Vívás: A Mester itt van bennem – Nagy Tímea

– Megszakadt kicsit a szíve?
– Nem a fájdalom szó határozza meg igazán azt, amit érzek. Üresség van bennem. Mindig azt mondják, mindenkit lehet pótolni, de a Mestert nem, ő pótolhatatlan. Ezért sem hiszem, hogy ez az üresség eltűnik később belőlem, hiszen a helyébe senki sem léphet. A fájdalom azért nem olyan nagyon erős, mert a Mester megszenvedett azért, hogy meghalhasson… – válaszolta Nagy Tímea, aki Udvarhelyi Gáborral ért fel Sydney-ben a csúcsra.

– Amikor az ember elveszít egy hozzá nagyon közelálló embert, nehezen találja magát – ön hogyan megy előre, hogyan próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant?
– Nem kell ahhoz emlékeket előhívnom, hogy emlékezzek rá, hiszen a Mester itt van bennem: bármit csinálok, bárhogy viszonyulok különféle helyzetekhez az élet bármely területén, itt van velem, mellettem. Tudom, hogy néha a fejemre koppintana, mondván, Titi, ezt ne csináld. Azt nem mondaná, hogy jól van, Titi, mert ritkán dicsért – éppen ezért volt nagyon értékes minden ilyen megnyilvánulása.

MINDÖSSZE KÉTSZER DICSÉRTE MEG A BAJNOKOT

– Vagyis ebben a Nagy Tímeában, aki éppen az elhunyt edzőjéről beszél, benne van maga Udvarhelyi Gábor is?
– Igen. Az egész személyiségemben benne van. Nagyon keményen formálta az egyéniségemet, de nemcsak az enyémet, minden tanítványáét: „kiverte” belőlünk a rosszat, a negatívumokat.

– Mindezt hogyan csinálta?
– Sohasem kiabált, hihetetlen pedagógiai érzéke volt. Egyébként ő maga mondta el nekem, hogy régebben leüvöltötte egy-egy vívója fejét, amikor kikapott, s mikor a tanítvány annyit mondott, hogy mester, nem direkt kaptam ki, megtanulta, a kiabálás nem vezet sehová, sokkal jobb módszerek is vannak arra, hogy az ember elérje a célját. A Mester sohasem várta el, hogy tiszteljük, az életünket úgy alakította, hogy egyértelmű volt a tisztelet, az alázat iránta. Nehéz szavakkal elmondani, hogyan is tanított, hogyan is terelt minket, mert például azt is megtanultuk tőle, hogy amikor belépünk egy vívóterembe, tiszteljük azt, aki bent van, tiszteljük a pástot, a sisakot, a pengét, a légkört, az ellenfelet.

– Hogyan lett a tanítványa?
– Erre nem is igen emlékszem, csak az érzésre, hogy nem akarok hozzá menni. Udvarhelyi Gábor legyen a mesterem? Jézusom! Rettegtem tőle. De ebben is Móna Pista bácsi keze volt, aki nagyon mondogatta, hogy így lesz jó. Igaza volt.

– Az atlantai olimpiai ötödik helye után érkező támaszt élete legnagyobb segítségének nevezte.
– A legnagyobb esélyesként utaztam a játékokra, már-már azt mondták, ki se menjek, küldik az aranyat. Ezek után ötödik lettem, persze, hogy összeomlott a világ. És akkor Udvarhelyi Gábor azt mondta: Titi, nekem továbbra is a világ egyik legjobb vívója vagy, ha szeretnéd, továbbra is a mestered maradok.

– Ezek után vajon mit mondott a sydney-i arany után?
– Azt, hogy „Ez egész jó volt, banya!”. Ez volt az egyik dicsérő mondata nekem, a másik egy ködös-csúszós reggelen hangzott el az MTK vívótermében. Nagyon jól ment az iskolázás, és akkor feltolta a sisakját, majd lassan, komótos tempóban azt mondta: „Egy ködös, esős, párás reggelen beköszöntött a csúcsforma”. Dolgoztunk tovább, aztán úgy harminc perccel később megint feltolta a sisakját: „És elég rövid ideig tartott…”

– Hamar hozzászokott a stílusához?
– Nem mindig kell szavakkal dicsérni, a Mester „kisugározta”, ha elégedett volt. Sohasem mondta meg, mit kellene a páston csinálnom, csak annyit közölt, szerinte mi lehet a célravezető, s ha tudom, valósítsam meg. De olyan is előfordult, hogy az egyperces pihenőben rám szólt, nagyon gyorsan fejezzem be az asszót, mert a pást mellett az edzőmként jobban ég, mint a szén. Ám ezt sem úgy mondta, hogy megalázott, ilyet sohasem tett, mindig csak azt mondta, amit gondolt. Talán ilyenkor még mosolygott is.

HIÁBA ÁRULTA EL, EDZŐJE MEGBOCSÁTOTT NEKI

– Ha ennyire jól dolgoztak együtt, ha ilyen nagy volt az összhang, miért váltak el Sydney után egymástól?
– Mert elárultam őt.

– Tessék?
– Nem tudom ezt másként megfogalmazni, mert ez történt… Amikor megnyertem az olimpiát, felvetődött, hogy ha még egyszer győzni szeretnék, talán edzőt kellene váltanom, és erre én is hajlottam. Felvetettem a Mesternek, hogy heti kettőt Kulcsár Győzővel iskoláznék, hármat pedig vele. Udvarhelyi Gábor erre nemet mondott, mondván, egy tanítványnak csak egy edzője van. Én pedig ezen bepipultam, nem értettem, hogy lehet ilyen konok – és mentem Kulcsár Győzőhöz. Sohasem bocsátottam és bocsátom ezt meg magamnak.

– Udvarhelyi Gábor viszont igen, hiszen néhány évvel később „kiegyenesedett” a kapcsolatuk.
– Ehhez a Mester intelligenciája kellett. Nyitott felém, én pedig persze hogy örültem ennek. Egyébként az athéni győzelmem után is odajött gratulálni, ám ebben semmiféle sértettség nem volt, mi több, örömmel tette: mellette tanultuk meg, mit is jelent a magyar címer, és ott, Athénban is a magyar sikerhez gratulált – neki ez volt a legfontosabb. Ő sohasem a tanítványban, mindig a magyar vívásban gondolkozott. És valahogy mi is magyarabbak lettünk általa. Nekem másként szól a Himnusz, mint annak, aki nem volt Udvarhelyi Gábor tanítványa.

– Miután mestere megbocsátotta az »árulását«, úgy dolgoztak együtt, mint korábban?
– Igen, azt leszámítva, hogy nekem akkor már három gyermekem volt, és dolgoztam is. Emlékszem, hajnali négykor vettem fel a Mestert a lakásánál, mert a napom későbbi részébe már nem fért volna bele az iskolázás. Megtette ezt értem – azok után, hogy elárultam, hogy néhány évig feszült volt a viszonyunk.

– Kicsoda Udvarhelyi Gábor Nagy Tímea számára?
– Ha ő nem lett volna, nem az az ember lennék, aki vagyok. Az anyaságomat nagyon elismerte, kijelentette, hogy edzés nem előzheti meg a gyerekeket. Hozzám igazított mindent. Amikor elmondtam neki, hogy áldott állapotban vagyok, rám nézett, és csak annyit jegyzett meg, értem. Majd odament a naptárhoz, görgetett rajta vagy tizenkét hónapot, rábökött egy versenyre, és így folytatta: akkor ezen már indulsz. Aztán rámutatott egy másik dátumra is: eddig meg iskolázunk. Innentől pedig minden egyes gyakorlás előtt összecsapkodta a pengéket, hogy „Akkor most felébresztjük a kisgyereket, érezze, hogy sportolunk”. Nem beszélgettünk sokszor világmegváltó dolgokról, mégis nagyon közel voltunk egymáshoz.

– Támpillér volt? Vagy inkább egyfajta iránytű, iránymutató?
– Az iránymutató jó szó, hiszen nála nem találtam volna védettségre vagy megértésre, ha egy-egy kritika után hozzá futottam volna, hogy védjen meg, vagy adjon igazat. Ő fehéren-feketén megmondta volna: jogos a kritika. Ha meg nem volt az, azt mondta, merítsek belőle erőt. Azt is ő tanította meg nekem, hogy ne pazaroljam arra az energiáimat, hogy másokat szidok, sokkal célravezetőbb, ha saját magamra koncentrálok.

NINCS MÉG EGY ILYEN MESTER – SEHOL MÁSHOL

– El tudott tőle búcsúzni?
– Nem búcsúztam el tőle, mert nem gondoltam arra, hogy elmegy. De ennek így kellett történnie. Ha nekem három életem lenne, akkor sem élnék olyan életet, mint amilyet ő élt meg: annyi tartalommal teli nap van mögötte, mint keveseknek. Imádott utazni, imádta a gasztronómiát, imádta a lányát és a feleségét – kiélvezte az élet minden pillanatát. Példaértékű volt az egész élete, én csak egy kis senki vagyok mellette. Nem voltam méltó arra, hogy vele iskolázhassak.

– Tudjuk egyáltalán, hogy kit veszítettünk el?
– Az első csapata biztosan. És én is. Olyan mester ment el, amilyen nincs még egy – nemcsak a vívásban, sehol máshol.