Sportrajongóból futballtörténész – Dénes Tamás kapta 2022-ben a Szepesi-díjat

– Koránál fogva hallhatta Szepesi György közvetítéseit. Mi fogta meg bennük elsősorban?
– Sokan sokféleképpen méltatták. Én két szempontot emelnék ki. Az egyik, hogy minden közvetítéséből sugárzott a sportolók iránti rajongás. A másikat példával érzékeltetném: az évszázad mérkőzését úgy adta le a tévé, hogy a filmet az eredeti rádióközvetítés kísérte. Szepesi György nem tudhatta, hogy egyszer kép is kerül a szöveg mellé. És minden mondata ült.

– A díjátadón az általában udvarias taps az ön nevének említésekor jócskán felerősödött. Ez feltűnt önnek? A szakma ezzel fejezte ki elismerését.
– Nem biztos, hogy kifelé ezt meg merem fogalmazni vagy megfogalmazhatom-e... Ugyanakkor én is így érzem, harmincöt éves munkámat ismerte el az élénkebb tetszésnyilvánítás.

– Jogászként 1987-ben végzett, ebben az esztendőben már a Képes Sportban dolgozott. Kik voltak a szerkesztőség tagjai?
– Pintér István, Faludi Gábor, Szegő András, Vad Dezső, Hollai Andrea, a fotórovatban Almási László és Farkas József.

– Egy percet sem dolgozott jogászként...
– Valóban nem, de nem is akartam. Mindig is a sport foglalkoztatott. Akkoriban nem volt arra lehetőség, hogy valakiből célzottan sportújságíró lehessen. Magyarországon nem volt oktatási intézménye a sportújságíró-képzésnek. Viszont a médiában sokan dolgoztak jogi végzettséggel, ez ugródeszkát jelentett. Kívülről nézve az írott sajtóban dolgozni belterjesnek tűnt, még azt is mondanám, hogy bizonytalan kenyérkereset.

– Nem találta úgy, hogy az egyetemi évek a sport szempontjából elvesztegetett idő?
– Nem, de ezt nehéz lehet megérteni egy mai fiatalnak: nem volt a területnek szakképzése, de tovább akartunk tanulni. Öcsém, András felvetette, nem olyan bonyolult ez, a jogi karra magyarból és történelemből kell felvételizni, az pedig nekünk ment.

– A díjátadón öccse – a hat perccel fiatalabb ikertestvére – mondta önről a laudációt. Nem volt könnyű helyzetben...
– Egyáltalán nem, nagyon el kellett találnia az egyensúlyt a szakma és a magánélet között, mert szinte mindent együtt csináltunk, végül a sportújságírást is. Kezdődött a gombfocival, folytatódott a francia futball-lapok bújásával.

– Mely nyelveken beszél?
– A Szinyei Merse Pál Gimnáziumban orosz tagozatra jártam, mellette angolt tanultam, s mivel az újságárusoknál a futballal kapcsolatban francia lapokat lehetett vásárolni, megtanultam franciául, és németül is tanultunk.

– A Szepesi-díjjal elismertek közül – Novotny Zoltán, Hajdú B. István, Gulyás László, Vass István Zoltán, Török László, Lakat T. Károly, Zsengellér Zsolt – az írott sajtóban csak ön és Lakat T. Károly publikál folyamatosan, igaz, Hajdú B. István és Gulyás László hangját is rendszeresen halljuk.
– Ennek az az oka, hogy az említettek közül csak Hajdú B. Pista fiatalabb nálam. Akárhogy is nézzük, ez életműdíj, idő is kell hozzá.

– A kezdet kezdetén kinek az írásai tetszettek?
– Amikor fiatalon a Népsportot bújtam, Lakat T. Károly és Török Péter írásai tetszettek az átlagnál jobban. A mai napig tisztelem őket, mi több, jóban is vagyunk.

– Sporttörténész, könyveket ír, korábban volt lapfőszerkesztő is. Ki akart szállni a szakmai hierarchiából azzal, hogy már nem ír újságot?
– Ez ennél jóval összetettebb. Lehettem a Nemzeti Sport főszerkesztője, ez igen nagy presztízsű poszt. Nem magában az írásban vagy a szerkesztésben csalódtam. Az újságkészítést nagyon szerettem. Ha mondhatom úgy, az újság fő szerkesztője szerettem volna lenni, ugyanakkor a kiadó külföldi tulajdonosa rendre diktálni akart, hogy milyen lapot készítsünk. Ráadásul a tulajok zömének országában nem is volt sportnapilap, tehát olyasvalamiről fogalmaztak meg kívánalmakat, amiben nemigen volt tapasztalatuk. A kiadó mást várt el tőlem, nem magát az újságkészítést, hanem inkább menedzserszemléletű lapvezetést. Ugyanakkor az újságírás – ezen most elsősorban a napi feladatok elkészítését értem – a jelennek szól, a könyvírás pedig az örökkévalóságnak – remélem, nem tűnik nagyképűnek ez a meghatározás.

– Egyáltalán nem.
– Hogy az ember hagyjon valamit maga után. És az is lényeges, hogy nagyon sokat kaptam a futballtól életem során, szeretnék valamit visszaadni a sportágnak. Amikor Sándor Mihállyal és B. Bába Évával A magyar labdarúgás ötkötetes feldolgozását készítettük, az is munkált bennem, hogy a honi futball és a futballszeretők profitáljanak belőle.

– Ám ha úgy nézzük, eleinte a külföldi foci elsőbbséget élvezett önnél, első könyvei, a Milan, a Brazil futballszamba vagy Az aranylabda csillagai, később a vb- és Eb-kalauzok sora nemzetközi orientációt sejtetett.
– Ennek az is oka, hogy szétválasztottam magamban a drukkert és az újságírót. A szurkoló az 1986-os mexikói világbajnokságig munkált bennem. Főszerkesztőként igyekeztem magamban és a kollégáimban is elkülöníteni a szurkolót és a hírlapírót. Hogy a nemzetközi labdarúgás a magyar elé tolakodott, abban az is szerepet játszott, hogy a honi futballban a regresszió időszaka következett – ezzel párhuzamosan igény a külföldi történések alaposabb megismerésére. Nem jó szó, de talán találó, hogy piacképesebb volt a nemzetközi labdarúgás. Már csak azért is, mert itthon viszonylag kevesen foglalkoztak vele, Török Pétert, Rochy Zoltánt és Skrapits Lászlót említeném, utóbbi kettő később az olvasószerkesztői munkában teljesedett ki. A Milan-könyvem 1993-ban jelent meg, fogalmam sem volt, milyen lesz a fogadtatása, aztán egy hét alatt elkapkodták. S nem feltétlenül azért, mert olyan jól volt megírva, hanem azért, mert igény volt az aktuálisan a kontinens egyik legjobb együttesének megismerésére. Ez volt az az időszak, amikor különböző sportcsatornákon már rendszeresen lehetett külföldi meccseket nézni. Piaca lett a nemzetközi futballnak.

– Ki volt a kedvenc futballistája?
– Puskás Ferenc, ki más?! Játszani már nem láthattam, de a díjátadón is elmondtam egy vele kapcsolatos történetet: a magyar válogatott 1996 májusában Londonba volt hivatalos barátságos válogatott mérkőzésre az angolok ellen a Wembleybe. Puskás is elkísérte az együttest, ráadásul a meccset megelőző napon kiment a fiúk edzésére. Talán mondanom sem kell, a magyar és az angol újságírók is elkezdték fűzni, ismételje meg a Gilbert Merricknek a visszahúzós csel után 43 évvel azelőtt lőtt gólját. Öcsi kicsit szabadkozott, aztán fogta magát és megcsinálta. Nagyon jó volt látni! Ami a külföldi játékost illeti, meg fog lepődni, a francia Marius Trésor. Persze aztán Michel Platini, satöbbi, satöbbi. De Trésor volt az első kedvencem.

– Trésor játékát egy időben én is kedveltem, de miért éppen ő?
– Mint említettem, öcsémmel bújtuk az itthon kapható francia sportlapokat, ezáltal a többi kiválóságnál jobban megismertük, s nem mellékesen a nagyobb tornákat a magyar televízió is közvetítette. Ám hogy mennyire számít, ki milyen forrásokhoz jut hozzá, a legjobban példázza, hogy egy rokonunk révén nagy ritkán brazil sajtótermékekhez is hozzájutottunk. Márpedig ami a futballban brazil, az a minőség non plus ultrája. Nem véletlen, hogy egy-egy nagyobb tornán a magyarok többsége a braziloknak drukkolt.

– A futballon kívül mely sportágakban készül mélyreható munkát letenni az asztalra?
– Azzal kezdem, ugyan engem – a sportújságírás mellett – számos helyen sporttörténészként tartanak számon, de én ezt leszűkíteném futballtörténészre.

– Akkor úgy teszem fel a kérdést, hogy az érdeklődése mennyire kiterjedt?
– Idén jelenik meg könyvem a magyar rögbi történetéről, ezt alkalmi felkérésre írom. Nagyon kedvelem az asztaliteniszt, de nem mondanám, hogy holnap nekiállok könyvet írni róla – egyébként a pingpong nagyon jól dokumentált sportág. Nagyon kedvelem még az atlétikát.

– A több mint nyolcvan műve közül – ide sorolom a közösen írtakat is –, melyek a legkedvesebbek önnek?
– Kettőt kapásból említek, talán mondanom sem kell, futballal kapcsolatos, a két ötkötetes sorozat, a magyar és a világ labdarúgásának története.

– Mondok én is egyet: a Sándor Mihállyal írt Futballtörténelmi lecke – nem csak fiúknak. A könyv különböző politikai rendszerek futballkultúráját tárja elénk.
– Az egyik olyan könyvünk, amelyből egyértelműen kiderül, a magyar történelem nem írható meg a magyar futball története nélkül. S mivel nemcsak a magyar vonatkozású események kerülnek a könyvben fókuszba, ugyanez érvényes a világ történéseivel kapcsolatban is. S még egy kötetet említenék, ami talán a legtöbb pozitív visszajelzést kapta: Kalandozó magyar labdarúgók (Dénes Tamás, Peterdi Pál, Rochy Zoltán, Selmeci József – a szerk.). Volt egy sorozatom még a Népsportban a külföldön élő magyar futballistákról, a könyv tartalmazza ennek jóval kibővítettebb, gazdagabb változatát. Még az internet korszaka előtt készült, utóbb kiderült, a benne szereplő adatok helytállók – erre a világhálón is fellelhető források szolgáltatnak bizonyítékot.

– Min dolgozik mostanában?
– Már említettem a magyar rögbi történetét, ezen kívül idén jelenik meg a Chelsea-t bemutató kötet, és a Ferencváros futballedzőinek munkásságát felelevenítő könyv.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. szeptember 24-i lapszámában jelent meg.)