„Én nem apu leszek. Én Marci leszek” – Gyulai Márton négy évre tervez Monacóban

– Mi előzte meg sportigazgatói kinevezését a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnél?
– A szövetség januárban meghirdetett egy pozíciót a sportigazgatói posztra, de nem tudtam róla, hiszen nekem ott voltak a budapesti világbajnokság szervezési munkái. Akkor sem akartam vele foglalkozni, miután több ismerősöm szólt, hogy láttam-e a hirdetést, mert nem gondoltam, hogy a pozíció betöltésével várnának a világbajnokság végéig. De egyszer csak felhívtak a nemzetközi szövetségtől, hogy hallották, a vébére koncentrálok, de örülnének, ha mégis pályáznék, mert a legjobbat keresik, és mindenkit meg akarnak nézni, aki a piacon elérhető. Többfordulós felvételi volt, interjúkkal, személyes beszélgetésekkel, lépésről lépésre haladtunk, és mintegy két hónapja tudtam meg, hogy engem választottak.

– Ön szerint mivel győzhette meg a döntéshozókat?
– Csak ők tudják, én csupán feltételezem. Egyrészt nagy tapasztalatom van egy nemzeti szövetség vezetésében, hiszen tíz éven át voltam a Magyar Atlétikai Szövetség főtitkára, aztán tíz éven át voltam egy egynapos atlétikai verseny, az édesapámról elnevezett Gyulai István Memorial versenyigazgatója, vagyis tudom és értem, hogyan működik, miből áll össze egy ilyen szervezés, itt is tapasztalatot szereztem. Több világverseny szervezésében játszottam szerepet, ilyen volt a mezei futó és az U18-as Európa-bajnokság mellett a veterán fedett pályás világbajnokság, és a csúcs, a budapesti szabadtéri atlétikai világbajnokság. Itt folyamatában látták a nemzetközi szövetség tisztviselői is, hol tartunk, mire hogyan reagálunk, milyen kreatív ötletekkel állunk elő, és ez is visszautalás volt nekik, hogy értjük, amit csinálunk. Nyilván segített az is, hogy angolul anyanyelvi szinten, németül és franciául középfokon beszélek, két éve pedig kedvtelésből elkezdtem oroszul tanulni, ami szerintem hasznos. Szeretném megköszönni a – MASZ elnökének, testvéremnek, Gyulai Miklósnak a bizalmát és a támogatását, mert az elmúlt tizenöt évben enélkül sokkal nehezebb lett volna elérni bármit is. Hálás vagyok Schmidt Ádámnak és Németh Balázsnak is, hiszen hagyták, hogy befejezzem az elkezdett munkát a vébé szervezőbizottságában. De legalább ennyire hasznos lecke volt a sok megaláztatás, kihasználás, ellehetetlenítési kísérlet és gáncsoskodás, amit korábban az irigyeimtől kaptam. Ez tanított meg az életre, rosszindulatuk nélkül nem vált volna valóra ez az álmom, így nekik külön köszönöm.

– Mikor és hogyan kezdődött el a sportvezetői pályafutása?
– Egész életemben azzal foglalkoztam, amit élveztem. Az egyetem után jött a bobozás, és vele két téli olimpia, akkor már közvetítettem az Eurosporton Szabó Gáboréknak köszönhetően, majd a DigiSporton is, amit nagyon szerettem, mert a sport közelében maradhattam. Mellette versenyeket szerveztünk Szalay Péterrel és Szórád Józseffel, s nemcsak atlétikait, hanem golfot, vízilabdát, teniszt, egyszóval mindent. Aztán apu hirtelen meghalt, és mi ott álltunk a bátyámmal, Miklóssal, néztünk egymásra, hogy most mi lesz... Mit kezdünk az életünkkel? Csinálni akartunk valamit, amivel emlékezünk apura, és logikus választás volt, hogy legyen ez az atlétika, ami mindig jelen volt az életünkben, Miki magas szinten űzte is. Már akkor, 2006-ban felvetődött az emlékverseny gondolata, amit viszont az akkori MASZ-vezetés ellehetetlenített. Egy évvel később többen megkerestek minket, hogy vállaljunk szerepet a magyar atlétikában, mert szükség lenne arra a tenni akarásra, amit látnak rajtunk. Így kerültünk 2008-ban a Magyar Atlétikai – Szövetség vezetésébe, én főtitkárként. De megfordítva a gondolatmenetet, ha apu nem hal meg 2006-ban, akkor mi, a testvéremmel ma valószínűleg nem vagyunk benne a magyar atlétikában, hiszen mindkettőnknek volt más célja, élete. De apu hiánya arra sarkallt, hogy ezen az úton induljunk el.

– Az édesapja mekkora szerepet játszott abban, hogy ön is a sportvezetői pályát válassza?
– Sohasem beszéltünk erről, és nem is volt célom, hogy bármi hasonlót csináljak, mint ő. Emlékszem, amikor óvodáskoromban a nagyszüleim kérdezték, hogy olyan leszek-e, mint az apukám, határozottan azt feleltem, hogy nem. Apu csak egy van, de én nem apu leszek. Én Marci leszek. Nem azért foglalkozom atlétikával tizenöt éve, mert az ő példáját szeretném követi, vagy mert hasonlítani szeretnék rá, továbbvinni, amit ő csinált. Persze elmondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak, hogy ő az apám, és rajta keresztül megszerettem valamit, beleszülettem egy közegbe, ami boldogságot ad. Ahogy a családok közös programokat szerveznek, túráznak, múzeumba vagy hangversenyre járnak, társasjátékoznak, mi atlétikai versenyekre jártunk. És nem azért, mert kötelező lett volna, de ezt dobta a gép, gyerekként ezt szerettük meg. Erre a nővérem a legjobb példa, aki életében egy percet nem atletizált, sohasem ugrott, futott, dobott, mégis imádja a sportágat nézni és szervezni is.

– Majdnem egy évtizede az Európai Atlétikai Szövetségben dolgozik. Hogyan kapta a lehetőséget?
– 2015-ben közvetlenül kért fel az akkori elnökjelölt, hogy segítsek neki a szervezet tanácsában, mert hisz abban, amit képviselek. Itt érdemes visszacsatolni a korábbi kérdéséhez, hogy mivel győzhettem meg a nemzetközi szövetség döntéshozóit. Többek között azzal is, hogy több mint nyolc éve ülök az európai sportági szövetség tanácsában, a politikai tervezés és döntéshozatal mikéntjét és folyamatát jól ismerem, ami kulcsfontosságú akkor, amikor a nemzetközi szövetség jövőjéről beszélünk.

– A budapesti atlétikai világbajnokságon mintha a háttérben maradt volna. Ennek volt valami oka?
– Semmi különleges, csak azért alakult így, mert a színfalak mögött ügyeltem, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, igyekeztem minél több területre ránézni és ellenőrizni. A legjobb visszajelzés a világbajnokság minőségére a kollégáim nyugodtsága volt, hogy nem volt kapkodás, nem kellett „varázsolni” valamit az utolsó pillanatban, hogy minden a helyére zökkenjen, hanem a részletekre is tudtunk figyelni, a nagy összképben minden kis képkocka éles volt.

– Most visszaköltözik Monacóba. Gyerekkorából milyen emlékei vannak róla?
– Három évig éltem ott, oda jártam gimnáziumba, és ott érettségiztem. Aki többször járt már Monacóban, tudja, akár hónapok alatt mennyit változik a kis hercegség. Én huszonhat éve költöztem el onnan, vannak kellemes és szomorú emlékeim, utóbbi főleg apu halála miatt. Ugyanakkor el kell mondanom, egyáltalán nem fontos az, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség székhelye éppen Monacóban van, lehetne bármely más városban a világon. Nemcsak azért, mert az év több mint felét utazással töltöm majd a versenyhelyszínek között, hanem mert ez egy munkahely és küldetés, ahova az ember dolgozni jár, és nem nyaralni. Október elsején utazom ki, és olyan szempontból örülök Monacónak, hogy ismerős hely, régi barátaim laknak ott, így már az első napon sem fogok eltévedni munkába menet.

– Mi lesz a dolga az új pozíciójában?
– A kinevezésem határozatlan idejű, de az én fejemben most négy év jár, mert Sebastian Coe elnök mandátuma akkor jár le, engem pedig az ő csapata választott ki. Szerteágazó feladatköröm lesz, tizenhét ember dolgozik majd „alattam”, de nemcsak a versenysporttal kapcsolatos dolgok tartoznak hozzám. Az összes világverseny szervezése, felügyelete, az akkreditációk, a világranglista, a szabályváltoztatások, a fejlesztések, az újítások a cipőszabálytól a WaveLight-technológián és a versenyformán át a gerelyek súlyeloszlásának kérdéséig, egyszóval minden, felsorolni is nehéz. És persze az, hogy mit szeretnénk látni négy év múlva a világ atlétikájában.

– A magyar atlétika szempontjából lesz jelentősége annak, hogy ezentúl honfitársunk ül a nemzetközi szövetség sportigazgatói székében?
– Nekem a Nemzetközi Atlétikai Szövetség a munkaadóm, azt kell szolgálnom, hogy a magyar atlétika ebből miként tud profitálni, az elsősorban a magyar atlétikán múlik. A szabályok alól nincsenek kivételek, és aki ismer, pontosan tudja, hogy ez nálam fel sem vetődik, talán ezért is bíznak bennem. Persze a helyén lesz a szívem, a nevem és a hovatartozásom, és ha lehet segíteni, mindenkinek segítek, aki partner ebben, és aki tudja, engem mikor és hol lehet megtalálni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 9-i lapszámában jelent meg.)