Napi húsz kilométert teker Nagy Andor, Magyarország bécsi nagykövete

– Egy hónapja Bécsben gyűltek össze az Unitas játékosai az együttes negyvenedik születésnapja apropóján. A helyszínválasztás magyarázata, hogy az ünnepséget a hajdani kispályás futballcsapat egyik tagjaként ön, Magyarország ausztriai nagykövete szervezte meg. Hányan jöttek össze október hetedikén?
– Hatan fogadták el a meghívást, hárman nem voltak jelen. Egyik csapattársunk vélhetően Kanadában él, egy másikat, aki bíróként dolgozik, nem sikerült elérni, Orbán Viktor pedig igazoltan volt távol az unió állam- és kormányfőinek prágai tanácskozásán. Sajnos a találkozót követően az egyik csapattársunk, Kertész Csaba váratlanul elhunyt, ami ráerősített az elhatározásunkra, hogy a jövőben se veszítsük szem elől egymást, s évente egyszer, október elején találkozzunk.

– Mi magyarázza, hogy az Unitas neve immár politikai elemzésekben is felbukkan?
– Nyilvánvalóan a miniszterelnök személye, nélküle az együttes nem kapna ekkora figyelmet, noha más csapattagok, beleértve jómagamat is, közéleti szereplők lettünk. Az együttes megalakulása a Magyar Néphadsereghez kötődik, valamennyien a Zalaegerszegen állomásozó második század katonái voltunk. Ott kezdtünk el focizni, de a kohézió közöttünk igazán az egyetemi évek alatt, az ELTE jogi karán erősödött meg. A kari kispályás bajnokságra neveztünk be eredetileg Zalaegerszegi Regresszivitás, azaz ZegReg néven, majd ez változott Unitasra.

– Igaz, hogy az ellenfelek nem szerettek az Unitas ellen játszani?
– Nemcsak jól futballoztunk – természetesen egy egyetemi kispályás csapat mércéjével mérve –, hanem elsöprő lendülettel is. Ezt a katonaéveknek köszönhetjük, ugyanis a Balaton északnyugati végénél található Reziben többen hegyivadász-kiképzést kaptunk; azóta nem félek drótkötélpályán lecsúszni, függőhídon átszaladni. Magyarország bécsi nagyköveteként ma már megmosolygom, hogy az osztrák hegyivadászok elleni harcra készítettek fel minket – hála istennek, élesben nem kellett alkalmazni a tanultakat. A leszerelés után kicsattantunk az erőtől, és a remek kondíciónak a péntek délutáni kari meccseken jó hasznát vettük. A jogászbajnokságot többször megnyertük.

– Kik alkották a gerincet?
– A miniszterelnök a munkabírásával a hátán vitte a csapatot. Dénes Tamásról már elsőévesként egyértelmű volt, hogy a sportújságírás lesz az útja. Élmény volt vele a futballról beszélgetni, 19 évesen is elképesztő volt a lexikális tudása. A Nemzeti Sport főszerkesztői tisztét is betöltötte, elismert futballtörténész. Hasonló pályán mozog ikertestvére, Dénes András. A csapatkapitányunk, Máté János a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság esélyteremtési főosztályának vezetője, Ferge Zsuzsa tanítványaként egyúttal jeles szociológus és szociálpolitikus. Székely Attila ügyvédként dolgozik, Bödey Imre bíró, a vélhetően Kanadában lévő Muhi Ferdinánd vállalkozó lett, s volt egy közgázos, de szintén Egerszegen katonáskodó csapattársunk is Urbantsok Gábor személyében.

– Önnek milyen futballelőélete volt?
– A rábaközi Farádon már óvodásként rúgtam a labdát. Édesapám 1971-ben, nyolcéves koromban meghalt, édesanyám 28 esztendősen három gyerekkel özvegyült meg. A fájó emlékektől szabadulandó eladta a családi házat, és Győrbe költöztünk. A falubeliek azzal búcsúztattak, remélik, az ETO futballistájaként hallanak még rólam. Az általános iskolai tanárom, Bolla Péter – a legendás edző, Verebes József segítője – szervezett egy sulicsapatot, s abban én is helyet kaptam. Ő biztatott, hogy tegyek próbát az ETO-nál. Megfogadtam a tanácsát, és egy ideig a Rábában futballoztam, de kipróbáltam más sportágakat is. Gátfutóként sokat kellett nyújtanom, nagyon laza lett az izomzatom, s ennek köszönhetem, hogy még manapság is tudok spárgázni.

– S be is mutatja?
– A lányaim néha megkérnek rá, mert rendkívül büszkék, hogy az apjuk képes lemenni spárgába, sőt fel is tud állni, ami a hatvanhoz közeledve nem csekélység. Középiskolában a testnevelő tanárom kedvéért kézilabdáztam, a Révai gimnáziummal kétszer lettünk országos bajnokok. Még az egyetemen is játszottam, ám amikor egyszerre törött el az orrom és sérült meg a kezem, be kellett látnom, hogy ebben a sportágban a nálam termetesebb, erősebb játékosoké a jövő. Maradt a futball, amelyben voltak sikerélményeim, hiszen eleve kevesebb a ballábas labdarúgó, ráadásul védő létemre a támadások befejezésénél is hasznomat vette a csapat.

– A lányai sportolnak?
– A legidősebb, Franciska a Győri Balett balettművésze, Júlia Bécsben tanul a színiakadémián, az edzettség tehát neki is fontos, Anna és Blanka pedig szertornázni jár. Mivel jövő júliusban lejár a nagyköveti kiküldetésem, a család már hazaköltözött, és a két legkisebb lányom az UTE-ban sportol. Amikor még Bécsben járt óvodába, Blanka sokat focizott az óvó bácsijával, aki egy liverpooli srác volt. Szerinte tehetséges a gyerek, és ma már a lányok is szép karriert futhatnak be a futballban, de még csak nyolcéves, majd kiderül, mihez lesz kedve. A lényeg, hogy sportolnak, mert meggyőződésem, hogy az én szakmai előmenetelemben is jelentős szerepe volt a sportnak: megtanított fittnek maradni, időt beosztani és küzdeni. A futballban remekül ötvöződnek az egyéni képességek a csapatmunka iránti alázattal.

– Ön sohasem gondolt futballkarrierre?
– Abban az időben még választani kellett a sport és a tanulás között, és én az utóbbira voksoltam, s édesanyám sem szerette volna, hogy a futballra tegyem fel az életem. A foci megmaradt hobbinak. Illetve ma már csak szurkoló vagyok, mert három térdműtét után orvosi tanácsra kénytelen vagyok beérni a kerékpározással. Az utóbbi öt évben minden nap letekerek húsz kilométert, mert a sport hiányzik.

– Akkor az Unitas-ünnepségen sem focizott?
– A társaságból talán ketten-hárman futballoznak, a többieket a sérülések vagy a testsúlyuk leparancsolta a pályáról. Viszont előkészítettem egy teqball-asztalt, felvettük a csapatkapitányunk által készíttetett Unitas-mezeket – mindegyiken negyvenes szám szerepelt a név mellett –, és párokba rendeződve teqballoztunk. Az volt az általános vélemény, hogy élvezetes játék, de persze gyakorolni kell. Jövő nyáron az egyik csapattársunknál Kisorosziban a lábteniszezés mellett a teqballozást is folytatjuk.

– Említette, hogy szurkolóként ott van a lelátón. Milyen meccseket néz meg?
– A Verebes-korszakban a bajnokikon és a nemzetközi mérkőzéseken is ott voltam, s többen az Unitasból, beleértve a miniszterelnököt is, elkísértek Győrbe. Bízom benne, hogy lesz még sikeres az ETO. Mostanában a Fradinak szurkolok, ha tehetem, a Groupama Arénában. Bécsben láttam a Rapid két nemzetközi találkozóját, és a tiszteletbeli konzulunk jóvoltából, akinek páholya van a Red Bull Arenában, meghívást kapok a Salzburg meccseire is. Legutóbb a Chelsea elleni BL-csoportmeccset láttam élőben, amelyet az angolok nyertek meg 2–1-re; nagy élmény volt. S ha már a Rapid szóba került: az osztrák fél kezdeményezésére elkezdődött a kapcsolatépítés a testvércsapatnak számító Fradival, s ebben nagykövetként jómagam is közreműködöm.

– Milyennek látja az osztrák futball helyzetét?
– A Red Bull Salzburgot és a klub akadémiáját jegyzik a kontinensen, a Real Madridban futballozó David Alaba, a Bayernt erősítő Marcel Sabitzer, a Lipcsében légióskodó Konrad Laimer és Xaver Schlager, vagy éppen az Ajaxban futballozó Maximilian Wöber és Florian Grillitsch a példa, hogy az osztrák játékosokat a topklubok is szívesen látják. A válogatott a Nemzetek Ligájában éppúgy az A-ligában szerepelt, mint a magyar, de a horvátok, a dánok és a franciák mögött negyedik lett, kiesett, s lemaradt a katari vb-ről is. Jó néhány magyar fiatal pallérozódik ausztriai akadémiákon, amelyeken a minőségi szakmai felkészítés mellett németül is megtanulhatnak, ami nagy előny azoknak, akik német vagy svájci karrierben gondolkodnak.

– S milyen Ausztriában a magyar sportolók megítélése?
– Az Austriánál Nyilasi Tibort nagy becsben tartják ma is, kedvenc a karrierjét Salzburgból elindító Szoboszlai Dominik is, és jó szívvel emlékeznek – mások mellett – Gulácsi Péterre vagy éppen Szabics Imrére. Sokan ismerik a Hypo női kézilabdacsapatának hajdani magyar játékosait Gódorné Nagy Mariannától Rácz Mariannon át Tóth Tímeáig, ahogy az edzőket, Németh Andrást és Kovács Ferencet is. Hálásak Karsai Ferencnek, aki a kínai egyeduralmat egyéni világbajnokként megtörő asztaliteniszező, Werner Schlager mestere volt. S persze ismerik Puskás Ferenc nevét is, aki a Wiener Sport-Clubnál edzett, sőt, előszerződést is aláírt, mielőtt Spanyolországba költözött. Az Osztrák Labdarúgó-szövetség, az ÖFB korábbi székházának falán volt egy tábla, amely az 1956-os menekültekből álló csapat emlékét örökítette meg. Puskás volt az elnöke annak az egyesületnek, amely a menekültek sportéletét szervezte. Az épületet eladták, társasházzá alakították át, emiatt az emléktábla lekerült a faláról. Szöllősi Györggyel, a Nemzeti Sport főszerkesztőjével, a magyar futball és a Puskás-ügyek nagykövetével keressük a méltó helyét. Az ÖFB hajlik rá, hogy ez az új, a Práterben lévő székháznál legyen, de még folynak a tárgyalások.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. november 12-i lapszámában jelent meg.)