226 meccs a kispadon – Dr. Szilágyi György 80 évesen is tele van adrenalinnal

– Mozgalmas napok után van.
– Szerencsés vagyok, sokan felköszöntöttek!

– Ráadásul a nyolcvanadik születésnapján a nyolcvanadik névnapját is ünnepelhette…
– Régi történet ez a családunkban. Édesanyám sváb asszony volt, édesapámnak pedig péksége volt a Király utcában. A bátyám két évvel idősebb nálam, s a szüleim lányt vártak. Miután megszülettem, megkérdezték az édesanyámat, hogy mi legyen a nevem, mire visszakérdezett: „Milyen névnap van ma?” „György” – hangzott a válasz. „Akkor legyen György!” Így van azóta is egyszerre a születés- és a névnapom.

– A logikus nyitó kérdés persze az lett volna, hogyan lehetséges, hogy a nyolcvanadik születésnapján is a munkahelyén, az irodájában találtam meg?
– Én folyton úton vagyok, nem emlékszem, hogy mikor voltam szabadságon, és akár hiszi, akár nem, betegállományban sem voltam soha. Tele vagyok adrenalinnal, rengeteg a dolgom, a telefonom állandóan csörög, zajlik az élet. Hosszú évekkel ezelőtt egyszer lementünk a családdal pihenni a Balatonhoz, de én már másnap útnak indultam Keszthely felé, a többiek persze csak nevettek, tudták jól: képtelen vagyok egy helyben megmaradni, leülni egy székre és nem csinálni semmit.

– Meséljen a családjáról! Hogyan került az orvosi pályára?
– A sváb nagyszüleimet kitelepítették, de a szüleim 1939-ben beköltözhettek a budapesti Dalszínház utcai lakásba, én már oda születtem és a mai napig ott élek. Apám hajnalban kelt és ment a pékségbe, gyerekként sokszor elkísértem, ha kellett a segítség a kemence mellett. Megvolt a magához való – ahogy mondani szokták – józan, paraszti esze, és szerette volna, ha a fiai tanulnak. A bátyám is sebész lett, de ő 1973-ban kiment az NSZK-ba dolgozni, disszidált, akkor így mondták, három éve jött haza Frankfurtból. A nyugdíját ne kérdezze, mert attól én is kifeküdtem, amikor meghallottam…

– Egyenes út vezetett az orvosi egyetemre?
– Azt azért nem mondanám. A világháború után államosították az egyházi iskolákat, de én akkor már elkezdtem az elemit a piaristáknál. Később azt mondták nekem, könnyebben felvettek volna az orvosira, ha nem ebbe az iskolába járok, és ha belépek a KISZ-be. Mondtam, arról szó sem lehet. Én akkor is a Ferenciek terére jártam minden vasárnap misére, ahogyan manapság is. A piarista iskolából a KISZ-be? Az nem én vagyok. Öt évig nem vettek fel az egyetemre, dolgoztam mindenfelé, segédmunkásként targoncát is vezettem. Az utolsó felvételimre mentem, úgy voltam vele, ha akkor sem vesznek fel, más szakma után kell néznem, amikor a felvételi bizottság tagja, Nyírő Gyula professzor kezébe került az indexem – ismerős lehet a neve, hiszen kórházat neveztek el róla. „Fiam, te a piaristáknál érettségiztél?” – kérdezte. „Professzor úr, igen” – válaszoltam. Mire rám nézett: „Annak idején én is… És ezt a tanulót ilyen eredményekkel eddig nem vették fel?!” Így kerültem végül az egyetemre.

– Hogyan lett önből patológus?
– Tulajdonképpen véletlen találkozásnak köszönhetően. De nem bántam meg, tizenhárom évig voltam az Orvostovábbképző Intézet patológiai osztályán, onnan jöttem át ide, a Semmelweis Egyetemre, szóval mindössze két munkahelyem volt, ami nem sok ennyi idő alatt. Az idők folyamán persze több szakvizsgát is letettem, először a kórboncnok-kórszövettanit, aztán az igazságügyi orvostanit, a sportorvostanit és a foglalkozás-egészségügyit.

– Mi természetesen a sport világából ismerjük önt. Honnan jött ez a szerelem?
– A Ferencváros volt gyerekkorom kedvenc csapata, ott kezdtem el dolgozni, és először a birkózókkal foglalkoztam. Büszkén mondhatom, hogy a Ferencváros örökös tagja vagyok, miután tizenhét évig szolgáltam a zöld-fehér klubot. Hegedüs Csaba mellett dolgoztam a birkózóknál akkor is, amikor 1986-ban a Budapest Sportcsarnokban rendezték meg a világbajnokságot. Gáspár Tamás bejutott a döntőbe, és le akarták léptetni, mert vérzett a homloka. De szőnyegorvosként meggyőztem a külföldi kollégákat, hogy lehet folytatni a mérkőzést, nem olyan súlyos a sérülése – Tamás végül megnyerte a világbajnoki címet, és ha néha összefutunk, ma is emlegeti, hogy egy kis részem nekem is van abban a sikerben. A nyolcvanas évek közepén kedves barátom, Berkes István főorvos javasolta, hogy menjek dolgozni a futballistákhoz. Először a Bicskei Bertalan vezette ifjúsági válogatott mellett vállaltam szerepet, amely nagy sikert elérve Európa-bajnok lett. Amikor aztán Berci lett a szövetségi kapitány, vitte magával az egészségügyi stábot az A-válogatotthoz, és aztán hosszú időn keresztül ott lehettem a csapat mellett. Azt egészen pontosan tudom, hogy 226 válogatott mérkőzésen ülhettem a kispadon.

– Sőt, emlékezetes az a sztori, amikor az egyik idegenbeli mérkőzésen a rendező ország televíziós stábja önt nevezte meg szövetségi kapitánynak.
– Összekevertek Egervári Sándorral, de mi is csak nevettünk ezen. Főleg azért, mert sohasem avatkoztam a labdarúgással kapcsolatos szakmai kérdésekbe, sőt a taktikai értekezleteken sem vettem részt, tudtam, hogy az nem rám tartozik. Ezért aztán hiába kérdezik tőlem, ki volt szerintem a legjobb kapitány, nem akarok és nem is tudok válaszolni. Szerencsésnek tartom magam, hogy tizenhárom szövetségi kapitány mellett foglalkozhattam a játékosokkal. Az én feladatom az volt, hogy egészséges labdarúgókat adjak a mindenkori szakmai vezetőnek, segítsek a sérült játékosoknak mielőbb visszatérni a pályára. Nagyon megtisztelő volt Puskás Ferenc barátsága, remekül kijöttünk Jenei Imrével, a mai napig tartjuk a kapcsolatot Mezey Györggyel – mindenkit felsorolhatnék, hiszen jó emlékek fűznek valamennyi kollégámhoz. Rengeteg korábbi játékossal ma is baráti a viszonyom, tiszteljük egymást.

– Nemcsak a válogatottnál, hanem klubcsapatoknál is dolgozott.
– A Ferencvárosról már beszéltünk, aztán hat évig voltam a BVSC-nél, főleg akkoriban, amikor Mezey György irányította a munkát, de ott játszott, majd kezdte el az edzői pályáját Bognár György, aki most a Paks kispadján ül, és nagyon szurkolok neki. Zuglóból az MTK-hoz kerültem, ott tizennégy évig dolgoztam, az elmúlt hat-hét évben pedig Budafokon vagyok, most már csak szaktanácsadóként.

– Mikor van otthon?
– Ritkán. Reggel fél hatkor kelek, azonnal megyek úszni, hétig a medencében vagyok, nyolckor pedig már kezdem a munkát az irodában. Dolgozom a mentőknél, konzíliumokon veszek részt, mindig van mit csinálni, és ha a pályára ritkán is megyek ki hétközben, este kilenc előtt nemigen érek haza.

– Hogy tolerálta ezt az életvitelt a családja?
– Szerencsés vagyok, mert negyvennégy éve megértő feleségem van, akivel két lányt neveltünk fel, Andreát és Ágnest. Andrea bölcsész lett, Ági viszont talán kissé miattam is a sport közelében van, gyógytornászként dolgozik. A két lányomtól három unokám van, így teljes az életem.

– Hogyan tekint vissza az eltelt a nyolc évtizedre?
– Szép, izgalmas, változatos életem volt, de előretekintek, mert holnap is lesz dolgom. A piaristáknál azt mondta az osztályfőnökünk: „Ha az esti ima után becsukod a szemed, gondold végig, tettél-e aznap valami jót!” Ez nagyon megmaradt bennem, és igyekeztem úgy élni, hogy minden este legyen mire jó érzéssel visszagondolnom. A sport, a futball rengeteg baráttal hozott össze, mindig jól éreztem magam a futballöltözőben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 30-i lapszámában jelent meg.)