Népsport: Berti Lászlónál csak a jó idegzet hiányzott

A legnagyobb klasszisú magyar vívók egyike; az egész világ egyik legnagyobb vívóművésze és vívószaktekintélye; a magyar vívósport egyik dísze és legkiválóbb mestere; a legjobb magyar mestervívó; minden idők legkiválóbb vívózsonglőre; a vívótudomány doktora. Nem mondható, hogy szűkmarkúan bánt volna a korabeli sajtó a minősítésekkel, amikor leírta a hetven éve, 1952. június 23-án elhunyt Berti László nevét. Ugye mindenki 1908-tól, Fuchs Jenő és a kardcsapat olimpiai aranyérmétől számítja a magyar (kard)vívás nemzetközi berobbanását, ezzel szemben Zöld Ferenc, a BEAC egykori neves pengeforgatója, a vívószövetség néhai titkára nem átallotta kijelenteni, hogy ez nagy tévedés, a dicsőség Berti Lászlónak jár, amennyiben 1898-ban tőrrel és karddal is diadalmaskodott a bécsi Union Fecht Club nemzetközi viadalán.

Berti 1895-ben végzett a Ludovika Akadémián, majd Iglóra került, ahol delvini báró Nugent Laval főhadnagy felfedezte tehetségét, egyúttal az ő ösztönzésére (is) jutott el a nagy hírű bécsújhelyi vívó- és tornatanári tanfolyamra. Az ott töltött két, kiválóan elvégzett év után marasztalták segédoktatónak, ami csak a legnagyobb talentumoknak adatott meg. Ebben az időszakban győzedelmeskedett az Union Fecht Club említett elitversenyén, 1899-ben pedig Budapesten is letette a névjegyét: a magyar kardvívás megalapítója, az 1895-ben elhunyt Keresztessy József emléke előtt tisztelegve először megrendezett viadalon megverte Mészáros Ervint a tőrfináléban. Vagy például a hadsereg bajnokságának 1901 májusában a bécsi tiszti kaszinó nagyterme adott otthont, és Berti mind kardban, mind tőrben a legjobbnak bizonyult a mesterek között. Ekkor már kilencedik hónapja tevékenykedett a Ludovika Akadémia vívó- és tornatanáraként, miután áthelyezték a budapesti 1. honvéd gyalogezred 2. zászlóaljától.

A magyar vívás történetéből rengeteg különleges epizódot megíró, az országot 1956-ban elhagyó Zöld Ferenc így jellemezte Bertit 1978-ban a Krónika című emigráns lapban:      „Kortársai közül a legszikárabb, olyan hajlékony, mint a toledói penge. Kurtára nyírt hajával, kis bajuszával, évekig, évtizedekig, haláláig a vívás nagy egyénisége. Senki sincs, akinek életét úgy felszívta volna a vívás, mint az övét.”      

A Sporthírlap pedig így írta le alkatát 1924 júniusában, néhány nappal a párizsi olimpia kezdete előtt: „Középmagas, száraz, szikár teste ideálisnak mondható vívói szempontból. Csupa csont és izom s gyors, mint a párduc.”

Első sikere nyomán stílusát is igyekeztek meghatározni, eszerint támadásai inkább művésziesek, mint vehemensek, nagy nyugodtság, egyúttal meglepő gyorsaság egyesült attakjaiban. A technika mindenhatóságára esküdött, ki nem állhatta az akciószegénységet, vallotta, hogy sokrétű, változatos, jól megalapozott vívással lehet eredményt elérni. A Ludovikán 1900 és 1905, valamint 1909 és 1913 között működött mint vívó- és tornatanár, de ugyanott megkedveltette és meghonosította az atlétikát is. Oktatói tevékenysége, valamint a hadtesténél teljesített szolgálata miatt keveset versenyzett, leginkább akadémiákon, vívóestélyeken és a hadsereg viadalain mérette meg magát. Ez is oka, hogy egyetlen egyéni bajnoki címet sem szerzett, de például Zöld Ferenc vagy a Nemzeti Sport főszerkesztője, Vadas Gyula szerint noha precíz és sokoldalú tudása verhetetlenné tehette volna, nem társult hozzá jó idegzet. Zöld feltette a kérdést:   „Talán hebegő, gyors beszéde mögött bizonyos idegrendszeri bizonytalanság rejlett, vagy nem tudott eléggé koncentrálni a döntő pillanatokban?”

Mi nem tudunk válaszolni rá, azt viszont tudjuk, hogy mindhárom olimpiai éremből jutott neki, hozzátéve: valamennyi csapatprodukció eredménye. Az 1912-es stockholmi játékokon kardban arany, 1924-ben Párizsban tőrben bronz, kardban ezüst jutott a válogatottnak.

Ragadjunk is le az ötkarikás szerepléseknél, no meg a rajta kívül álló okok miatti távolmaradásoknál. Az első alkalom 1904-ben adódott, a MOB vívószakbizottsága mindenképpen indítani szerette volna St. Louisban. Ám volt egy bökkenő:      „Tekintve, hogy a bizottságokban aggályok merültek fel az iránt, hogy Berty nevezését –  ki itthon ugyan mesternek számít, de az amerikai szabályokból amatőr volta magyarázható ki  –   elfogadják-e: az elnökség ez iránt kábeltelegramot intézett Amerikába. Berty kiküldetése tehát a választól tétetett függővé.”      Nem bukkantunk rá az amerikaiak esetleges válaszára, az viszont biztos, hogy a klasszis nem utazott el az óceánon túlra. Miként négy év múltán Londonba sem, mert egy közös (osztrák-magyar) hadügyminiszteri rendelet miatt az 1908-as olimpián nem vehettek részt honvédtiszt vívóink.

Bertinek újabb ciklust kellett tehát kiböjtölnie a szereplés érdekében, és Stockholmba már zöld utat kapott.

Először tőr egyéniben volt érdekelve, és miután Richard Verderberrel ugyanannyi győzelmet számláltak a fináléban, egy tusig tartó szétvívás következett kettejük között – a szerencse pedig az osztráknak kedvezett. Hat nap múlva következett a kardcsapatok küzdelme, és az osztrákok ellen aratott 11:5-ös diadal döntött az elsőségről. Berti a harmadik, hetedik, tizedik, valamint – immár tét nélkül – a tizenhatodik párban vívott, és két-két győzelemmel, illetve vereséggel zárt. Kard egyéniben a húsz vívót felvonultató elődöntőben két honfitársa (Schenker Zoltán, Werkner Lajos) mögött lett csoportharmadik, így nem jutott be a nyolcas fináléba.

Az első világháború a szerb fronton találta Bertit, aki összesen több mint kétéves frontszolgálatot teljesített a világégés alatt, és mert 1920-ban a vesztes központi hatalmak sportolói nem indulhattak az olimpián, az 1924-es párizsi játékok adtak halvány esélyt az ötven felé járó „vívódoktornak”.

„Legképzettebb és legklasszikusabb magyar vívónk, Berti László ezredes rendszeres tréningbe kezdett. Minden kedden, csütörtökön és szombaton reggel bejár dr. Gerentsér mester termébe, ahol a mesteren kívül Gellér mesterrel, Bogen őrnaggyal és Pósta Sándor dr.-ral dolgozik a régi szívós kitartással és páratlan ambícióval a mesterek mestere” – adta hírül 1922 decemberében a Sporthírlap, és Berti kiváló állapotba hozta magát 1924-re, ezt bizonyította harmadik helye a tavaszi országos kardbajnokságon. Nemcsak hogy 49 évesen elutazhatott a párizsi olimpiára, hanem ő lett a csapatkapitány is, aki a mérkőzések előtt döntött a csapatösszetételről. A kardcsapat négyes döntőjében természetesen az olaszok elleni csatán múlott az elsőség. A csehszlovákok ellen győztes négyesből csak Tersztyánszky Ödönt hagyta meg Berti, a nagy vetélytárs ellen az ob első négy helyezettjét küldte harcba, vagyis Pósta Sándort, Tersztyánszkyt, saját magát és Garay Jánost.

Sokáig, egészen pontosan 5:2-ig jól alakultak a dolgok, ám 5:5-re egyenlítettek az olaszok, és lehetett izgulni – a végén meg szomorkodni, mert ugyan 8:8-as döntetlen született, a rivális jobb tusaránnyal révbe ért. Az, hogy az azzurrik a csehszlovákokat, mi a hollandokat megvertük az utolsó fordulóban, amolyan kötelező lecsengetése volt a párharcnak.

Bertinek tehát mindenfajta színű olimpiai érem került már a vitrinjébe (jutott neki egy bronz is tőrcsapatban), de nem állt le. Párizs után sokáig nem edzett rendszeresen, aztán nekidurálta magát, és felbukkant a MAC-nak aranyat hozó 1926. tavaszi csapatbajnokságon, sőt bizalmat kapott a nyári budapesti Európa-bajnokságon. Nem jutalomjátékkal kedveskedtek neki, hanem igenis érem­eséllyel indult csatába, és a tőrdöntőben aratott hét győzelemmel az olasz Giorgio Chiavacci mögött megszerezte a második helyet – 51 évesen!

A következő esztendőben mondott búcsút a versenyzésnek, és a Rendőrtiszti Athletikai Club (amelyet 1928-tól az 1940-es évek elejéig vezető trénerként segített) nívós akadémiát szervezett a tiszteletére a Vigadóban. A második világháború után egy-két évig az Iskolai Sport Központ vívó-szakfelügyelőjeként kötődött a sportághoz, valamint a Rákospalotai Növényolajipari Vállalat sportkörében edzősködött. Egy nappal 77. születésnapja előtt hunyt el, a Rákoskeresztúri köztemetőben már régen felszámolták a sírját – neve a Farkasréti temetőben létesített obeliszken szerepel öt másik, jeltelen sírban nyugvó olimpiai bajnokéval, Barta Istvánéval, Garay Jánoséval, Gerde Oszkáréval, Kabos Endréével, Petschauer Attiláéval együtt.