A sorsszerűség hálójában – Kő András és a sport

– A siker anatómiája Kalmár János életét tárja elénk. Miért éppen az övét? A két melbourne-i olimpiai bajnoknak, Hámori Jenőnek és Magay Dánielnek legalább annyira kalandos az élete, hogy papírra kívánkozik.
– Stefan Zweig Magellán című könyvének előszavában említi, hogy ha valaki könyvet ír, meg kellene írnia, milyen szándékkal követte el. Nos, azokról írtam könyvet, akiknek az élete valamiért foglalkoztatott, izgatott, s ez nem feltétlenül kötődik ahhoz, hogy olimpiai bajnok-e valaki vagy sem. Amikor Kalmár Dzsoni egyszer Budapesten járt, talán 2010-ben, írtam róla egy kolumnás cikket a Magyar Nemzetben. Sokáig semmi sem történt, aztán egyszer csak felhívott New Yorkból és gratulált a Kamuti Jenőről írott könyvemhez. Hozzátette, hogy szívesen elmondaná ő is az életét nekem, ha én szövegbe önteném. El is küldte a feljegyzéseit. Roppant izgalmas élete volt. 1970-ben disszidált, öt évig éltek Svédországban, majd az Egyesült Államokba költöztek, ahol ma is élnek, pontosabban New Orleansban. Ahhoz, hogy orvosként dolgozhasson, le kellett tennie mindkét országban a kötelező vizsgákat, amíg a pálya csúcsára ért.

– A legfrissebb már a huszonhatodik könyve. Melyik volt az első?
– A Papp Lászlóról írott kötet. Amikor 1971-ben a Népsporthoz kerültem, az ökölvívás lett a sportágam. Z. Vincze György ismertetett meg a szorítók világával, majd megjelent egy írásom Pappról az egyik folyóiratban, aminek a következménye az lett, hogy felkértek, írjak könyvet a háromszoros olimpiai bajnokról. Itt jegyzem meg, hogy Laci mesterétől, Adler Zsigmondtól rengeteg segítséget kaptam, akinek hihetetlen szeme volt. Mindent tudott a bokszról. Jártam fel a szabadság-hegyi edzőtáborba, ahol a nagy hatásfokú antennák segítségével az osztrák tévét is lehetett fogni. Ők közvetítették az éjszakai órákban az egyik Muhammad Ali–Joe Frazier mérkőzést. Még el sem kezdődött, a szereplők éppen megjelentek a ringben, amikor az öreg megjegyezte: „Ali nyer.” „Honnan tudja?” – kérdeztem. A válasza így hangzott: „Látom.” És mit ad isten, Ali nyert.

– Másik sportága a vívás volt.
– Csak később, amikor Dávid Sándor elment a Népsporttól, akkor osztották rám a vívást. Igyekeztem betartani a tanácsát, hogy egy méter távolságot tartsak a versenyzőktől, mert a kritikát csak így tudom megfogalmazni.

– Amikor megírta a Kardélen, kardhegyen és a Pengevilág című könyvet, volt kvázi „mentora”, mint korábban Adler?
– Kovács Tamásra támaszkodtam, akit olyan hiteles embernek tartottam, mint Adlert. Segítette a munkámat, hogy magam is vívtam fiatalon. A szüleim ismerték Somos Béla mestert, akinek többek között Kárpáti Rudolf, Horváth Zoltán és Bakonyi Péter volt a tanítványa, így aztán hozzá kerültünk. A bátyám tőrözött, én kardoztam. A bátyám a másodosztályig vitte, én addig sem, de a sportág iránti vonzalmam megmaradt, és azzal, hogy a Népsportban én írhattam a vívásról, az álmom teljesült.

– A Szemétből mentett dicsőségünk című könyve egészen különleges. Volt egyszer egy Aranycsapat...
– Hát még a megírás története! A kilencvenes évek közepén az Új Magyarország főszerkesztője voltam, amikor beállított hozzám valaki azzal, hogy a kelenföldi lakótelep közelében egy kukában három zacskó dokumentumot talált, fényképeket és egyebeket az 1954-es labdarúgó-világbajnokságról. Mellesleg a Népsporttól Róth Feri kollégám küldte hozzám, hogy talán engem érdekelhet az anyag. Én azonban elhárítottam az ajánlatot, mert ismertem Sebes Gusztáv könyvét, amelyben sok mindenről vallott. A férfi kezet fogott velem és távozni készült, amikor az ajtóból visszafordulva arra kért, hadd hagyja itt néhány napig a zacskókat, mert ő kórházi betegtologató, és csak gondjai lennének a csomagokkal. Ebben maradtunk. Két hét múlva felhívott, hogy jönne az anyagért. Hetedik érzékkel előtte hazavittem, és reggelig a feleségemmel nem tudtunk aludni, mert olyan dokumentumok és fényképek voltak benne az 1954-es vébéről, amelyek tényleg a hihetetlen kategóriába tartoznak. A férfinek 25 ezer forintot fizettem és látszólag boldoggá tettem. Aztán elvittem az anyagot a Magyar Könyvklubhoz, amely hajlandó volt egy könyv kiadására. Persze ehhez még sokat kellett dolgozni, de megérte! Még csak annyit: úgy rekonstruáltam, hogy a közelben lakó Sebes Gusztáv beteg fia dobhatta ki a dokumentumokat édesapja halála után. Ezért lett a könyv címe Szemétből mentett dicsőségünk.

– Mondhatni, hogy sorsszerű a történet?
– Igen! Többször elmondtam, hogy a véletlen nagy szerepet játszott az életemben, amit csak a hit segítségével tudtam feldolgozni. Mielőtt a Népsporthoz kerültem, öt évig a rádióban dolgoztam. Ez is külön történet. De összekülönböztem a főnökömmel, aminek az lett a vége, hogy megváltunk egymástól. Utoljára jártam bent a rádióban, és utána útban voltam a Somogyi Béla utca felé, ahol a Népsport székhelye is volt. Útközben találkoztam Szabó Bélával, a lap akkori főszerkesztőjével. Szeretettel fogadott, és megkérdezte, most min dolgozom. Elmondtam, hogy éppen útilaput kötöttek a talpamra, még nem tudom, hogyan tovább. „Hogyan?” – kérdezte. Elgondolkozott, majd azt mondta: „Akkor április elsejétől nálunk vagy! Hívd fel a titkárnőmet, és beszéljetek meg egy találkozót. Na minden jót!” 1971-et írtunk. Így kerültem a Népsporthoz, és maradtam tizenhét évig. Ugyanennyi időt töltöttem a Magyar Nemzetnél is.

– A siker anatómiája könyvbemutatóján elmondta, három elszalasztott lehetőséget sajnál: nem írt könyvet Gyenes Judithról, Maléter Pál özvegyéről, Rerrich Béláról és Sándor Károlyról. Mi volt az oka?
– Elsősorban az, hogy vívónyelven szólva rossz tempóban akartam hozzákezdeni a munkához, amikor már eltávoztak közülünk. Gyenes Judithtal számos alkalommal beszélgettem, írtam róla, lenyűgöző egyéniség volt, okos asszony. Mondandóját interjúkban megörökítettem, ám az ő esetében célravezetőbb lett volna, ha a fióknak is írok. De nem voltam fióknak dolgozó típus, s amikor napilapnál dolgozik az ember, van egyfajta megjelenési kényszere, nemigen foglalkozik azzal, hogy rögzítse a „maradékot”. Rerrich Béla, Póci ötvenhat után maradt kint, Svédországban telepedett le, nem véletlen, hogy az általa gardírozott svéd párbajtőrcsapat a magyarok kemény ellenfele lett. Gábor Tamás egykori párbajtőrvívó, csapatban olimpiai és világbajnok versenyző mindig kapacitált, kerekedjünk fel, utazzunk ki hozzá, de mire ez megvalósult volna, Póci itthagyott bennünket. Sándor Csikart nagyon szerettem, azt hiszem, talán ő is engem. Egy alkalommal a mondandójára reagálva felcsattantam: „Ez lehetetlen!” Mire ő a világ legtermészetesebb módján azt válaszolta: „Drága Andriskám! Amit én mondok, az igaz.” Akkor tudatosult bennem, hogy Csikar élete könyvért kiált, de már nem volt olyan állapotban, hogy erre sor kerülhetett volna.

– Az ön esetében megkerülhetetlen az 1956-os forradalom említése. A nem „sportos” témák feldolgozása Nagy J. Lamberttel. Mi az, ami a forradalommal kapcsolatban kikívánkozik?
– Ha egyáltalán megmarad valami a könyveimből, az, hogy forrásértékűek. A Kossuth tér 1956 vagy a Tököl 1956 nyilatkozói közül ma már kevesen élnek. Mondandójukat azonban vissza lehet keresni. Tanúi az eseményeknek. Életem nagy élménye volt az a tizenkét nap. Számos cikk és több könyv őrzi a lenyomatát. Vagy sporthoz kötődő emlék, hogy 1956 ötvenedik évfordulóján én is tagja lehettem annak a magyar küldöttségnek, amely Melbourne-ben járt. Emlékszem, a kajakosok Ballarat környékén hiába keresték a tavat, ahol a versenyek zajlottak, az idők folyamán eltűnt, mert kiszáradt. Végtelenül csalódottak voltak, ahogy a vívók is, akik nem találták azokat a termeket, amelyekben a versenyeket rendezték. Ezzel együtt óriási élmény volt legjobb sportolóinkkal két hetet eltölteni a világ végén.

– Min dolgozik jelenleg?
– Kulcsár Győző édesanyja egykoron verseket írt. Fia, Kulcsár Gábor, valamint Kulcsár Krisztián, az unoka összegyűjtötte ezeket a költeményeket, amelyekből most kötetet állítunk össze Kocsis L. Mihály barátommal. Kár, hogy ezt Győző, a négyszeres olimpiai bajnok már nem érhette meg. Szép és örömteli a munka, reméljük, hogy a fogadtatása is az lesz. Itt jegyzem meg, hogy nagy lehetőségnek tartom a Nagy Béla Programot, amely fiatal újságíróknak ad lehetőséget egyebek mellett a könyvírásra is. Abody Béla mondta: egy cikk huszonnégy órát él, de egy könyv talán a polcra kerül.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 17-i lapszámában jelent meg.)