Törőcsik Éva: Úgy gondolom, minden testvér ezt tette volna a helyemben

– Hogyan élt a Törőcsik család egykoron az Uzsoki utcai lakótelepen? Lehet azt mondani, hogy egyfajta polgári életforma megvalósítására törekedtek?
– Mindenképpen! Értelmiségi család a miénk, az egyik nagypapa járásbíró volt, talán mondanom sem kell, mennyire „szerették” az ötvenes években. Nyugdíjazták, de úgy, hogy nem kapott nyugdíjat… Édesapánk az építőmérnöki kart – akkoriban kultúrmérnökinek hívták – végezte el vízépítő szakon. Ahogy egyre haladt felfelé a ranglétrán, sikerült megvalósítani, hogy édesanyánk csak velünk foglalkozzon, háztartásbeli volt. Igen, lehet azt mondani, polgári család voltunk. Mi még Andrással Rákosszentmihályon születtünk.

– A hatvanas években nem beszéltek a családok arról, ha templomba jártak. Önök jártak?
– Igen, András idővel kevésbé, a labdarúgás mindent a háttérbe szorított nála.

– Ön sportolt?
– Tornásztam a Budapesti Honvédban serdülő szinten, nyertem is egy-két érmet, de hamar abbahagytam.

– Jártak egymás versenyeire, mérkőzéseire?
– András nem járt a tornaversenyekre, én viszont szinte minden meccsén ott voltam. Nemcsak a BVSC-nél töltött időszakában, hanem később is, amikor már az Újpesti Dózsában játszott. A mi családunkban egyébként nem András pályafutásával kezdődött a mérkőzésre járás: a famíliával rendszeresen ott voltunk a Ferencváros hazai találkozóin, mi több, édesanyánk is ki-kijött, de aztán elmaradt, mondván, nem szereti hallani, ha szidják a fiát… A Megyeri útra már András szerzett jegyet, a játékosok hozzátartozóival általában a felezővonal környékéről néztük a mérkőzéseket.

– Már első osztályú futballistaként hozott az öccse ezt-azt külföldről?
– Ezt-azt? Mi az, hogy! Életem első farmernadrágját tőle kaptam, egy Levi Strausst. Tudja, mekkora szó volt az akkoriban?! Persze aztán is kértem tőle, főleg ruhadarabokat, és mindig jó méretet hozott, emellett nagyon jó ízlése volt. Arra is emlékszem, hogy én is megajándékoztam: 1968-ban az NDK-ban jártam, és hoztam neki egy pár futballcipőt. Tizenhárom éves volt, nagyon megörült neki – valahol talán még meg is van –, szinte vele aludt. Egy márka nélküli egyszerű, de igazi futballcipő. Nagy szó volt akkor!

– Miből derült ki, hogy András mindene a labdarúgás?
– Lement a BVSC toborzójára, amelyen Farkas Józsi bácsi mondta neki, jóval alacsonyabb, mint a többiek, sőt, fiatalabb is, de maradhat. Boldog volt, ez nagyon ösztönözte. Még az úgynevezett tornacipős korszakban kaptak bizonyítványt, roppant büszke volt a jegyeire, madarat lehetett volna vele fogatni.

– Mezey György említette, hogy egy bajnoki előtt elment önökhöz, de András nem volt otthon, biciklivel elkerekezett megnézni a pálya talaját, amelyen aznap az esőzés után játszottak.
– Rengeteg volt a kerületben, nemcsak a BVSC, a Danuvia meg még millió egy. Járta a kerület pályáit, ismerte mindet, mint a tenyerét.

– Önt, a csaknem négy évvel idősebbet mennyire avatta be András a magánéletébe? Barátok, udvarlás?
– Az udvarlás terén érdeklődött, mit kellene tennie. A barátok meg jöttek: Ebedli Zolival szinte össze voltak nőve, mintha a testvérünk lett volna, gyakran töltötték az időt nálunk, rajta kívül Mokalisz Karcsi járt fel, aki később próbált neki segíteni Amerikában.

– Kertészmérnökként végzett, netán ön szerezte öccsének a tagságit az egyetem klubjába, a KEK-re? Hol dolgozott később?
– Persze, Andrásnak és Ebedlinek is én intéztem még egyetemistaként a klubtagságit. Leszámítva a szülési szabadságokat, a Főkertnél voltam állásban. A diplomát 1977-ben szereztem meg, a tizenharmadik kerületben kezdtem, végül vezérigazgató-helyettesként mentem nyugdíjba.

– Milyen zenéket kedvelt András?
– Charlie-t szívesen hallgatta, Tátrai Tiborral is jóban volt, aztán Török Ádámmal és a Piramis dobosával, Köves „Pinyó” Miklóssal.

– Mennyit észlelt abból, hogy az öccséért rajongtak a szurkolók?
– A stadionoknak sajátos hangulatuk van, a drukkerek együtt élnek a játékkal, de akkoriban nem éreztem azt a különleges szimpátiát, amely már betegen körülvette. A pályán egy volt a többi között – jó, nekem a testvérem többször kitűnt –, de azt, hogy mennyien és mennyire szeretik, már a betegsége alatt tapasztaltam. András édesszájú volt, ezt megírták az újságok is. Jöttek vidékről, hoztak neki rengeteg édességet, meg kértek tőle autogramot.

– Hölgy létére mennyire vonzotta labdarúgás?
– Mivel majdnem minden meccsén ott voltam, valami ragadt rám. Képzelje, egyszer Verebes József mellett ültem, és megdicsért, hogy értek a játékhoz, amikor egy szituáció után felkiáltottam: „Nem volt les!”

– Mikor vált önnek nyilvánvalóvá, hogy András iszik?
– A meccsek után elment a többiekkel, ő is ivott alkoholt, de nem gondoltam, hogy szenvedélyévé válhat az ital. Akkor kezdtem aggódni, amikor csapattársa, Jurácsik Mátyás említette, bizony volt olyan edzés, amelyen nem volt józan… Otthon ezt nem vettem észre, pedig akkor még együtt laktunk.

– András halála környékén azt nyilatkozta: az élete Franciaországban változott meg igazán, a sorsa ott pecsételődött meg. Fenntartja ezt?
– Igen.

– Pedig mielőtt kiment Montpellier-be, megszületett a fia, Attila, s nem sokkal később a család is kimehetett hozzá. Végre légiós lett, kereshetett egy kis pénzt, gyereke is született… Mi lehetett az oka, hogy megváltozott?
– Van elképzelésem, de erre nem szeretnék válaszolni.

– Ön, mint a nővére, tudta, hogy a lejtőn nincs megállás, vagy bízott a fordulatban?
– Válasszuk szét a kérdést András különböző életszakaszaira lebontva. Amikor találkozott Verebessel, nagyon motivált lett. Meggyőződésem, ha nem rúgják le az MTK-ban, fordulat állhatott volna be a sorsában. A kétezertízes, első koponyaműtétje óta tartottam tőle, hogy rosszra fordulhat a helyzet, mentálisan azóta nem volt rendben. Ezt nekem borzasztó volt látni. Amikor még a BVSC-ben rúgta a labdát, sportállásban rövid ideig a MÁV-információnál tevékenykedett, kívülről tudta a menetrendet. Viccből elkezdte mondani. Vagy a két gyerekemnek a 67-es villamos megállóit sorolta. Az állapotának az sem tett jót, hogy kétezertizenegyben meghalt az édesanyánk, András addig nála lakott. A kétezertizennégyes beavatkozás után már nem lehetett rá hatni, egészen magába fordult. Időnként persze a régi önmagát idézte, volt olyan, hogy rám nézett, elmesélt egy támadást, hogy beadják neki a labdát, a védők azt hiszik, átveszi a jobb lábára, majd felemelte az ujját, s így folytatta: „De nem, ballal rálövöm, ezzel mindenkit meglepek!”

– Cirka mekkora összeget emésztett fel a gyógykezelése?
– Milliókat, de nem számoltam össze. Csak nekem legalább három-négy milliómba került. András hosszas közbenjárásra kétezertíz óta kapott nyugdíjat, ami hetvenezer forintról felment kilencvenezerre. Segített az Újpest, az MLSZ, a Sportsegély Alapítvány Borbély Zoltánnal, Garaba Imrével, Katzirz Bélával. S nem felejtem el a Nemzeti Sport segítségét sem, hogy közzétette a számlaszámot. Nagyon sokan támogattak. Abban, hogy nem korábban hagyott itt minket, rendkívül sokat segített Pintér István masszőr-terapeuta, aki vitte, mozgott, labdázott vele, nehogy ellustuljon.

– Hogyan tartották a kapcsolatot?
– Amíg egészséges volt, a családi és egyházi ünnepeken meglátogatta az én famíliámat, amikor az idejét már a rehabilitációs intézetekben töltötte, én jártam be hozzá hetente kétszer.

– Idén ön kapta meg a Puskás Nemzetközi Futball Alapítvány Östreicher-díját, amelyet rendre egy szomorú sorsú labdarúgó hozzátartozójának ítél meg a kuratórium.
– Nagyon meglepődtem, hogy rám esett a választás.

– Bár ne így lett volna…
– …igen, de ha már ez történt, én köszönöm az alapítványnak.

– Így szólt az indoklás: „Az utolsó éveiben állandó segítségre szoruló Törőcsik András mellett testvérként, alázattal és szeretettel teli, megnyugtató jelenléte, az ezzel járó folyamatos feladatok ellátása elismeréseként.” Talán nem veszi tolakodásnak, de ahogyan megismertem, valóban mindent megtett, hogy testvére méltó körülmények között éljen. Ha lehet azt mondani, a testvéri szeretet íratlan törvénye szerint cselekedett.
– Köszönöm, hogy így látja, de úgy gondolom, minden testvér ezt tette volna a helyemben.

– Még két hónapja sincs, hogy Andrást eltemették. Enyhül a fájdalom, a helyét már elfoglalta a megnyugvás?
– Noha egy ideje belátható folyamat végére tett pontot, hogy András elhunyt, kevéssé múlik a fájdalom. Anyám, apám és a saját családom mellett ő állt hozzám a legközelebb. Lassan telik a gyászidő. Az unokáim jelentik mostanában a boldog pillanatokat, mondjuk úgy, előremenekülök.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 8-i lapszámában jelent meg.)