Vereczkei Zsolt paralimpiai bajnok úszó vallja, akadály nincs, csak kihívás

– Szerdán volt a Magyar Parasport Napja, egyben az ön születésnapja. Ilyenkor a szokásosnál is sűrűbb a programja?
– Igen, mert ezen a napon mi, parasportolók vagyunk a középpontban, az a fontos, hogy minél többen megismerjenek bennünket, mit csinálunk, milyen sportágaink vannak, hogyan űzzük őket. Ilyenkor sok más sporttársammal együtt járjuk az országot. Én reggel az Olimpiai Parkban kezdtem a megemlékezésen, majd a Magyar Sport Házában tartott ünnepségre voltam hivatalos, ami már önmagában megtisztelő, de mivel a születésnapom is erre a napra esik, így szinte le sem tudtam tenni a telefont, annyian köszöntöttek fel.

– Amúgy is szereti a pezsgést?
– Valóban olyan ember vagyok, aki nem szereti a négy fal között tölteni az idejét, talán azért is vittem valamire és értem el, amit elértem. A fogyatékossággal élők közül sokan ma sem merik vállalni magukat, pedig bennük is rejtőzhet tehetség, de mivel nem mernek aktív társasági életet élni, ez rejtve marad. Pedig ha a négy fal között maradsz, nem fog történni semmi. Én társasági lény vagyok, össze tudok barátkozni bárkivel, és szeretek is ismerkedni.

– Régóta van a magyar parasportban, az 1992-es volt az első paralimpiája. Azóta mennyit változott itthon a helyzet?
– A kilencvenes évek elején a parasport gyerekcipőben járt Magyarországon, alig hallottak rólunk az emberek, arról, hogy mi is a hazánkat képviseljük. Pedig nagyszerű eredményeket értünk el Barcelonában, tizenegy érmet, közte négy aranyat szereztünk. Akkoriban még göröngyös volt az út, amit próbáltuk az eredményeinkkel egyengetni, és ehhez kellettek a sikerek, és egy paralimpiai aranyérem már akkor is sokat jelentett. Az elismerés ugyan nem volt nagy, tárgyjutalmat kaptunk az államtól, de annak is örültünk, mert mégiscsak elismerték a teljesítményünket. Nem gondoltuk volna, hogy két évtized múlva ilyen gyökeres változás lesz.

– Mikor kezdett el javulni a helyzet?
– Talán 2004-től indult el valami, és kezdtek el figyelni ránk is, de 2010-től kaptunk igazán nagy elismerést és megbecsülést. Háromszoros paralimpiai bajnok úszóként a társaim nevében is szeretném megköszönni a magyar kormánynak és a sportirányításnak, hogy ennyire szívén viseli a sport és parasport helyzetét. De hogy a hazai parasport és a paraúszás eljutott idáig, abban óriási szerepe van a Szabó László vezette Magyar Paralimpiai Bizottságnak, a Wladár Sándor elnöklésével működő Magyar Úszószövetségnek és Sós Csaba szövetségi kapitánynak is. Abban pedig, hogy harmincéves pályafutásom során eljutottam idáig, kulcsszerepet játszottak az edzőim, valamint jó barátom, Révi László, aki életem legnehezebb időszakában – amikor elvesztettem a nevelőszüleimet és egy közeli barátomat, és úgy éreztem, az életem holtpontra került – mellettem állt és támogatott. Nagyon hálás vagyok nekik.

– Mi volt a legnagyobb különbség az első, 1992-es, és az utolsó, 2016-os paralimpiája között?
– A verseny hazai népszerűsége. 2016-ban nemcsak az M4 Sport foglalkozott vele élőben olykor órákon át, de szinte az összes hírportál beszámolt a paralimpiáról. Ilyen előtte nemigen történt. És a háttér, a felkészülés is sokkal profibb lett, hazai és külföldi edzőtáborokkal, versenyekkel, szóval minden adva volt, hogy jó körülmények között készülhessünk és jó eredményt érjünk el.

– A nyolcvanas évek végén hogyan lett parasportoló?
– Ezt azoknak az embernek köszönhetem, akik láttak bennem tehetséget. Pesten jártam a mozgásjavító intézetbe, ahol volt egy tanuszoda, ott kaptam úszásoktatást. Itt észrevették, hogy jó a vízfekvésem, így hamarosan eljutottam a nagyobb uszodákba, a BVSC-ébe és a KSI-ébe, valamint hazai versenyekre. Később olykor már külföldre is, és jöttek az eredmények. Érmeket nyertem, ami motivált, mert éreztem, hogy ebből lehet valami, ha tovább csinálom, bár paralimpiai szereplésre akkor még nem gondoltam, pláne aranyéremre! A vízválasztó az 1991-es barcelonai ifjúsági világbajnokság volt, amelyen szintén érmet szereztem, így a következő évben ki is vittek a barcelonai paralimpiára. Ott indult be a pályafutásom, és ott döntöttem el én is, hogy ezt akarom csinálni.

– Meglepte az első siker?
– Szinte fel sem fogtam, mert több olyan élmény ért egyszerre, ami az újdonság erejével hatott: az aranyérem, a dobogó, a világcsúcs, és hogy nekem játszották el a Himnuszt, ezt aztán összesen háromszor is átélhettem.

– Hét paralimpián képviselte Magyarországot, és mindegyiken szerzett érmet, hármon aranyat is. Melyek voltak a legemlékezetesebbek?
– Hármat emelnék ki. Az 1992-es barcelonai arany volt az első, ami már önmagában is emlékezetes, a 2000-es játékokkal pedig befejeztem az aranysorozatomat, de addig egyébként mindhárom győzelmemet világcsúccsal szereztem meg. A sydney-i sikerem a kint élő magyarok szeretete miatt is emlékezetes, nemcsak kijöttek szurkolni, de megmutatták nekünk a várost és a környéket, és szerintem ez a szeretet az eredményemben is visszaköszönt. A harmadik kiemelkedő emlék a 2012-es londoni paralimpia, mert még itthon megtudtam, hogy Áder János köztársasági elnök és felesége is kint lesz az ötven hát döntőjén, és szurkolnak nekem. Óriási megtiszteltetésnek éreztem, ez is pluszt adott, hogy még jobb legyek, és végül harmadik lettem. Felmentem hozzájuk a lelátóra, gratuláltak, ami nagyon jólesett.

– Igaz, hogy a rendszerváltás utáni valamennyi köztársasági elnökkel személyesen találkozott?
– Így van, Göncz Árpáddal, Mádl Ferenccel, Sólyom Lászlóval, Schmitt Pállal, Áder Jánossal és Novák Katalinnal. Mindegyik találkozás karrierem fontos állomása volt, büszke vagyok rá, hogy négy állami kitüntetést kaptam, Prima-díjas vagyok, beválasztottak az úszók Hírességek Csarnokába és Baja város díszpolgára vagyok.

– Egyszer azt mondta, hogy három édesanyja volt. Hogy értette?
– Három testvér, Vidákovics Ilona, Julianna és Zsófia hároméves koromban hoztak ki az intézetből, és ők lettek a szüleim. Rengeteg szeretetet és odafigyelést kaptam tőlük, minden szülő előtt példaként állhat, ahogy velem bántak. Baján éltünk, és bár végtaghiányos vagyok, mindig úgy tekintettek rám, mintha ép lennék. Ezért tudtam megtanulni mindent, és ezért nincs semmivel sem gondom ma sem, bármit meg tudok oldani az életemben. Sőt, úgy állok mindenhez, hogy szeretném magam megoldani. Boldog gyerekkorom volt, mert sohasem az akadályt láttam, hanem a kihívást, és nem tántorított el, ha olykor estem-keltem.

– Akkoriban uszodába járni sem lehetett egyszerű.
– Annyira jó úszó akartam lenni és jó eredményeket elérni, hogy télen, mivel nem volt autónk, biciklivel tekertem le az uszodába a város másik feléről, több kilométerre az uszodától, ha kellett, hóban-fagyban, mínuszokban. De ha leesett húsz-harminc centi hó, akkor a bajai Súgó Taxisok segítettek, mert bringával már nem tudtam lemenni, szó szerint csetlettem-botlottam. Utólag is nagyon köszönöm nekik, amit értem tettek.

– A mai napig eljár úszni Baján?
– 2019. december 31-én vonultam vissza, azóta próbálok hetente legalább kétszer elmenni az uszodába az egészségem megőrzése miatt, de bevallom, nem mindig sikerül.

– Még mindig a bajai kórházban dolgozik?
– Már nem, ott egyébként diszpécserként dolgoztam az edzések mellett. Lugos Roland barátommal négy éve hoztuk létre az Impulzus a Parasport Jövőjéért Alapítványt, amelynek célja, hogy minél több fogyatékkal élő fiatalt próbáljunk bevonni a sportba. A kapcsolatfelvételt mindig személyes találkozással kezdem, elmesélem nekik az én történetemet, hogy egy érintettől tudják meg, a sport mennyire meg tudja változtatni az életünket.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 25-i lapszámában jelent meg.)