Vízbe ugrani tilos? – Vincze András publicisztikája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a balatoni úszásoktatás. Apám, Vincze Jenő – aki maga is nagy sportrajongó és sportról író újságíró volt – azt vette a fejébe, hogy ő bizony körbekopogtatja a kisebb és nagyobb balatoni települések városvezetőinek irodáját azzal az ötletével, hogy a nyári szünidő alatt a strandokon speciális medencékben tanítsák meg a srácokat úszni. Az ötletszikra második ága az volt, hogy az oktatással azokat a fiatal edzőjelölteket bízzák meg, akik a Testnevelési Főiskolán kapnak ez irányú képzést, és nyáridőn így szakmai gyakorlatot is szerezhetnek, illetve nem volt rest felkutatni olyan céget, amely – ha jól emlékszem – az építkezéseknél használt állványelemekből kvázi szívességből összeállított tucatnyi húsz-huszonöt méter hosszú „álmedencét”, amelyek szó szerint keretet adtak a Balatonban a minitanuszodának.

A lényeg a lényeg: az ötlet azért volt életképes és villámgyorsan kivitelezhető, mert víz volt, strand volt, a nyaralás élményét a napi néhány órányi oktatásért elvállaló főiskolás volt, napsütés volt, úszni és a jó technikát megtanulni vágyó gyerek annyi volt, mint égen a csillag, de ami a legfontosabb talán, hogy akarat is volt, azaz a balatoni településeket vezető főnökök mindegyike teljes mellszélességgel a kezdeményezés mögé állt. Még az egykori Híradóba is bekerült a történet, és azért is emlékszem erre, mert magam voltam a marketingfigura, aki akkoriban a Ferencváros gyerekei között pallérozódtam, ergo elég szép stílusban tudtam kanalazni a vizet, és gond nélkül leúszni tíz, de akár harminc hosszt is. Ennyire persze nem volt szükség, mert a tíz másodperces vágóképet pitty-putty rögzítették, de azért nagy lelkesedésemben kicsit nagyobb lendülettel túlúsztam (volna) az állványokból épített medencén, és persze jól lefejeltem az egyik rudat (amúgy háton produkcióztam, az uszodai viszonyítási pontokhoz voltam szokva, úgyhogy innen eredeztethető a nagy bumm – hozzáteszem: a fejem és az alumíniumtraverz karambolját kivágták a televíziós anyagból).

Akkoriban nem volt akkora az uszodabőség Magyarországon, mint manapság (sőt!), a Balatonra sem jártak le minden hétvégén a családok (sőt!), dugipénz híján a diáknyaraltatásnak volt akkoriban keletje, s családilag leginkább a városi strandolásnak urbánus kultúrája. Apa, anya és a gyerek(ek) elzarándokoltak a Palára vagy a csillaghegyire, illetve azok a faterok, akik szerettek és tudtak is jól (sőt, nagyon jól) lábteniszezni, inkább a Rómaira vitték a pereputtyot. A zsúfolt medencékben, pláne az egykori oly népszerű „hullámban” nem lehetett úszni tanulni. S bár iskolai szinten voltak kezdeményezések, hogy a testnevelési órák keretében a kerületi tanmedencékben oktassák a vízben, pontosabban a vízen maradás tudományát, a központi akarat a hatékonyság szempontjából a nullával volt egyenlő. (Onnan is lehetett tudni, hogy valamely oktatási intézmény komolyan veszi az uszodai képzést, hogy ősz táján egyre több, fehér vattával bedugaszolt hallójáratos gyerek bambult előre a matek-, irodalom- és földrajzfoglalkozáson, továbbá megszaporodtak a tesióra alóli felmentések...)

A lényeg: anno nyűg volt ez az egész vizes miskulancia.

Jó apám talán ezt a rést lovagolta meg az ötletével, hogy ha valamikor a gyerek szeret megmártózni, az július és augusztus tájéka lehet, és hol máshol tanulna a legnagyobb örömmel és könnyedséggel úszni, mint a Balatonban. Ehhez annyit még hozzátennék, hogy apám egyébként is nagy sportötletelő volt, jó barátjával, pályatársával, a Népsport majdani főszerkesztőjével, Szekeres Istvánnal az élen a grundbirkózást hívták életre, s nem túlzás, a hetvenes évek végén szintúgy rövid idő leforgása alatt már nem volt olyan aprócska tornaterem az országban, amelyben ne tolták volna egymást a szőnyegen a lurkók, s ha a fiúk körében a foci volt az első számú móka, népszerűségben utána jött ez a különleges és rendhagyó, az iskolafalak közé tökéletesen beilleszthető izompróba – nem véletlen, hogy jelentős bajnokság kerekedett belőle, s tudom, még manapság is köztünk járnak azok, akik a grundszőnyegről kerülhettek a magyar sikersportág nagyobb rivaldájába.

No de vissza vízhez!

Miközben Magyarországon ma már aligha hallhatjuk panaszként, hogy nincs uszoda, mégis felvetődik: vajon a Balatonon – Közép- és Nyugat-Európa legnagyobb úszómedencéjében – milyen hatékonysággal működhetne manapság mindaz, amit a hetvenes években csupán néhány ember, a sportképzés csúcsát jelentő tanintézmény és a kicsiny, csendes, ám a nyárfíling során mégis jelentőssé emelkedő tóparti települések összefogása eredményezett?

Mármint, hogy tanuljanak meg úszni a magyar srácok!

Abban biztosak lehetünk, hogy igény lenne az ilyesmire – ha nem is olyan mértékben, mint a hőskorban...

Az már nagyobb utánajárást érdemelne, hogy a jelenben lenne-e annyi ifjú TF-es – pardon, ma már TE-s – edzőtanonc, aki a bulizós nyári hetekért cserébe vállalná az alapképzést (hogy Julcsika és Jancsika tanuljon meg melltempózással stabil magabiztossággal megtenni tíz hosszt, azaz cirka kétszáz-kétszázötven métert, ugyanis olvastam a netes híradásokban, hogy a felmérések szerint a tízévesek negyven százaléka képes legalább huszonöt métert leúszni...), s hogy egyáltalán befér-e, mi több, behelyezhető-e manapság valami medenceszerű váz a Balaton vizébe, vagy – mivel a kézfogás és az adott szó ebben a fene nagy modernizmusban már kevés – szó sem lehet ilyesmiről, mert már annyi a szabály és a papírmunka, hogy az befedné a tótükröt Balatonaligától Keszthelyig.

Tudom, hogy statisztikával mindent ki lehet színezni (vagy éppen el lehet szürkíteni), de nem álltam meg, hogy rá ne keressek a „Mennyien tudnak úszni Magyarországon?” mondatra, amire 0.63 másodperc alatt jött is 17 600 találat, bennük az emberek egymás közti kérdezz-felelek kíváncsiskodása, amelynek sarokpontjai a következők:

– Én sem tudok úszni, így arra tippelek, hogy az emberek minimum ötven, de inkább hatvan-hatvanöt százaléka nem tud úszni...

– Nálunk a családban senki sem tud úszni, nem laktunk élővíz mellett, strandra sem nagyon jártunk, egyszerűen nem volt fontos, hogy megtanuljunk...

– Az iskolában nem volt kötelező, úgyhogy nem, nem tudok úszni...

– Nem kell ezt túlspilázni: pár tempót kell csak megtanulni, és már megy is az úszás...

– Nem tudok, pedig tanultam... Kiderült, hogy el lehet felejteni...

– Az emberek nagy többsége azért nem tud, és azért nem akar megtanulni úszni, mert fél a víztől...

Mostanság, persze, árnyaltabb és pozitívabb a kép, hiszen vannak nagyszerű, az úszástanítást felkaroló és támogató, az úszótudást erősítő kezdeményezések, programok, tantervhez szorított elképzelések, de a nyilvánvaló jó szándék és kezdeményezőkészség mellett érvényes lehet az a tétel, hogy az egyszerű megoldás is hatékony, hiszen...

Nekünk, magyaroknak itt van magyar kincsnek – a magyar tenger.

A magam „vízibukfences” története is azért kívánkozott billentyűre, mert már tombol a nyár, és – sajnos – menetrendszerűen jönnek a vízi balesetekről szóló hírek, de a múltidézésnek, merengésnek másféle oka is van. A minap Zamárdi-Felsőn jártam, s gondoltam, elkocogok a zamárdi szabadstrandig, mártózom egyet, majd pedig visszadöcögök. Akkor és ott a víz szélén toporogva hallottam a következő párbeszédet apa és fia között.

– ...és apu, ott bent, arról a stégről ugorhatok egy seggest?

– Dehogy ugorhatsz, kisfiam!

– De apa, miért nem?!

– Mert nem tudsz úszni...

S ott fodrozódott előttünk gyönyörű, csábító villódzással hatszáz négyzetkilométernyi vízfelület...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!