Egyik aranyérméhez sem vezetett könnyű út a 11-szeres paralimpiai bajnok Farkas Henriettának

Farkas Henrietta 1986. május 3-án született a felvidéki Rozsnyón, testvéreivel a várostól nyolc kilométerre fekvő Hárskúton nőtt fel, közel a magyar határhoz. A helyi orvosok sokáig nem vették komolyan a szembetegségét, és erősen rövidlátóként is az egészséges gyerekekkel járt általános iskolába – akadt olyan tanára, aki ezt nehezen fogadta el.

„Izgő-mozgó gyerek voltam, a három öcsém mellett én is fiús dolgokat akartam csinálni, szaladgáltam, fára másztam, állandóan tele voltam kék-zöld foltokkal  – mesélte a Nemzeti Sportnak a magyarul kiválóan beszélő Farkas, aki január elején az M4 Sport – Az Év Sportolója Gála és a Magyar Paralimpiai Bizottság vendégeként érkezett Budapestre. – Ám otthon hamar észrevették, hogy nincs velem minden rendben, mindennek nekimentem, megbotlottam, és csak akkor ismertem fel a családtagjaimat, ha megszólaltak. A szemorvos eleinte mégsem akarta elhinni, hogy nem látok, időbe telt, míg rájött, óriási gond van.”

A középiskolát Lőcsén végezte el, ahol már látássérültekkel tanult együtt. Az addig a társaságtól visszahúzódó, önbizalomhiányos fiatal lány sokkal önállóbb lett, hiszen először tapasztalta, hogy nincs egyedül, nem csak ő küzd hasonló problémákkal. Sílécet 2004-ben, tizenhét éves korában csatolt fel először a lábára, amikor részt vett a középiskola sítáborában. Eleinte még csak annak örült, hogy kipróbálhat valami újat, de aztán annyira megtetszett neki a mozgásforma, hogy az első két kör után megkérte a testnevelő tanárát, hadd csúszhasson le gyorsabban a kis lejtőn.

Beleszeretett a sportágba, és olyan ütemben fejlődött, hogy az említett pedagógus azt mondta neki, ilyen tehetséget még nem látott, és ha így fejlődik tovább, parasportoló és versenysíelő válhat belőle. Segített neki továbblépni, versenyezni, jobb felszerelést szerzett, együtt jártak edzeni Lőcse mellé, és eljutottak az Alpokba is.

„Nem is álmodtam arról, hogy síelő, pláne versenyző legyek, nem is magashegyvidékről származom. De szabadnak éreztem magam a lejtőkön, és bár csak homályosan, ködszerűen látom a környezetemet, sohasem féltem” – magyarázta Farkas, akinek egyik lesiklásakor 115 kilométer/órás sebességet mértek, ez a rekordja. A parasíelésen belül a B3-as, a vakok és gyengénlátók kategóriájába sorolták, és már a 2006-os torinói téli paralimpiai játékokra kiharcolta a részvételi lehetőséget. Ám miután – meglepetésre – megnyerte a verseny előtti utolsó próbaversenyeket, az olimpia előtt egy helyi orvos váratlanul behívta egy kivizsgálásra, majd mondvacsinált okok miatt nem engedte elindulni. Maradhatott az északolasz nagyvárosban, éppen csak nem versenyezhetett…

Csalódott volt, de ez sem szegte kedvét, hazatérve elvégezte a nagyszombati egyetem egészségügyi karát, és gőzerővel folytatta az edzéseket. Négy év múlva, a vancouveri téli paralimpiai játékokon aztán páratlan sikerszéria vette kezdetét. Segítőjével, Natália Subrtovával együtt rögtön három aranyérmet nyert (óriás-műlesiklásban, szuper óriás-műlesiklásban és szuperkombinációban), amit a lesiklásban szerzett ezüstérem egészített ki, így Farkas az első téli paralimpiáját követően máris az egyik legsikeresebb szlovákiai paralimpikon lett.

2014-ben, Szocsiban megszerezte a kollekciójából hiányzó lesiklás aranyérmét is, majd megkapta a legmagasabb állami kitüntetést a szlovák paralimpiai mozgalom fejlődésében vállalt szerepéért és az ország jó hírének terjesztéséért. Így nem volt meglepetés, amikor 2018-ban Pjongcsangban már ő vihette Szlovákia zászlaját a megnyitóünnepségen. Az olimpiai versenyeken négy aranyérmet nyert, aminek köszönhetően alpesi síben ő lett a játékok legeredményesebb versenyzője, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy Szlovákia a szakági éremtáblázat élén végzett. 2019 februárjában megkapta a rangos Laureus-díjat, majd októberben megválasztották a világ legjobb parasportolójává.

Mégis, a következő esztendőben a váltás mellett döntött, miután úgy érezte, tizenegy év után elfáradt a kapcsolata addigi segítőjével. Két évvel negyedik téli paralimpiája, a tavalyi pekingi játékok előtt Michal Cervennel kezdett el együtt dolgozni, akivel rögtön remekül megértették egymást.

„Alpesi síben a látássérült parasportolóknál nagyon fontos a versenyző és a segítő közötti bizalmi kapcsolat, és főleg nekem kell megbíznom benne, mert ilyen sebességnél az ember nem indul neki a lejtőnek akárkivel – fogalmazott Farkas. – De nem elég, ha a lejtőn összehangoltan mozgunk, az sem mindegy, emberileg hogyan jövünk ki egymással, hiszen rengeteg időt töltünk együtt. Natáliával a kapcsolatunk sohasem volt annyira közeli, nagyon különböztünk egymástól, szinte csak munkakapcsolat volt közöttünk, ami kevésnek bizonyult a folytatáshoz.”

A felkészülés két éven át remekül ment az új segítővel, mindketten akarták a sikert, de a paralimpia előtt másfél hónappal, a januári norvégiai világbajnokságon megsérült Cerven térde, és mivel nem voltak biztosak benne, hogy rendbe jön-e a játékokig, keresni kellett egy másik segítőt. A választás Martin Motykára esett, aki elutazott velük Pekingbe. A szuperkombináció két számában így szokatlan módon ketten segítettek neki. A kínai fővárosban újabb két aranyéremmel gyarapította kollekcióját (lesiklás, szuperkombináció), amivel a sportág valaha volt legsikeresebb paralimpikonjainak élbolyába zárkózott fel.

„Sok balesetem és operációm volt, de belülről hajtott valami, mindig azt kérdeztem az orvosoktól, hogy mikor mehetek már vissza síelni. Sok sportolónál a sérülés után kialakul egyfajta mentális blokk, ami óvatosabbá teszi őket, de bennem sohasem volt ilyen gát. Talán ez az egyik erősségem  – fejtegette Farkas Henrietta, akinek 2013-ban eltört a csuklója és a bordája, 2014 októberében térdsérülést szenvedett, ami miatt két évig nem tudott versenyezni, 2017-ben hátproblémák hátráltatták, 2019-ben pedig újabb térdsérülés miatt volt kénytelen kihagyni a teljes idényt. – Egyik éremhez sem vezetett könnyű út, a családom többször is kérdezte, nem akarom-e abbahagyni, mert állandóan összetöröm magam. Még jó, hogy édesanyám több nagy esésemet nem is látta… De csak én tudtam, hogy mennyire megérte. Ez az én életem, és tisztában voltam azzal, milyen kockázattal jár ez a sport.”

Páratlan karrierje során nemcsak a négyévente rendezett paralimpiákon bizonyított, 2009 óta csak egyetlen világbajnokság volt, amelyen nem vett részt sérülés miatt, az összes többin nemhogy elindult, de valamennyin legalább két aranyérmet szerzett – összesen tizenhetet gyűjtött három ezüst és egy bronz mellett. Különösen Olaszország áll közel a szívéhez, hiszen 2011-ben Sestrierében és 2017-ben Tarvisióban is négyszer állhatott segítőjével a dobogó felső fokára. Tavaly év végén úgy döntött, visszavonul, ami nem volt könnyű, hiszen tizenkilenc évig a síelés volt az élete.

„Szívvel-lélekkel csináltam, ennek éltem, de megérett bennem az elhatározás, hogy ideje másfelé lépnem – tette hozzá Farkas Henrietta. – Én sem leszek már fiatalabb, a testem egyre jobban fárad, a két térdemet összesen ötször operálták, és nincs időm a magánéletre sem az évi kétszáz nap távollét miatt, pedig szeretnék családot. A jövőről nincs még konkrét tervem, csak azt tudom, hogy a testemnek és a lelkemnek is szüksége van a pihenésre, és ameddig úgy érzem, hogy pihennem kell, addig megadom magamnak az időt.”

Síelni azért még szeretne, aminek azonban vannak korlátai, hiszen egyedül nem űzheti, kell majd valakit találnia, aki elviszi autóval és síel vele. Egy dologban viszont biztos, para­sportolóként már nem tér vissza a sípályára, mert úgy érzi, annyi mindent elért, hogy ideje magával is foglalkozni.

A profi sport után egy kicsit végre élni szeretne.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 21-i lapszámában jelent meg.)