A kárpátaljai hódeszkás a háború árnyékában is az ötödik olimpiájára készül

– Miközben a napsütéses őszi időben fotóztuk a hódeszkájával Ungvár utcáin, figyeltem a járókelők reakcióját, de alig láttam csodálkozó tekintetet. Ennyire közismert a sportág Ukrajnában?
– Igen, az elmúlt években egyre népszerűbbé vált, elsősorban annak köszönhetően, hogy az olimpiák előtt sokat foglalkozott velünk a helyi média. Nem volt ez mindig így, amikor 1998-ban először szerepelt a hódeszkázás az ötkarikás játékok műsorán, itthon azt sem tudták, mi fán terem a sportág. Ahogy sétáltunk, eszembe is jutott, hogy amikor annak idején vonattal, busszal utaztam a versenyekre, ugyanígy cipeltem a szerelést, és akkor még sokan rácsodálkoztak a deszkára.

– Mégis, hogyan lesz egy kárpátaljai lányból profi hódeszkás?
– Az én történetem különleges, mert a szüleim egy síparadicsomban dolgoztak, ahol minden télen sok időt töltöttem. Ez volt a természetes közegem, ebben nőttem fel, olyan volt nekem a síelés, mint másnak a biciklizés. Kétéves voltam, amikor először sílécet csatoltak a lábamra, majd korcsolyázni is megtanultam, aktív gyerekként mindent élveztem, ami gyors, izgalmas és olykor veszélyes. Tizenkét éves koromban megismerkedtem a hódeszkázással, rögtön az első menetnél el is törtem a kezem, de ez sem szegte kedvem, mert addigra már megtanultam kezelni a sérüléseket.

– Hamar kiderült, hogy jó érzéke van a sportághoz?
– Azt tudtam, hogy sízőként tehetséges vagyok, mert a szakemberek sokat dicsérték a mozgásomat, viszont egy idő után a hódeszkázás már jobban érdekelt. Annak ellenére, hogy mindkettő havas sportág, sok szempontból különbözik, ezért ritka, hogy valaki párhuzamosan űzze a kettőt. Választani kellett, és úgy éreztem, deszkával is sikeres tudok lenni, ráadásul a sportág akkor még gyerekcipőben járt Ukrajnában, tehát nem volt sok kihívóm. Tizenhat évesen ukrán bajnok lettem, sportági berkekben megismerték a nevem, ezáltal egyre több lehetőségem adódott, hogy külföldi edzőtáborokban fejlődhessek.

– Aztán húszévesen sporttörténelmet írt, a vancouveri olimpián ugyanis első hódeszkásként képviselhette az ukrán színeket.
– A szintén ungvári Penyák Józseffel utaztunk ki Kanadába, szavakkal leírhatatlan, csodálatos élmény volt. Óriás-műlesiklásban bekerültem a legjobb tizenhat közé, ami azóta is a legjobb olimpiai eredményem, majd még ugyanabban az évben megnyertem a junior-világbajnokságot. Az olimpiai részvétellel valóra vált az álmom, úgy voltam vele, hogy na, ezt is kipipáltam, de hiába kerestem, egy ideig nem találtam új célt.

– Hogyan tudott átlendülni a nehézségeken?
– A családomra mindig számíthattam. Hogy mást ne mondjak, amikor hirtelen edző nélkül maradtam, édesanyám, aki matematikusként diplomázott, elvégezte az edzőképzést, hogy szakmailag is tudjon segíteni. Ha mélypontra kerültem, eszembe jutott, hogy fiatalon mennyi áldozatot hoztam a sikerért, és ráébredtem, hogy még mindig imádok versenyezni. Aki hódeszkázik, tudja, miről beszélek, semmihez sem hasonlítható érzés, amikor hatvan-hetven kilométer per órával száguldasz a lejtőn. A szocsi olimpia után férjhez mentem, majd megszületett a kislányunk, aki mindössze három hónapos volt, amikor újra edzésbe álltam.

– Miközben a világranglistán gyorsan lépdelt felfelé, a 2019-es vébén pedig ezüstérmet szerzett, az olimpiákon valamiért nem jött ki önnek a lépés.
– Mindig volt valami hátráltató tényező, amit egyszerűen nem tudtam kizárni. Pjongcsangban a verseny előtti este közölték velünk, hogy két nappal elhalasztják a futamainkat, így elcsúszott a formaidőzítésem, buktam is az első menetben. Egy évre rá, a világbajnokságon dacból versenyeztem, bizonyítani akartam magamnak, hogy ennél többre vagyok képes, talán ezért is sikerült dobogóra állnom. Ezek után úgy éreztem, a pekingi végre az én olimpiám lehet, erre két héttel a verseny előtt megfertőződtem a koronavírussal, és hosszú kálvária után öt perccel a futam előtt tudtam meg, hogy a friss negatív teszteredményem miatt mégis rajthoz állhatok. Addigra már mindenki elment, egyedül voltam a rajtnál, és átfutott az agyamon, hogy mit is kellene csinálnom a pályán, miután már elkönyveltem, hogy versenyzés nélkül megyek haza. Nem sikerült jól a futam, megviseltek a történtek, de néhány héttel később az élet megmutatta, hogy a bajok nem itt kezdődnek.

– Február huszonnegyedikére fogadást szerveztek a tiszteletükre Kijevben, amelyen a tervek szerint az ukrán hadügyminiszter is gratulált volna az olimpiai részvételhez. Már a fővárosban volt, amikor hajnalban kitört az orosz–ukrán háború?
– Igen, kora reggel ébresztettek a vonaton, és mondták, hogy elkezdődött Kijev bombázása. Miután megérkeztem, világossá vált, hogy a tervezett fogadás elmarad, de akkora volt a pánik, hogy azt sem tudtam, hogyan jutok haza. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi történik körülöttem. Kisbabákkal, állatokkal, táskákkal menekültek az emberek, nekem végül hosszas telefonálások után sikerült autót szereznem, de így is harminchat órába telt, hogy biztonságban hazaérjek Ungvárra.

– Benne volt a levegőben, hogy megtörténhet a baj?
– Tavaly decemberben két világkupaversenyt is rendeztek Oroszországban, amelyek az olimpiai felkészülés fontos állomásai voltak, ezért az edzőmmel úgy döntöttünk, hogy mindkettőn rajthoz állok. A futamok között beszélgettem az ellenfelekkel, akkor mondta az egyik amerikai lány, hogy készüljünk, mert háború lesz, mire az orosz versenyzőkkel összenéztünk, és csak mosolyogtunk. Elképzelhetetlennek tartottuk, hogy ilyen megtörténhet, és bele sem mertünk gondolni, mivel járna a fegyveres konfliktus.

A NEMZETI SPORT HELYSZÍNI VIDEÓJA

– Jól tudom, hogy a férje önként vonult be katonának?
– Igen, már hét hónapja nincs itthon, azóta nem is láttam, csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Az ő döntése volt, nekem akkor szólt róla, amikor már nem volt visszaút. Sokan kérdezték tőlem, miért érezte úgy, hogy katonai tapasztalat nélkül is segítenie kell, miközben felesége, kislánya, háza, munkája van, de a háború mindent felülír, ilyenkor nem mérlegel az ember. Mindenki úgy segít, ahogyan tud, én például adományokat szerzek a rászorulóknak, és szállást adok a menekülőknek, előfordult, hogy tizenhárman aludtak egyszerre a házamban. Most éppen paplanokat, takarókat gyűjtünk a katonáknak, mert a férjem említette, hogy egyre hidegebbek az éjszakák Herszonban, ráadásul olyan házban laknak, amelynek már ablakai sincsenek.

– Hogyan befolyásolta a pályafutását a háború kitörése?
– Az első három hónap volt a legnehezebb, képtelen voltam a hódeszkázásra koncentrálni. Márciusban mindhárom világkupaversenyt kihagytam, pedig jó esélyem volt rá, hogy az első tízbe kerüljek a világranglistán, de nem fejeztem be a sorozatot. Gondolhatja, milyen nehéz volt újra edzésbe állni, ám ez is csak elhatározás kérdése, úgy voltam vele, hogy azt kell csinálnom, amihez a legjobban értek. Nemrég értem haza Hollandiából, ahol egy zárt hóteremben kezdtem el a felkészülést, és nem is pakoltam el a deszkát, mert néhány nap múlva indulok az ausztriai edzőtáborba, ilyenkor édesanyám vigyáz a kislányunkra. Nem visz előre, ha egész nap a kanapén ülök, és könnybe lábadt szemmel nézem a videókat, azért is tértem vissza, hogy kissé el tudjak vonatkoztatni attól, ami az országban történik. Úgy tekintek a sportra, mint a béke helytartójára.

– Ki tudja zárni a külvilágot, amikor feláll a deszkára?
– Nem könnyű, de nagyon igyekszem. Az extrém sportok fokozott koncentrációt igényelnek, elég egy pillanatnyi kihagyás, hogy megtörténjen a baj. A stresszhelyzetek erősítenek igazán, ilyenkor összeszorított foggal, kettőzött erővel küzdök a pályán. Jó úton járok ahhoz, hogy visszanyerjem a régi formámat, fizikailag és technikailag is gyorsan fejlődöm, és a lelkemnek is jót tesznek az edzőtáborok, mert szükségem van új impulzusokra. Egyre könnyebben tudok a sportra összpontosítani, de azért a telefonomat mindig figyelem, és ha a férjem hívna, hogy kimenőt kapott, az első repülővel hazajönnék.

– Milyen hatással van az ukrán sportra a kialakult helyzet?
– A sportfinanszírozási rendszerünk az eredményességre épül, a sikerek után kapjuk a támogatást. Miután 2019-ben ezüstérmes lettem a világbajnokságon, felkaroltam olyan fiatal sportolókat, akiknek még nincsenek kimagasló eredményeik. Deszkát, cipőt vettem nekik, és segítettem, hogy eljussanak külföldi edzőtáborba, amikor Ukrajnában még nincs természetes hó. A jelenlegi helyzetben érthető módon nem a sport élvez elsőbbséget, de szó sincs arról, hogy minden támogatást megvonnának tőlünk, csupán igyekeznek racionalizálni a költségeket. Míg régebben előfordult, hogy tizenöten utaztunk egy világversenyre, az új idényben hét-nyolc versenyző képviseli az ukrán színeket. Ha jól tudom, több ország sportági szövetségétől is számíthatunk anyagi segítségre, például lesz olyan világkupa-állomás, amelyen a szervezők eltekintenek a felvonó használati díjától.

– Ha azt mondom, Olaszország, mi jut eszébe először?
– Csodás táj, finom konyha, kedves emberek...

– Szűkítem a kört: Milánó és Cortina d'Ampezzo.
– Nagyon boldog lennék, ha ötödször is sikerülne kijutnom az olimpiára, de a jelenlegi helyzetben lehetetlen előre tervezni, hiszen azt sem tudjuk, mit hoz a holnap. Ha jó formában leszek, és az edzőmtől, a családomtól, valamint a szövetségtől is megkapom a támogatást, összejöhet a kvótaszerzés. Van bennem némi hiányérzet az elmúlt három olimpia nyomán, de könnyen lehet, hogy éppen azért nem jött ki a lépés, mert görcsösen akartam a sikert. Amióta kitört a háború, mindent átértékeltem az életemben, ha egyszer véget ér ez a rémálom, erősebb leszek, mint valaha.

– Sohasem vetődött fel, hogy kárpátaljai sportolóként magyar színekben versenyezzen?
– Nem gondolkodtam ezen, nem is kaptam ajánlatot Magyarországról, de ettől még a szívem kicsit magyar is, és a családi hagyományokat folytatva az sem volt kérdés, hogy a kislányom is megtanulja a nyelvet. Amikor magyar sportolókkal, sífutókkal vagy alpesi síelőkkel találkozom, váltunk néhány szót – ők általában meglepődnek, hogy folyékonyan beszélem a nyelvüket, nekem pedig mindig jó érzés, ha magyarul fejezhetem ki magam.

CSUNDÁK-DANCSA ANNAMÁRIA VILÁGBAJNOKI DÖNTŐJE 2019-BEN

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 15-i lapszámában jelent meg)