Magyar sportolók emlékezetes találkozásai II. Erzsébettel

You can read the article in English here.

Hétfőn temetik el II. Erzsébet királynőt, a világ figyelme Londonra vetül, egyes előrejelzések szerint minden idők legnézettebb televíziós eseménye lehet a fényes ceremónia. Különös párhuzam, hogy a 96 évesen szeptember 8-án elhunyt brit uralkodó 1953. június 2-án rendezett ünnepi koronázása szintén korszakos mozzanatnak számított a televíziózás történetében, áttételes magyar sportvonatkozással. Miként Patrick Barclay, az apai ágon magyar származású brit szakíró rávilágított a „Hathárom” című 2013-as Nemzeti Sport-kiadványban, azért is volt sokkoló hatású a széles angol nyilvánosságban a magyar válogatottól novemberben elszenvedett 6:3-as londoni vereség, mert a televízióban közvetített mérkőzést már tömegek láthatták – az Erzsébet királynő beiktatására nyáron megvásárolt készülékükön.

Ha annak idején követte is az Anglia–Magyarország mérkőzést őfelsége, szintén csak az újonnan terjedő eszköz segítségével, a Wembley-ben ugyanis nem volt ott. Ezt a Magyar Labdarúgó-szövetség akkori elnöke, Barcs Sándor szurkolói vallomással felérő visszaemlékezéséből is tudhatjuk:  „Nem vagyok teljesen protokollképes, ha nagy meccset játszunk. Márpedig az angol–magyar mérkőzésen nagyon protokollképesnek kellett lennem, hiszen a királynő páholyába kaptam meghívót. »Valószínű, hogy a királynő is jelen lesz!« – mondták. Nagy ég! Némán kell végignéznem az évszázad mérkőzését! […] A királynő nem jött el, de megjelent a nagybácsija, egy öreg herceg, s nekem az ő jobbján kellett helyet foglalnom. Tőlem jobbra egy kevésbé öreg herceg ült. Hát itt bizony nincs mese! Szomorúan néztem körül. Nem messze tőlem Katona János elvtárs, londoni követünk és távolabbra tőlem Titkos Pali, az akkori főtitkár.”

A folytatásból kiderül, az elnök és a főtitkár erős önmérséklettel türtőztette magát Hidegkuti Nándor vezető gólja után a finom angol urak között, és hangos éljenzés helyett egymásra sandítva, csendes örömkönnyekkel vette tudomásul az események kedvező alakulását. Ha személyesen nem is találkozott a britek első embere a magyar győztesekkel, valamiféle uralkodói ajándékot mégiscsak eljuttathatott nekik, Sebes Erzsébet, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány lánya legalábbis egy 2003-as interjúban apja dicsőséges hazaérkezését részletezve szót ejtett az angol királynőtől kapott ezüst gyümölcsöstálról.

„Akkor megbukik az angol királynő!” – ezzel a kijelentéssel már Hidegkuti Nándor tréfálta meg hallgatóit, amikor az Angliában rendezett 1966-os világbajnokság előtt arról kérdezték, mi történik, ha leszerepel a házigazda válogatott. II. Erzsébet trónját azonban nem ingatta meg Alf Ramsey csapata, olyannyira nem, hogy Bobby Moore-nak mint friss angol vb-győztes csapatkapitánynak ő maga adta át a nyugatnémetek ellen megnyert döntő után a Jules Rimet-trófeát. Nemcsak a királynővel végződött, de vele is kezdődött a torna, Borbély Pál helyszíni tudósítása szerint a következőképpen: „A királynő odaért az emelvény elé. Igazi asszonyi kedvességgel, bájosan üdvözölte a megjelenteket, aztán elmondta a sporttörténelmi mondatot: »Nagy örömet szerez nekem, hogy a nyolcadik labdarúgó-világbajnokságot megnyitottnak nyilváníthatom«.”

A sporttörténelmi pillanatnak fontos szereplője volt Zsolt István is, aki az Anglia–Uruguay (0:0) mérkőzés játékvezetőjeként különös kiváltságban részesült: őfelsége a Wembley lelátóit megtöltő 87 ezer néző előtt a pályára sétált, és kezet fogott vele. „Ezen a pályán már máskor is voltam hasonló helyzetben, de akkor a kupadöntő után én mentem fel a királyi páholyba kézfogásra. Most azonban, éppen az ünnepélyes megnyitó miatt, amire soha se azelőtt, se azóta nem volt példa, ő jött le hozzánk. Valóban egyedüli, felejthetetlen találkozás. Bár lehet, hogy őfelsége már nem is emlékszik rám…”

A budapesti bíró arcvonásai talán idővel valóban elhalványultak II. Erzsébet emlékeiben, volt azonban egy magyar sportember, akit bizonyosan nem felejtett el. A lovak és a lósport lelkes híveként közvetlenül ismerte a hazánkban csak hajtókirályként emlegetett Abonyi Imrét, aki 1971-ben a windsori versenyen éppen az angol királynő fogatát győzte le – micsoda történelmi ugrató… – a kecskeméti Szovjet-Magyar Barátság TSz négyes fogatával.

„Még a hajtóverseny előtt meglátogatta a magyar lovakat Erzsébet királynő – beszélte el a Magyar Hírlapnak Fehér Dezső, a Lótenyésztési és Versenyzési Igazgatóság igazgatóhelyettese. – A hatalmas istállóban nem nagyon mutattak a megszokottól kisebb termetű ügető félvér szürkéink. A királynő nem is hagyta szó nélkül: »Olyan picik ezek a lovak«, jegyezte meg, amikor átvette tőlem a nemrégiben megjelent Magyar lóról című képeskönyvet. Aztán amikor a versenyt záró díszvacsorán az oldalán ültem, módosított: »Abonyi úr mestere a hajtásnak, lovai pedig ha kell, balerinaként forognak, ha kell pedig olyan gyorsak, hogy még én sem értem őket utol.«”

Megtudjuk a tudósításból, hogy a királyi család tagjai a terepversenyen maguk is lóra szálltak, így megtapasztalhatták Abonyi Imre és lovai sebességét. Erzsébet királynő mesélte a vacsoránál:      „Amikor az erdőben a magyar fogat után lovagoltunk, meg-megálltunk hallgatózni, merre csilingel a magyar csengős szerszám. De csak a csengőket hallottuk, a fogatot nem értük utol.”

Az angol előkelőségeknek később is volt alkalmuk megismerni a magyar lovak természetét; a magyar sportlap visszaemlékezése szerint az 1984-es szilvásváradi fogathajtó-világbajnokságon esett riadalomról a Buckingham-palota úrnője akkoriban férje jelentéseiből értesült.

„Fülöp herceg naponta beszélt feleségével telefonon. Erzsébet királynő nem alaptalanul aggódott, mert jól tudta, a fogathajtás egyáltalán nem veszélytelen sport. Nagyobb baj azonban ezen a világbajnokságon nem történt, Fülöp herceg a díjhajtásban második helyen végzett és a nehéz maratonhajtást is borulás nélkül megúszta. Egy apró malőr azonban majdnem becsúszott… A herceg lovai ugyanis a ménesistállóban »laktak«, és egy forróvérű magyar mén megkívánta a herceg egyik szép fenekű kancáját. A mén addig-addig ágaskodott, míg eltépte a láncot, és a külföldi »vendég« felé vette az irányt. Nagy pánik tört ki, a lóápolók azonban még idejében közbeléptek, így a herceg kancája ártatlanul, de egy szép emlék nélkül távozhatott…”

Megestek néha furcsaságok a királynő udvarában is, Bárdos György magyar fogathajtó-világbajnok például egy kilencvenes évekbeli interjúban élete legnagyobb gasztronómiai kihívásaként említette azt a brit moszatkülönlegességet, amelyet Erzsébet királynő vacsoráján előétel gyanánt felszolgáltak. Akadtak a magyar sportélet képviselői közül, akikben kellemesebb emléket hagyott a nagy találkozás. Horváth Erzsébet, az 1952-ben született győri kajakozó az 1976-os montreali magyar csapat tartalékjaként jutott jeles druszája közelébe, sőt fényképet is készített a ritka vendégről.

 „Két testőr kísérte a faluban. Anna hercegnő is vele volt. Ő aznap ünnepelte a születésnapját. A királynő mindenkihez odament, akinek szintén születésnapja volt, és kezet fogott velük. Mi véletlenül vacsoráztunk annál a hosszú asztalnál, ahol bemutatták Anna hercegnőt, illetve bejelentették a születésnapját. Miután átadták neki az ajándékot, a királynő mindenkit meghívott egy italra, amit az egyenruhás személyzet szolgált fel” – olvassuk az Arrabona olimpikonjai Tokiótól Atlantáig című könyvben.

Szintén a brit koronához tartozó Kanadában történt, a nyári játékokra érkező királynő hajón rendezett fogadásán, hogy Szombathy István sportújságíró is váltott néhány szót őfelségével.

„De mi a fenét mondjak neki? – idézte fel utóbb a protokolláris köszöntés előtti vívódásait a Népsport hasábjain. – A következő pillanatban már ott is álltam a királynő előtt, üdvözöltem őt, meg kell mondanom, nagyon szívélyes volt, semmiféle póz sem látszott rajta, a ruhája is a legegyszerűbb. Mit beszéljek, mit beszéljek? Aztán hirtelen eszembe jutott, miről beszéljek vele. Egy nappal az olimpia megnyitása után érkeztem Montrealba, így a megnyitóünnepséget nem láttam. Gondoltam, itt a nagy alkalom. Magától, a királynőtől kérdezem meg – a hétköznapi emberek az ilyen megkérdezettet informátornak hívják (nemdebár?) –, hogy milyen volt. Ezt sem mindenki mondhatja el magáról, az újságírók közül!... – Nagyon szép volt – mondta a királynő –, nagyon szépen benne volt a sport egyik célja, az, hogy az embereket összehozza, egyben az is, milyen sokoldalú ez a hatalmas ország, a maga franciáival, angoljaival és természetesen az indiánokkal is, akik, persze, már nem úgy élnek, mint régen. Mikor a királynő látta, hogy engem valóban érdekel a dolog, valóságos kis előadásba kezdett, és elejétől a végéig elmesélte az ünnepség fő mozzanatait.”

Itt most ennek részleteivel nem untatnánk az olvasót, ellenben megemlítenénk, hogy Árok Ferenc, a délvidéki Magyarkanizsán született, tavaly elhunyt futballedző ausztrál szövetségi kapitányként végzett munkája érdemeként 1990-ben megkapta a királynőtől az Ausztrália Rendje kitüntetést. A királynői kézfogás kevés magyar kiváltsága maradt, a szűk körű társaság talán legmeglepőbb tagja a békéscsabai Pakucza József, aki a nyolcvanas években megnyerte a Toldi Miklós-vetélkedőt, miután négy méterre hajította a malomkövet, majd két perc tizenöt másodpercig mutatta az utat háromméteres petrencerúddal Buda felé. Később versenyen kívül nyekkenés nélkül tűrte, amint átment rajta egy Trabant, így nem csoda, ha különös képességeire hamar felfigyeltek a világ cirkuszai. A Fővárosi Nagycirkusz meghódítása után turnézott Dél-Amerikában és Nyugat-Európában, meghívták Londonba, az Exhibition Hallban rendezendő karácsonyi revüre is. Innen azonban adjuk át a szót a modern Toldi Miklósnak, akivel 1993-ban interjút közölt a Nemzeti Sport:  „Melegítés közben egyszer csak azt mondja a főnök: nagyon figyeljek ma este, mert jelen lesz a királynő is. Talán nem hangzik nagyképűségnek, de amikor veszem fel a római katonát idéző rekvizitumokat, megszűnik a külvilág, szóval, oda sem figyeltem. Szerencsére számunk kezdetén meghajlunk a díszpáholy előtt. No, amikor felnéztem, akkor ugrott be, mit is mondott mister Cottle. Az előadás végén gratulált Erzsébet királynő. Mi több, kétszer is kezet nyújtott, miután a fotósok az elsőről lekéstek…”

A brit uralkodónő 1993-as magyarországi látogatását a magyar sportlap is nyomon követte, pedig a zsúfolt program egyetlen, közvetve sporthoz kapcsolódó eseménye a pusztai lovasbemutató volt. Annak előkészületeiről viszont felettébb érzékletes leírást adott tudósításában Róth Ferenc: „A fűszálakat kiegyenesítették, a faleveleket fényesre suvickolták, a házak falát vakítóan fehérre festették, az út menti teheneket vigyázzállásba parancsolták Bugacon.”

Birodalmi léptékben hasonló előkészületek zajlanak Londonban a hétfői díszes esemény előtt, a televíziót pedig újra érdemes lesz bekapcsolni, miként 1953-ban. Bugacon, Békéscsabán és Budapesten egyaránt.