Népsport: a felhők ostromától Somsálybányáig

Az első újkori olimpián heten képviselték a magyar színeket, és noha óhatatlanul Hajós Alfréd úszásban szerzett két elsőségével azonosítjuk az 1896-os játékokat, rajta kívül még négyen – Dáni Nándor, Kellner Gyula, Szokolyi Alajos atlétikában, Tapavicza Momcsilló teniszben – végeztek a legjobb háromban.

Közülük is különleges Kellner története, amennyiben eredetileg a negyedik helyen ért célba maratoni futásban, ám a harmadik Szpiridon Belokaszt kizárták, mert a táv egy részét lovas kocsin tette meg. De más miatt is érdekes a személye, tudniillik három gyermeke, Gyula, Erna és a 120 éve, 1903. október 28-án született Kornél közül Kornél szintén gazdag pályát futott be sportolóként. Késmárki néven az 1920-as évek derekától az 1930-as évek első harmadáig sorra nyerte a versenyeket magasugrásban itthon és a határokon túl, amire 1940. szeptember közepén (másfél hónappal apja halála után) így emlékezett vissza a Levente című lapban:

„Tíz esztendő felejthetetlen gyönyöre és szépsége lett jutalma kitartó, szorgalmas munkámnak. Berlin, Párizs, London, Stockholm, Oslo, Amszterdam, Bécs, Bologna, Athén, Milánó, Genova, Firenze, Modena, Köln, Belgrád, Prága és még igen sok város tanúja sikereimnek. Tíz kerületi bajnokság, nyolc országos bajnokság, egy angol bajnokság, egy olimpiai részvétel, egy Európa-rekord (194 cm), két országos rekord (194 és 152 cm), 33 nemzetközi válogatottság és 740 díj igazolja a kitartó szorgalmas munka győzelmét!” (A 152 cm-t helyből ugorva érte el.)

Késmárki itt-itt pontatlanul idézi fel a hajdan történteket, mert valójában hétszeres egyéni bajnoknak mondhatta magát, és 194 centis eredménye nem volt Európa-rekord (a svéd Karl Österberg és a francia Pierre Lewden tartotta 195-tel), hanem az adott évben, 1927-ben ő jutott a legmagasabbra a kontinensen. De ne menjünk a dolgok elébe...

Az említett írásban számolt be róla, hogy a kezdő atlétaként elért 158 centijét hosszú ideig sehogy sem tudta felülmúlni, rendre megkörnyékezte az ördög, azt sugalmazva, hogy tehetségtelen, képtelen a fejlődésre. Nos, 1924 júliusában, a Bankszövetség versenyén – még Kellnerként – valóban 158-ig jutott, és neve mellett nem a BBTE, hanem a Városi Bank szerepelt. Noha hivatalosan a Budapesti Közlöny 1929. március 28-i számában jelent meg, hogy „Kellner Kornél Vilmos Budapesten 1903. évben született, ág. hitv. ev. vallású, nőtlen, budapesti lakos, grafikus kérelmére családi nevét az 1929. évi 249.180/VIII. számú határozatával »Késmárki« névre változtatta”, versenyzőként már 1925-ben a Késmárki vezetéknevet használta. Ez év szeptemberében hihetetlenül gyors ütemben ostromolta a felhőket: a júliusi 165 centi után a bajnokságon negyedik lett 178 centivel, a MAC szeptember 27-i viadalán pedig a hideg és szeles időben harmadszorra átvitte a 180-at.

A csodás formajavulástól nekibuzdulva a BBTE legendás trénere, Pericht Rezső november végén bejelentette, hogy stílust váltanak: „Az új stílus szerint, amikor a test a legmagasabb helyzetben van, megfordul a léc fölött arccal a föld felé és karjainak felrántásával fordul át a léc fölött” – volt olvasható a november 30-i Sporthírlapban.

Nem volt megállás, Késmárki két esztendő múltán, 1927 augusztusában újabb lélektani határt ért el, 190 centiméterre felröppenve szerezte meg első bajnoki címét, majd egy hónap elteltével a nagy előd, Gáspár Jenő 193 centis országos rekordját is megdöntötte – vagy mégsem?

„Halálos csendben fut neki – tulajdonképpen három energikus lépés a rohama, azután kemény dobbantás, nagyszerű légmunka – és át van a lécen. De mikor már túl van rajta, feje fölé csapódó keze megüti a lécet, az megfordul, de fönnmarad. Újból lemérik: most már csak 192,5 cm. a magasság” – tudósított a Nemzeti Sport, és éppen az átforduló léc okozta a dilemmát, mert annak „jobban behajló oldala került alul”. Az intézőbizottság 4:1 arányban támogatta a 194 centis csúcs hitelesítését, ám a szövetség tanácsa egyre halogatta a döntést, és soha nem is hagyta jóvá a bizottság véleményét. Részben ez a hercehurca is hozzájárult, hogy Késmárki elvesztette a motivációját, 1928 februárjában felröppent a hír, hogy Nagyváradra költözik, nincs egyéni ambíciója, a közeledő olimpia nem hozza lázba, csak szokásból tréningezik.

Márciusra aztán testileg-lelkileg rendbe jött, az olimpia egyik éremvárományaként tekintettek rá, ám júniusban, jó egy hónappal a játékok előtt váratlan egészségügyi problémával szembesült:

„Hivatalába menet minden külső ok nélkül olyan izomgörcsöt kapott a lábaiba, hogy azok valósággal megmerevedtek és azonnal kórházba kellett szállítani. Az orvosi vizsgálat sem tudott izomgyulladásnál egyebet megállapítani, de ennek oka még kiderítetlen. Egyelőre ágyban kell feküdnie és injekciókkal, meg borogatásokkal próbálják lábainak mozgékonyságát visszaadni” – számolt be állapotáról a Nemzeti Sport. Hogy az intermezzo mennyiben befolyásolta teljesítményét, nem tudni, mindenesetre nemhogy érmet nem szerzett, még az első hat közé sem jutott: 184 centivel a 11. hely jutott neki Amszterdamban.

Legfeljebb enyhe gyógyírt jelentett, hogy októberben Szegeden megint átjutott a 194 centin, és ezúttal nem maradt el a hitelesítése sem országos rekordként. A következő évben első magyar magasugróként nyerte meg az angol nemzetközi bajnokságot, 190.4 centivel diadalmaskodott Londonban. Ekkor már háromszoros magyar bajnoknak vallhatta magát, és 1934-ig még négyszer szerzett aranyat, 1931-ben és 1933-ban is a holtverseny eldöntése után.

A versenyzéssel 1937-ben hagyott fel, előbb a szövetség (MASZ) megbízásából szakmai előadásokat tartott, majd 1939-ben a MASZ felhívására vidéki kerületi edzőnek jelentkezett. Az Északi kerületben fejtett ki gyümölcsöző tevékenységet: „Nem volna teljes a kerületről alkotott képünk, ha a kerület másik két szervezőjéről Késmárki Kornélról és Kömlei Károlyról nem emlékeznénk meg, akik főleg a tömegnevelés és az atlétika népszerűsítése szempontjából végeztek kiváló munkát” – állt a sportág 1941-es évkönyvében. Talán furcsa elképzelni, miként találta meg éppen ott a számítását egy ízig-vérig fővárosi, menő sportsman, mindenesetre Késmárki 1940-től sok szállal kötődött az Ózd-közeli bányavidékhez, egészen pontosan Somsálybányához.

„Ózd szomszédságában egy kis bányavároskában, a pompás fekvésű Somsályon tartózkodom, mint az ottani leventék és az SSE most alakult atlétikai szakosztályának irányítója és oktatója. Közel három hónapja vagyok már ebben az eldugott kis városkában, de mondhatom, nagyon örülök, hogy itt dolgozhatom a magyar atlétikáért” – nyilatkozta 1940 decemberében, és bár 1942 után eltűnt a neve az aktuális híradásokból, nyomára bukkantunk 1952-ben, amikor is vezetésével újjáéledt a somsályi atlétikai szakosztály, és versenyzői jól szerepeltek a Diósgyőri Vasas kohászati és gépgyári sportkörei szeptemberi atlétikai versenyén.

Nem sikerült kiderítenünk, hogy jutott ki Angliába (netán az 1956-os események után?), mindenesetre Erna nővére lánya, Balogh Lajosné 1977 januárjában elmesélte a Szolnoki Megyei Néplapnak, hogy Doda (ez volt Késmárki beceneve) 1964 októberében neki és Pali fiának címzett utolsó levelében tudatta, hogy kórházban van: „Szept. 14-én a gyárban teaidő alatt a tea visszacsúszott a gégébe és ez köhögésre késztetett. A gyári nörsz azonnal a kórházba vitetett a kórházi mentőautóval – a többit már az orvosok közlése alapján írom. A köhögés következtében egy erecske megpattant az agyban és az paralizálta a bal kezemet, ill. karomat és bal lábamat lebénította.”

Gondolkodott esetleges visszatérésén, a budapesti Bíró utcai ház (gyermekkorukban ott lakott a család) visszavételén, unokahúga pedig elmondta, hogy Doda sohasem tudott nyugton maradni, bohém életet élt, a nők kedvence volt, és Angliában is dolgozott edzőként. Az aylesburyi kórház (minden valószínűség szerint a Stoke Mandeville Hospital) 1965 tavaszán tudatta velük, hogy nagybátyja elhunyt, pontos dátumot Balogh Lajosné sem említett.