„Mindig add önmagad!” – Risztov Éva, a Sportrádió olimpiai bajnok hangja

– Ha jól sejtem, ezúttal is fontos telefonhívást kapott.
–Mire gondol?

– Korábban többször említette, hogy az úszás nélküli évek végén megcsörrent a telefonja, Orendi Mihály vázolta a debreceni lehetőségeket, és felvetette, hogy nyílt vízi úszóként térjen vissza – a történet folytatását az egész ország ismeri, a londoni olimpiai győzelmét pedig nem felejti. A Sportrádió indulása előtt is felhívták telefonon?
– Decemberben csörgött a telefonom, s azt kérdezték, lenne-e kedvem dolgozni az induló Sportrádióban. Nekem ez nagyjából úgy hangzott, mintha azt kérdezték volna tőlem, lenne-e kedvem teniszezni. Mert persze, tudom a sportágról, hogy van benne ütő, labda és pályán játsszák, de semmi egyéb közöm nincs hozzá. A rádiózással is így voltam. De érdekelt, azt feleltem, örömmel kipróbálnám magam ezen a területen, így aztán elhívtak castingra.

– Amelyen mi volt a feladata?
– Valójában egy beszélgetés volt, bemutatták nekem Harsányi Leventét, akit egyébként korábbról ismertem, és aki a reggeli műsorban a társam. Így kezdődött.

AKÁRCSAK RÉGEN: ÚJRA HAJNALBAN KEL

– Vajon miért gondoltak a rádiónál éppen önre?
– Vélhetően azért, mert ezer szállal kötődöm a sporthoz, és azért, mert rendszeres szereplője vagyok a #Bochkor című műsornak, amelyben ugyan próbálok sokszor és sokat beszélni a sportról, ám óhatatlan, hogy másról is folyik a beszélgetés, és minden témában kifejtem a véleményemet, ezáltal egy másik, korábban nem ismert énemet is meg tudom mutatni. Azt hiszem, úgy gondolták, ha abban a műsorban tudok beszélni, ha van véleményem a világról, talán lehet keresnivalóm a Sportrádióban is.

– És van?
– Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, de tudom, sokat kell még tanulnom – napról napra tanulok és tanítanak. Szögezzük le: én nem vagyok műsorvezető. Most még biztosan nem. Lehet, hogy öt év múlva már elmondhatom magamról, ám addig még sok a tanulnivalóm.

– Amikor visszavonult, azt mondta, nem szeretne a későbbiekben hajnalok hajnalán kelni. Erre tessék!
– De ez egészen más, nagyon messze van attól az érzéstől, ami akkor jellemezte az életemet, amikor korán reggel már az uszodában voltam. Van persze a kettőben közös, mégpedig hogy mindennap majdnem mindent ugyanúgy kell csinálnod – ez egy életforma. Tudom, hogy a rádiózásban is fontos az esti idősáv, de én sokkal jobban örülök, hogy reggel ülhetek a stúdióban, hiszen a munkám elvégzése után, vagyis fél tizenegytől kezdődhet a napom. És tetszik ez az élet! Visszakaptam valamit a régiből: korán kelek, korán fekszem, akárcsak akkor, amikor úsztam. Annyi a különbség, hogy nem kell reggelente beugranom a hideg vízbe, a stúdióban székből vagy kényelmes fotelből is dolgozhatok. De ne gondolja senki, hogy könnyű munka, mert nem az! Hihetetlenül kemény – nem is gondoltam, hogy ennyire. De szeretem a kihívásokat, és ez is az.

– Elfárad egy-egy adás végére?
– Nagyon. Előfordul, hogy haza kell mennem lefeküdni egy órára a műsor után. Természetesen nem fizikailag kimerítő, ám elképesztő koncentrációt igényel, amikor felgyulladnak a lámpák, beszélni kell. És nagyon figyelni. Mindenre.

– És belefér néhány baki is a műsorba?
– Az elmúlt hónapok kapcsán én csak bakikról beszélhetek – vagy inkább jórészt. De ha vállalod önmagad, és elmondod, hogy neked ez nem a szakmád, nem érhet kellemetlen meglepetés. Nem nagyon érdekel, ki mit gondol, ki mondja azt, hogy nem való ez nekem, mert bele lehet ülni a székembe, és ki lehet próbálni, milyen is ez.

– Egyáltalán nem érdekli az emberek véleménye?
– Azoké igen, akik letettek már valamit az asztalra ebben a műfajban. Természetesen Harsányi Levié a legfontosabb, hiszen mégiscsak ő a társam, és kikérem Bochkor Gábor véleményét is. Szerencsés ember vagyok, hogy kaptam egy ilyen lehetőséget, a kritika pedig nem fáj, nem bánt, hiszen a jótól tanulni sohasem szégyen. Ám annak a véleménye, aki ezt sohasem csinálta, nem érdekel, nem foglalkozom vele.

– Harsányi Leventével rögtön megvolt önök között az összhang?
– A párosunkban az a legjobb, hogy mindketten tudjuk, ki miben jó. Emellett én tisztában voltam azzal, hogy egy olyan embert kapok magam mellé, aki harminc éve rádiózik, így nincs is más választásom, mint hogy hiszek neki – mindenben. Nem szeretem az „igazad volt” megállapítást, nem is gyakran mondogattam ezt korábban, ám az elmúlt hónapokban Levi gyakran hallotta tőlem.

– Amíg úszott, nem volt ennyire simulékony...
– Most sem vagyok az, de a kettőt nem lehet összehasonlítani. Az úszásban a saját bőrödet viszed vásárra, itt vannak mellettem társak és segítők. A rádiózást tanulom, ha úgy tetszik, egyelőre még csak edzésre járok. Az alapozás időszaka zajlik. De magamért továbbra is kiállok. Egy-egy megbeszélésen rendre elmondom a véleményem, bár hangsúlyozom azt is, hogy egyelőre csak az érzéseimről és az elmúlt hónapok tapasztalatairól beszélhetek – szakmailag még nemigen tudok hozzátenni.

– A rádiózásban is az olimpiai bajnoki cím a célja?
– Ha nem lennének céljaim, mi értelme lenne csinálnom?! Persze, hogy vannak, és az is benne van a pakliban, hogy ezen a területen is messzire jutok, hiszen rengeteget fejlődtem két hónap alatt is.

– Mióta érdeklődik a média iránt? Nem titok, mi egy újságíróiskolában ismerkedtünk meg, ön akkor éppen hátat fordított az úszásnak – ez tizenhat éve történt.
– Meg akartam érteni a média szerepét: érzékeltem a fontosságát, és szerettem volna belülről is megismerni. Azt az iskolát nem fejeztem be, de akkortájt azt sem tudtam, merre van az előre... Ettől függetlenül sokat kaptam attól a néhány hónaptól, és jólesett, hogy minden tanárom üzent nekem, amikor elkezdtem rádiózni – mindegyikük felemlegette, hogy nála tanultam, pedig hát azt, amit ott csináltam, sok mindennek lehet nevezni, csak tanulásnak nem. Nem volt célom, álmom, hogy ezzel foglalkozzak.

CSAK AZ ÉRDEKLI, KI ÜL VELE SZEMBEN

– De már ezzel foglalkozik.
– A legnagyobb kihívás az, hogy az embert mutassam meg a hallgatóknak. Amikor beszélgetünk egy sportolóval, nemigen érdekel, hogy az adott verseny hányadik helyén végzett, hiszen azt tudjuk. Sokkal fontosabb, hogy megmutassuk az embert.

– Risztov Éváról nemcsak a londoni arany élhet élénken az emberek emlékezetében, hanem az a bizonyos athéni olimpián készült interjú is – a verseny nem sikerült, erről faggatta egy televíziós újságíró, mi pedig szavakat nemigen hallhattunk öntől, csak a sírását. Így, néhány hónapos szakmai múlttal a háta mögött ön megcsinálná azt az interjút Risztov Évával?
– Biztos, hogy nem. De el kell fogadnunk, hogy egyfelől a médiának nagy hatalma van, másfelől vannak témák, amelyek különösen érdekesek. Valahogy így tudnám összefoglalni: szült, elütött, lelőtt, meghalt, sírt. Ám ettől független egy kudarc után megkérdezni, mit érzel, valójában olyan, mintha arra kérném a másikat, mondja el az ábécét – mindkét esetben tudjuk, mi következik. Mert mit is érezne egy sportoló, ha nem úgy sikerült a versenye, ahogyan szerette volna...?! Buta kérdés, hasonlóan ahhoz, hogy mit éreztél a dobogó tetején... Én például abban a pillanatban semmit, csak a következő napokban fogtam fel igazán, mit is értem el.

– Milyen egy jó interjú?
– Ahogy mondtam: amelyik megmutatja az embert. Persze ehhez kell tudás, ismeretség és még sok minden más. Szatmári Andrással, a világbajnok kardozóval barátok vagyunk, amikor őt kérdeztük a rádióban, előhoztam a rejtvényfejtést, mert tudtam, ez Andris egyik hobbija. És innentől kaptunk egy embert – a vívás szabályait kevesen ismerik jól, meg aztán nem is ez volt fontos, hanem az, hogy Szatmári Andrást mutassuk be. Elfogultság nélkül: remek beszélgetés volt.

– A rádiós énje merít a sportolói énjéből?
– Mindenképpen. Nem az jár a fejemben, mit ne kérdezzek meg, hanem az, hogy mi érdekel. Az, hogy a velem szemben ülő ember kicsoda. Nem az érdekel, kajakozik, úszik vagy éppen kézilabdázik-e, ezt mindenki tudja róla.

– Akkor úszóként utálhatta az újságírókat, hiszen gyakorta faggatták a sok-sok ezüstről, a versenyről, a technikájáról, és még sorolhatnám.
– Visszakérdezek: ha így volt, miért csodálkoztak az újságírók, hogy nem szeretek velük beszélgetni? Ha néha megkérdezték volna például azt is, kivel ülnék le a legszívesebben egy asztalhoz, talán megtudták volna, ki is az a Risztov Éva. Itt most nem azokra az interjúkra gondolok, amelyek száznyolcvanas pulzusnál, a verseny után néhány perccel készültek, hanem a mélyebb beszélgetésekre.

– Az újságíróiskolában sok mindent tanítanak, többek között azt is, hogy ne kérdezzük meg, milyen érzés a dobogó felső fokán állni, de azt is, hogy egy-egy interjúban természetesen nem a kérdező személye a fontos, hanem az alanyé – ön viszont mégiscsak olimpiai bajnok. A rádiózás során fontos, hogy ön kicsoda?
– Legfeljebb annyiban, hogy jól csináljam a dolgomat. Elismerem, nem könnyű kérdezni, ahogy mondta, tanítják is ezt. Nekem két hétbe telt, mire eljutottam odáig, hogy a megszólalásomat nem azzal kezdtem: azt szeretném kérdezni. Látok, figyelek, vagyis én a gyakorlatban tanulok. De abban biztos vagyok, hogy mindig önmagadat kell adnod – akkor is, ha véleményt kell formálnod. Az persze fontos, hogy a másként, a máshogy gondolkozókat akkor se sértsem meg.

– Milyen visszajelzéseket kap?
– Ezek nélkül is tudom, hogy gyorsan beszélek, hogy nem mindig ott veszem a levegőt, ahol kellene, de én szeretek hibázni, hiszen ettől vagyok emberi. Vállalom az összes hibámat.

A HITE, AZ ENERGIÁJA TESZ VALAKIT JÓ FŐNÖKKÉ

– A rádiózás mellett van egy másik élete, másik feladata: a Gyarmati Dezső uszodában úszóiskolát vezet.
– Három éve felkértek rá, hogy építsek fel egy úszóiskolát – óriási kihívás volt, így természetesen belevágtam. Pedig jó állásom volt, amit szerettem is, ám én szeretek építeni, alkotni. Azt hiszem, két ilyen nehéz, járvánnyal terhelt év után elmondhatom, hogy jól működő és szerethető közeget építettem fel a második kerületben.

– Ha belép a Gyarmati Dezső uszodába, mindenki tudja, megjött a főnök?
– Engem vagy szeretnek, vagy utálnak, köztes út nemigen van, ám az ott dolgozók is tudják, csak abba szólok bele, amihez értek. Vezetőként persze van egyfajta magabiztosságom, de ez éppen ebből fakad: amihez nem értek, azt tényleg meghagyom másnak.

– Van ilyen is?
– Azért egy vizes közegben nehezen van olyan, amiről nincs elképzelésem, tudásom.

– Kérdezem másként: főnök típus?
– Inkább menedzser vagyok, aki napi hat-nyolc órában azzal foglalkozik, hogy az emberek lelkét ápolja, hogy ők a munkájukban egyre jobbak legyenek.

– Furcsa ellentmondás azért: az uszodában ön a főnök, a rádiózásban viszont még csak tanuló.
– De én nem akarok főnök lenni.

– Ettől még az.
– Szerintem attól jó főnök valaki, mert a hite, az energiája, az ereje azzá teszi, de nekem mindegy, mi van a nevem mellé írva, nem az számít, nem az a fontos. Azért vagy, azért lehetsz főnök, mert az emberek hisznek benned, és mennek utánad.

– Beismeri, ha hibázik?
– Készséggel. De az edzőknek, az oktatóknak azért azt is el szoktam mondani, hogy ülj a helyemre, dönts helyettem, és mindezt úgy, hogy figyelsz mindenre és mindenkire!

– Jól sejtem, hogy bátran vállalja a konfliktusokat is, ha úgy adódik?
– Egyáltalán nem félek tőlük, ráadásul tudnak építőek is lenni. Az emberek azért félnek a konfliktusoktól, a döntésektől, mert nem tudják, mi lesz velük utánuk. De jó félelemben élni? Persze, hogy nem.

– Az uszodában a gyerekek tudják, ki az a néni, aki körülöttük szaladgál?
– Igen, mert a szülők elmondják nekik. Érdekes egyébként, hiszen amikor elhozzák az uszodába a gyerekeiket, majdnem mindig azzal kezdik, nem akarnak olimpiai bajnokot nevelni a gyerekből. Mindig azt válaszolom, hogy akkor már ketten vagyunk. Fiatal egyesület vagyunk még, de már látszik a haladás. Egyelőre az a legfontosabb, hogy megszerettessük a gyerekekkel a közeget – nincs könnyű dolgunk, hiszen ma már ezer lehetősége van egy fiatalnak, nem feltétlenül a sportban látja a jövőjét. Ha tovább fejlődünk, akkor sem az lesz a fontos, hogy mindenáron bajnokokat neveljünk. Ám aki az akar lenni, tőlem minden támogatást megkap. Abban biztos lehet, hogy segítem az útját, hogy fogom a kezét.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 2-i lapszámában jelent meg.)