttek meg tanítványai 20 hónapos ott tartózkodása alatt. Hazatérve az MTK-ban (akkor éppen Textiles) és a Bp. Építőkben hozta fel az atlétikát. A sportág hazai veteránszakágának élharcosaként is kitűnt, az olimpiai ezüstérmes gerelyhajítóval, Kulcsár Gergellyel az első magyar atléták voltak 1977-ben, akik masters-világbajnokságon képviselték az országot, egyúttal külföldi példákból kiindulva sürgette egy veteránklub létrehozását.

Hetvennyolcadik életévében Debrecenben hunyt el, Éva lánya és unokái gyászolták, a cívisváros köztemetőjében nyugszik.