„Bennünk a vér piros-fehér” – Szebeni István kommunikációs igazgatóként is szurkol a Debrecennek

– Milyen edző Détári Lajos?
– A legnagyobb sportélményeim közé tartozik, hogy nála futballozhattam. Nem kell persze valami magas osztályra gondolni, hiszen a Felsőpakony csapatát vezette, engem pedig Földesi Jani barátom hívott oda.

– Milyen poszton játszott?
– Csatár voltam, mi más? A százkilencvennyolc centimmel túl sok helyen nem is tudtak volna használni, ráadásul ballábas is vagyok – a fiúk megoldották helyettem a nagyját, nekem csak be kellett passzolnom a labdát a kapuba.

– Azért az a közösségi médiában is megtalálható kapáslövés nem ezt mutatja.
– Arra büszke is vagyok! Plókai Attila is játszott az ellenfél csapatában, amelyik egyébként akkor vezette a tabellát, engem meg csereként küldött pályára Döme azzal, hogy „Rúgj egy gólt nekik!”. Egyik csapattársam előreívelte a labdát, én át is vettem egy védővel a nyakamon, de ember nem gondolta, hogy húsz méterről félfordulatból gólt rúgok. Olyan boldog voltam, de ez látszik is a felvételen, rohantam ki Détárihoz. Nekem egyébként is ő volt „a” labdarúgó gyerekkoromban – Felsőpakonyban pedig megtapasztalhattam azt is, hogy nagyon jól bánik a játékosokkal, és persze amiről beszélt, azt meg is tudta csinálni. Emlékszem, az egyik edzésen egy védőtársam tőlünk úgy negyven méterre elkezdett beszélgetni. Döme kért egy labdát, és úgy, strandpapucsban lazán hátba rúgta. Persze csak finoman, hogy figyelmeztesse, munka van. Örülök, hogy megadatott a közös munka vele: debreceni kis srácként a Loki-meccsen én gurítottam vissza a labdát a melegítő Détárinak, emlékszem, három évig ebből a sztoriból éltem a suliban.

– Volt egyáltalán olyan pillanata az életének, amikor nem volt Loki-szurkoló?
– Debrecenben nőttem fel, úgyhogy nem. Mindenem a Loki, még a Vágóhíd utcába is jártam meccsekre, már akkor is, amikor a klub színe még kék-sárga volt, és DMVSC-nek hívták. Aztán jött a piros-fehér szín, az „M” betű kikerült az egyesület nevéből, s jött egy olyan generáció, meg egy húsz-huszonöt évet felölelő időszak, amely feledhetetlen, de hátha lesz ilyen újra.

– Csak futballmeccsekre járt, vagy a kézilabda is magával ragadta?
– A Loki felöleli mindkét sportágat, máig meghatódom, ha Csapó Erikával találkozom. De ugyanígy érzek, ha Sándor Tamás vagy Dombi Tibor jön velem szemben, szoktam is mondogatni, hogy el sem hiszik, mekkora élmény velük beszélgetni, összefutni.

– Mielőtt elkapna minket a piros-fehér láz: gesztikulál, érzelemdúsak a mondatai, amikor a Lokiról beszél, ám a munkája ennek éppen az ellenkezőjét igényli. Két énje van, vagy megtanult hírt mondani?
– Megtanultam. Nehezen tudok korlátok között mozogni, sokan azt hiszik, ideges természetű vagyok, hogy folyton „zizgek”, de én ilyen vagyok. A meccseken sem tudok egy helyben ülni és csendben maradni.

– Vagyis szurkol?
– Hogy micsoda?! Hát persze!

– Na de hírt felolvasni…
– …Igen, az más kávéház. Nekem a híradózás a mindenem, és tény, feszességet követel. Ám idővel megtanulod ezt is. Az a munkám, természetes, hogy amikor dolgozom, komoly vagyok. De előfordult, hogy inkább elcseréltem az egyébként rám jutó hír felolvasását: különösen a gyerekekkel kapcsolatos szomorú történetek kavarnak fel.

– Korábban az Aktív és a Mokka műsorvezetője is volt, mindkettő lényegesen könnyedebb műfaj.
– Én meg fiatalabb voltam, amikor ezeket a műsorokat vezettem. Nem értek egyet azzal, hogy az ember nem változik az idő múlásával, mert igenis változik. De számomra a híradózás a szerelem.

– És persze a Loki – szerencsére a munkája nem tiltja, hogy ezt hirdesse is.
– Büszkén vállalom, hogy Loki-szurkoló vagyok. Azt nem mondom, hogy mindenki ismeri Szebeni Istvánt, de aki ismeri, az tudja is ezt.

– Mit csinál ez a Loki-szurkoló, amikor érkezik a felkérés, hogy legyen a futballcsapat kommunikációs igazgatója?
– Az öröm, amit akkor éreztem, amikor felkértek erre a feladatra, kitart a mai napig. Amikor leparkolok a stadionnál, amikor kimegyek Pallagra az akadémiára, amikor minden piros-fehér körülötted – szavakkal elmondhatatlan az érzés. Akárcsak az öltözőfolyosón állni a meccsek előtt, hallani a Loki-indulót, hogy együtt énekli mindenki: „Bennünk a vér piros-fehér.”

– Évtizedek óta nem él Debrecenben: a cívisvárosban Szebeni István már a pesti fiú?
– Igen. Ahogyan Budapesten meg a vidéki gyerek vagyok. Egyébként hosszú éveken keresztül laktam a fővárosban, de nem tudtam gyökeret ereszteni, ezért is költöztünk Dunakeszire – nekem fontos volt az is, hogy a Dunától keletre lakjunk.

– Hol van otthon?
– Debrecenben. Amikor hazamegyek, és Seres Sanyi barátoméknál a cserépkályha mellett leülünk sült kolbászt enni és meccset nézni… Az én gyökereim ott vannak.

– Mi a feladata kommunikációs vezetőként?
– Például az, hogy ilyen interjúk megjelenhessenek. Tartjuk a kapcsolatot a médiával, de a B-középpel is. A Debrecen népszerűsítésén dolgozunk: szeretnénk, ha minél többen magukénak éreznék a Lokit. Ha ezt elérjük, azzal talán az is együtt jár, hogy többen is tesznek a klubért, a csapatért.

– Vajon a felkérés Szebeni Istvánnak, a Loki-szurkolónak szólt, vagy a megkeresésben közrejátszott az is, hogy televíziós?
– De jó, hogy ezt megkérdezte, hiszen már az elején azt mondtam, használjanak – az évtizedek alatt kiépített kapcsolatrendszeremre bátran támaszkodhat a klub is.

– A televízió egyből engedélyezte a debreceni munkát?
– A kettő nem üti egymást, így igen. Ha Loki-meccs van, nem dolgozom, de ez korábban is így volt. Én maradtam szurkoló, megyek a csapat idegenbeli mérkőzéseire is.

– Ha egyetlen, keservesen fájó kudarcot kellene felidéznie a lokista múltjából, mi lenne az?
– A Paks elleni 1–1, amellyel kiestünk az NB I-ből három évvel ezelőtt. Az fájt. Sírtam. A meccs alatt fogytam öt kilót, elveszítettem milliónyi agysejtet…

– De a csapattól nem pártolt el.
– Nem, az embernek tudnia kell, honnan jött, ki is valójában, az én szívem nem csak az első osztályban lokista. Nem is bírom a divatdrukkereket.

– Megvan a nagy kudarc ellenpontja is: ki tud emelni egyetlen „csúcsot” az elmúlt évtizedekből?
– Sosem felejtem el, amikor 2009-ben a Puskás Ferenc Stadionban megvertük a Levszki Szófiát 2–0-ra a BL-selejtezőben. Akkor is sírtam, sőt, zokogtam. De ott mindenki sírt a meccs végén.

– Lassan egy éve dolgozik a klubnál: nőtt a tábor?
– Tavalyhoz képest harminc százalékkal nőtt a nézők száma. Az utolsó meccsen is több mint tizennégyezren buzdították a csapatot. Pedig nem a bajnoki címért indultunk harcba a szezon elején, hanem a biztos bennmaradásért.

– Minek tulajdonítja a növekedést?
– Ike Thierry Zaengel elnök vagány és lehengerlő stílusa, Makray Balázs ügyvezető munkája, a város és az egyetem támogatása mellett egyszerűen működik a kémia – a játékosok, a vezetők és a szurkolók között. Valahogy megérezték a nézők, hogy ez egy szerethető csapat. Talán van benne némi szerepem nekem is. Ahogy a feladatomhoz tartozik az is, hogy megértessem mindenkivel, a jobbtól tanulni nem szégyen. Ezért például leültem Kubatov Gáborral is, hogy megtudjam, mi az, ami a Ferencvárosnál jól működik. Mindenkinek az az érdeke, hogy a Loki jó legyen: amellett, hogy nagyon örülünk a Diósgyőr feljutásának, nekünk sem rossz az, ha a Ferencváros mellett van egy jó Újpest is a bajnokságban. Ezért a kijelentésemért persze Debrecenben kikerekednek a szemek (nevet), ám én ezt komolyan gondolom. Ahogyan azt is, hogy el kell érnünk, hogy az emberek szeressenek a meccsre járni. Szeretném, ha Debrecenben az emberek várnák a mérkőzéseket. Jó lenne, ha magától értetődő lenne, hogy kimennek a Nagyerdőre abba a gyönyörű stadionba. A stadion nem a játékosokért van – ők kimennek a pályára, ahol van két kapu a füvön, és játszanak. A stadion értünk van. Értünk, szurkolókért.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 3-i lapszámában jelent meg.)