Dzsoninak játék volt a vívás – könyv az olimpiai bronzérmes Kalmár János életéről

– Mit gondol, miért írt önről könyvet Kő András?
– A sportág jó ismerője, fiatalon ő is vívott, de talán azért, mert a kalandos életem könyvbe illő. S mivel megőriztem a korábbi feljegyzéseimet, fényképeimet, ezekkel segítettem neki.

– Milyen volt a kontrasztot gyerekként átélni, hogy a háború előtt tangókirályként emlegetett nevelőapját, a híres énekest, Kalmár Pált az új rendszer mellőzte?
– Neki ez tragédia volt, vasesztergályosként dolgozott azután, de kemény emberként jól viselte a megpróbáltatásokat, sztahanovista is lett. Én gyerekként nem fogtam fel tragédiaként, amin a szüleim átmentek.

– Azt sem, amikor kitelepítették a családot? Mert apja az EMKE-ben rázendített egy operett irredentának minősülő betétdalára: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország.”
– Jászkarajenőre voltunk rövid ideig kitelepítve. Azért nem hosszú évekre, mert korábban apám sofőrjeként dolgozott Gáspár Sándor, aki tisztában volt vele, hogy mindenkit élve hazahozott a munkaszolgálatból. Elég volt ezt megemlíteni, s mivel a kommunista Gáspárnak a háború után felfelé ívelt a politikai karrierje, a befolyásával segített.

– Miért a vívást választotta?
– Kezdetben birkóztam, aztán úsztam, de a Váci úti Bolyai technikumba jártam, ahonnan az Angyalföldi Sportiskola edzései egy ugrásra voltak. Jekelfalussy-Piller György, Hátszegi József edzettek, megtetszett a sportág.

– Bízott benne, hogy az 1962-es kairói ifjúsági világbajnokságon aratott egyéni győzelmét követően előtérbe kerül? Annak is következményeként, hogy az 1956-os melbourne-i olimpia után többen emigráltak, az 1960-as római játékokat követően pedig visszavonultak.
– A csapatban aranyérmes Hámori Jenő, Magay Dániel és Keresztes Attila nem tért haza, a római olimpia után pedig Gerevich Aladár és Kovács Pál is visszavonult. Még csupán húszéves voltam, ám annak ellenére sem éreztem, eljött az én időm, hogy meg-meghívtak a válogatott keretbe a tatai edzőtáborba. Mendelényi Tamás, Delneky Gábor, Horváth Zoltán – mind római bajnok – s a világbajnok Szerencsés József előttem állt a sorban, mi több, a Tokióban első Pézsa Tibor, Bakonyi Péter és Kovács Attila is. Csak úgy hemzsegtek az olimpiai és világbajnokok!

– Mikor, miből jött rá, hogy a civil életében figyelik?
– Gyaníthatóan a családi múltam volt az oka. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a leveleimet felbontják, jártak a lakásomban, besurrantak, voltak árulkodó jelek. Külföldről hazatérve a vámon is állandóan vegzáltak. Már a rendszerváltoztatás után kikértem a dossziémat a történeti hivatalból, 36 oldalas jelentés árulkodott róla, hogy 1965-től figyeltek, két évvel később különleges megfigyelés alá helyeztek, ez volt a „K”-ellenőrzés.

– Mindeközben olimpiai bronzérmes és világbajnoki ezüstérmes lett, futott a szekere a páston.
– Mondjuk, manapság már feledésbe merült, de az 1970-es havannai vébén a Viktor Szigyak elleni döntőmet elcsalták a szovjetnek öt négyre. Konkrétan az általam a versenyen legyőzött Jerzy Pawlowski. A miértre pontos válasz nincsen, ám a kardozó CIA-ügynök volt, közel állt a lebukáshoz – nem zárható ki, hogy jó pontokat akart szerezni a szovjeteknél... Ezt a Svédországban élő lengyelek mondták el nekem.

– Mikor döntött úgy, hogy hátat fordít Magyarországnak?
– Az 1970-es New York-i Martini-kupán történtek után határoztam el. A Metropolitanben meg akartam nézni egy operaelőadást, de nem volt pénzem, egy clevelandi magyartól, apám ismerősétől, Szappanos Ferenctől – aki borzasztóan rossz nótaénekes volt egyébként – kértem száz dollárt azzal, majd itthon forintban megadom. Szappanos már Pesten apám közbenjárását kérte néhány zenész közreműködéséhez, hogy nótákat énekeljen lemezre. Elég az hozzá, amikor ki akarta vinni, szellemi érték kicsempészéséért leültették – rövid ideig apámat is –, akkor derült ki a mi dolgunk is, amit tiltott „forintkiajánlásnak” minősítettek, és elvették az útlevelem.

– Mégis kijutott az 1970-es ankarai vébére.
– Igen, mert főnököm, a radiológiai klinika igazgatója, Zsebők Zoltán, illetve néhány csapattársam is közbenjárt értem.

– Végül Bécsből távozott a szabad világba.
– Bécs város versenyére utaztam ki, későbbi feleségemet, Ágnest leszámítva senki sem tudott róla, hogy nem jövök haza az osztrák fővárosból.

– Hogyan sikerült egzisztenciát teremtenie?
– Itthon summa cum laude végeztem el az orvosegyetemet, beszéltem nyelveket, ráadásul Zsebők Zoltán beült a gépkocsijába, kijött utánam Bécsbe, hogy segítsen a kapcsolataival. Nem mert kiszállni az autóból, ott írta meg az ajánlásomat az orvos ismerősének... Képzelheti, milyen világ volt... Egy professzor csak így mert találkozni egy volt tanítványával a vasfüggöny másik oldalán.

– Hogyan került Bécsből Svédországba?
– A párbajtőredző, a szakág svéd fellendítését levezénylő, 1956 után emigráló Rerrich Béla és a tőrvívó Kerstin Palm hívására Stockholmba mentem, megtanultam svédül, honosíttattam a diplomámat és radiológusként dolgoztam. Idővel a svéd válogatottban vívtam, egészen sokáig, sőt, szeniorként is.

– Miként jött a képbe az Egyesült Államok?
– Amerika mindig is izgatott. Ráadásul a New Orleansban élő Hámori Jenő felajánlotta a segítségét, de azt kérte, hogy a vívóklubjában vállaljak szerepet. Ez 1975-ben történt. A svéd radiológusdiplomám nem volt rossz ajánlólevél, és két év múlva az amerikai diplomához szükséges feltételeket is teljesítettem, majd 1981-től a déli országrész egyik legnagyobb kórháza, az Ochsner komplexum igazgatója lettem. Hogy érzékeltessem, mekkora intézményről van szó: mintegy kétezerötszáz orvost és harminchatezer alkalmazottat foglalkoztat. Manapság is dolgozom, de már nem minden nap. Teljes mértékben kielégített az ottani munka, ha szabad azt mondani, alkothattam, minden tekintetben.

– Kint kapta a Dzsoni becenevet?
– Á, dehogy! Amióta az eszemet tudom, így hívnak, nyilván a Jánosból jött. És kérem, ön is szólítson így!

– Köszönöm! Marót Péter az 1972-es játékok egyéni ezüstérmese egyszer azt mondta, Dzsonival csapatban megnyertük volna az 1972-es müncheni olimpiát. Igaz ez?
– Lehetséges.

– Kicsit bővebben?
– A sportra sem jellemző a feltételes mód. Az viszont tény, Maróttal, Pézsával, Bakonyival, Kovács Tamással, Gerevich Pállal erős csapatunk lett volna. Én is úgy érzem, első számú aranyesélyes.

– Külföldi versenyeken már nem magyar színekben, „disszidensként” találkozott honfitársaival. Hogyan fogadták?
– Első alkalommal a hetvenes évek közepén futottunk össze. Feszültek voltak, eleinte féltek, tartottak a találkozástól, ez persze érthető volt. Aztán amikor az 1984-es olimpián amerikai zsűriként működtem közre, már oldott hangulatban örültünk egymásnak.

– Pedig versenyzőink el sem indulhattak Los Angelesben, a szovjet bojkottal szolidaritást vállalva...
– Ez igaz, de ilyen-olyan minőségben – sportdiplomataként, zsűritagként vagy csupán érdeklődőként – rengetegen kint voltak. Kovács Tamás, Hammang Ferenc, Kárpáti Rudolf, Kamuti Jenő. Meghívtam őket egy felejthetetlen Las Vegas-i kirándulásra.

– A 2005-ös Katrina hurrikán mindenét elvitte. Ott állt rövid nadrágban a két kutyájával. Miként viselte, hogy egy élet munkája veszett kárba?
– A történteket nem tragédiaként fogtam fel, csupán nehézségként. Túltettem magam rajta, az élet ment tovább. S volt egy tanulsága: a természeti katasztrófa összekovácsolta az embereket. Ismeretlenek segítettek egymásnak, kifizették a tankolást vagy a szállodai szobát. Az állam pedig korrekt segítséget nyújtott a helyreállítások során, még úgy is, hogy jó biztosításom volt.

– Milyen az élet New Orleansban?
– Remek, úgy mondanám, karibi az életstílus, lüktet a város. A metropolisz védjegye a Mardi Gras karnevál és a dzsessz.

– Gondolom, nem kell kölcsönkérnie száz dollárt, ha a New Orleans-i trombitás, Wynton Marsalis koncertjére be akar ülni.
– Hála istennek, nem!

– A civil életében elért előmenetel, az orvosi sikerek sportnyelvre lefordítva mit érnének? Játsszunk el a gondolattal: világbajnoki, olimpiai szinten?
– Egy pillanatig sem gondolkodtam ezen, de most sem kell. Az olimpia eredeti neve jeux olympiques, azaz olimpiai játékok. Tehát ne feledjük, játékok! Mindig orvosnak készültem, persze szerettem vívni, de a sportot nem lehet összevetni az élethivatással.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 20-i lapszámában jelent meg.)