Nincs élet torna nélkül – az olimpiai bajnok Berki Krisztián legszívesebben még most is lovazna

– Nemrégiben együtt néztük végig a férfi tornaválogatott edzését, és elhagyta a száját egy mondat: „Már attól fáj a vállam, hogy látom a srácokat a szereken.” Sérülése miatt vonult vissza lassan három éve, akkor azt mondták az orvosok, figyelnie kell, mert a hétköznapi életét is befolyásolhatja a vállfájdalom – érez fájdalmat?
– Az utasításoknak ezt a részét nem követtem, bevallom, nem voltam olyan fegyelmezett, mint korábban sportolóként... Amikor abba kellett hagynom a tornát, nem éreztem, hogy szükségem lenne a mozgásra: harminckét évig gyötörtem a testemet tulajdonképpen megállás nélkül, hiszen általában kéthetes szüneteim voltak évente, egyedül a londoni olimpia után kaptam négy hét pihenőt. Kimondom őszintén: amikor kiderült, hogy vége, nem hiányzott a mozgás. Persze ebben közrejátszott az is, hogy a pályafutásom utolsó két éve tele volt fájdalommal.

– Egyáltalán nem mozgott a visszavonulása óta?
– A feleségem, Marcsi mindig rá tudott venni valamire, úgyhogy azért volt némi sportolás az életemben. Egyébként azért noszogatott, mert korábbi sportolóként tudta, ha az ember teljesen leáll, egy idő elkezd fájni mindene. Egy ideje pedig megtaláltam a helyemet: a személyi edzőmmel jó hangulatú edzéseim vannak, és nagyon élvezem.

– Maga a tornaterem mikor kezdett el hiányozni?
– A tornaterem hiánya sohasem múlt el. Ha az edzések gimnasztikai részét át tudnám ugrani, legszívesebben még most is lovaznék.

– Nocsak!
– Jó ideje kívülről nézem a versenyeket, és nem múlik az érzés: jó lenne odaállni még egyszer a pódiumra. Ugyanakkor nemrég belém hasított az is, amikor valahol sokadszorra játszották le nekem az olimpiai döntőt, mentálisan már nem biztos, hogy bírnám azt a terhet, amely Londonban nyomta a vállamat.

– Ne vicceljen, mentálisan is az egyik legjobb versenyzőnek számított!
– Akkor valóban az voltam, de ma már nem biztos, hogy kezelni tudnám a nyomást és azt, hogy nem hibázhatok. Persze ha az ember felkészült, az önbizalma is megjön, de tényleg többször eszembe jutott mostanában, vajon hogyan tudnék teljesíteni a londoni olimpián a mostani fejemmel.

– Egyértelműen az a csúcspontja a pályafutásának?
– Az volt életem egyik leginkább megérdemelt győzelme – nem volt benne egyetlen kérdőjel sem. Még mindig jó visszagondolni arra, hogy igen, megcsináltuk! Ugyan nincs túl nagy viszonyítási alapom, de egy olimpia különbözik mindentől. Nemcsak a többi versenytől, minden mástól is.

– A szerencsének vagy a szorgalomnak köszönheti, hogy indulhatott olimpián?
– Bár kétségkívül volt szerencsefaktor a pályafutásomban, mégis a szorgalmat mondanám. Peking előtt egy évvel nagyon mélyre kerültem, hiszen a stuttgarti világbajnoki ezüstérem hiába volt addigi pályafutásom legjobb eredménye, nem ért olimpiai kvótát. Onnan kellett felállnunk az edzőmmel, Kovács Istvánnal, és onnantól olyan sikereket hoztunk Magyarországnak, a tornasportnak, mint előtte kevesen ebben a sportágban.

– A szerencsét csak azért említettem, mert gyerekkorában éppen egy testnevelő tanár lakott a szomszédjukban, aki az udvari porolón csüngő kis Krisztiánban látott fantáziát – és folytathatjuk a sort például azzal is, hogy a KSI-ben éppen Kovács István csoportjába került.
– Vannak emberek, akik születnek valamire. Nekem a családi szereteten kívül nem volt semmi másom. Nem voltam jó tanuló, nem is érdekelt az iskola, így máshol nem lett volna kiugrási lehetőségem. Ami amúgy nem is lett volna baj, hiszen anélkül is élhettem volna boldog életet. De adott az élet egy lehetőséget: egy sportágat, egy közeget, amelyikre támaszkodni tudtam – és egy második apukát, hiszen még ma is gyakran fordulok az edzőmhöz, Kovács Istvánhoz, ha tanácsra van szükségem.

– Azt azért ne felejtsük el, hogy a feleségét, Marcsit is a sportnak köszönheti!
– Jókat nevetünk még manapság is azon, hogy az érettségi tablón egymás mellett volt a fotónk, mégis öt évvel később, a 2009-es belgrádi universiadén találtunk egymásra.

– Ugye, nem mondja komolyan, hogy osztálytársak voltak a gimnáziumban?
– Pedig így volt, de abban a négy évben a „Helló, szia” társalgásban ki is merült a kapcsolatunk. Úgyhogy nem mondhatom azt sem, hogy Belgrádban ott folytattuk, ahol öt évvel korábban abbahagytuk, hiszen nemigen beszélgettünk azt megelőzően – ott viszont éppen jöttem ki a Magyar Házból, Marcsi pedig ott ült egy padon. Egymásra néztünk, kaptam egy nagy mosolyt. Így kezdődött.

– És néhány évvel később egy gyönyörű kislány megszületésével folytatódott. Hogyhogy nem találkozunk Berki Lia nevével a tornasport évkönyveiben?
– Azt mindenképpen szerettük volna, hogy Lia sportoljon, de azt nem akartuk, hogy mindenáron élsportoló legyen. Valóban a tornával kezdtük, ám el kellett fogadnunk, hogy nem az ő terepe – szerencsére sok szülővel ellentétben mi nem érkeztünk hatalmas elvárásokkal a tornaterembe, mi tényleg csak azt szerettük volna, ha mozog, ha átéli, milyen egy sportághoz, egy közösséghez tartozni. Néhány hónapja talált rá a lovaglásra, s nagyon élvezi, mi pedig lelkesen támogatjuk. Éppen kényszerpihenőn van, mert amikor elindultam az antwerpeni világbajnokságra, leesett a lóról, és eltörte a kezét...

– Liának gyors felépülést, de ha már elérkeztünk a nemrég véget érő torna- világbajnoksághoz: Magyar Zoltán gyakorta felemlegeti, hogy a londoni olimpián magán kívül volt, amikor önt a pódiumra szólították – tényleg ennyire nehéz korábbi tornászként az utódok gyakorlatait nézni?
– Sokkal nehezebb, mint fellépni a pódiumra, mert amikor nem te vagy a szeren, a szurkoláson kívül egyebet már nem tehetsz. Amikor az antwerpeni selejtezőben a srácok egymás után rontottak nyújtón, egyszerűen nem hittem el, hogy ez történik – nem rájuk haragudtam, hiszen ebben a sportágban is benne van a hibázás lehetősége, ráadásul ők aztán tényleg sokat dolgoztak az elmúlt években, csak éppen tehetetlen voltam a lelátón.

– Akkor most már átérzi, mit élhetett át Kovács István a pódium mellett állva?
– Borzasztó lehetett neki, hiába voltam stabil és jó versenyző. Egy döntő, kiváltképp egy olimpiai olyan, mintha a Marsra utaznál: fogalmad sincs, mi vár ott rád. Mindezt kívülről követni – jókora gyomorideggel jár, az biztos.

– Az meg sem fordult a fejében, hogy visszavonulása után teljesen hátat fordít a sportágnak?
– Nem volt olyan forgatókönyv, hogy az életemet a torna nélkül élem tovább. Négy és fél éves korom óta ebben a közegben élek, ez éltet, ez adott meg nekem mindent. Lehet, hogy nem leszek jó vezető, ezt majd az idő eldönti, de azért maradtam, mert segíteni szeretnék továbbra is. A gyakorlataimmal képes voltam erre, remélem, a mostani cselekedeteimmel is.

– Bajnokként nyilván a sportdiplomáciánkat is segítheti, hiszen neve van a sportágban.
– Éppen nemrég mondták a kollégák, hogy a bírók azzal viccelődtek, amikor megláttak egy versenyen, ha még közelebb megyek hozzájuk, plusztizedeket kapnak a versenyzők – ebben a sportágban bajnokként tényleg még inkább elismerik az embert, hiszen tudják, csak úgy juthatott el a csúcsra, hogy gyerekkora óta gályázott a tornateremben.

– Vagyis most már jól érzi magát a hétköznapokban a kis mellényében is? Hozzászokott ahhoz, hogy a szuszpenzort, a sportolói viseletet felváltotta az elegánsabb ruha?
– Egy esztétikai sportágból érkeztem az irodai világba: az elegancia sohasem állt tőlem távol, csak nem volt mindennapos viselet az öltöny, hiszen egyszerűbb volt a hétköznapokban egy melegítőalsóba beleugrani – abban egyébként továbbra is jól érzem magam, de a munkámnak, a versenyeknek megadom a tiszteletet az öltözékemmel is. Élvezem és szeretem a sportigazgatói munkát, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kellett idő hozzá, hogy megszokjam. Át kellett állnom, meg kellett értenem, hogy itt más jelenti a sikerélményt és más adja a motivációt. De úgy fél éve azt érzem, megérkeztem, és már képes vagyok átélni teljes szívvel a pillanatokat, az élményeket, a történéseket – vezetőként is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 14-i lapszámában jelent meg.)