Megunta, hogy megfigyelik – Kalmár János az aranyak helyett a szabadságot választotta

Az olimpiai bronz-, világbajnoki ezüstérmes vívó édesapja, Kalmár Pál kora híres slágerénekese volt, a Tangókirály, ahogyan hívták. Seress Rezső dalait is énekelte, többek között a Szomorú vasárnapot, de azután – ahogyan a New Orleansban élő Kalmár János fogalmaz telefoninterjúnk során – „hidegre tették”. A második világháborút követően a Rákosi-rezsim visszavonta a működési engedélyét, amiben közrejátszott az is, hogy az EMKE-ben rázendített Vincze Zsigmond Hamburgi menyasszony című operettjének híres betétdalára: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország.” A család sorsa némileg akkor fordult jobbra, amikor a kitelepítést követően a Ferenc körútra költöztek. János – vagy ahogyan a legtöbben hívják, Dzsoni – az Angyalföldi Sportiskolában kezdett vívni, de miután felvették az orvosegyetemre, az OSC-be igazolt. Tehetségét bizonyítja, hogy 1961-ben egyéniben és csapatban is ifibajnok lett, rá egy évre egyéniben megnyerte a kairói ifivilágbajnokságot. Orvosegyetemistaként részt vehetett az 1965-ös budapesti universiadén, amelyet a Kovács Attila, Kovács Tamás, Meszéna Miklós, Bakonyi Péter, Kalmár János összeállítású kardcsapat meg is nyert.

Az 1960-as római olimpiát követően a magyar kardvívás a generációváltás időszakát élte. A nagyok közül Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf visszavonult. Rómában egyéniben Kárpáti, csapatban Gerevich, Kovács, Kárpáti, Mendelényi Tamás, Delneky Gábor, Horváth Zoltán győzött. Ám még az 1956-os melbourne-i játékokat követően nagy érvágás volt a fegyvernemnek, hogy Gerevich, Kovács, Kárpáti mellett az aranyérmes csapatban vívó Keresztes Attila, Magay Dániel és Hámori Jenő sem tért vissza Magyarországra, a szintén emigráló ifjúsági világbajnok Örley Szabolcs társaságában az Egyesült Államokban telepedett le. Ugyanakkor a honi kardvívás forrása kiapadhatatlan volt: Horváth, Mendelényi, Bakonyi, Pézsa Tibor (olimpiát nyert 1964-ben Tokióban), Meszéna mellett Kovács Tamás és Kalmár János is kitűnt a felnőttmezőnyből. Az 1968-as mexikóvárosi olimpia előtt Sákovics József szövetségi kapitány fiatalításba kezdett, Bakonyi, Meszéna és Pézsa mellé Kovács Tamást és Kalmárt is beépítette a csapatba, amely bronzérmet nyert, két helyet előrelépve a tokiói ötödik helyhez képest.

Mindeközben Kalmár summa cum laude elvégezte az egyetemet, dr. Zsebők Zoltán igazgató-főorvos mellett tanársegédként dolgozott a Radiológiai Klinikán. Már az egyetemi évei alatt is megfigyelték, 1965-től állt rá a titkos-szolgálat, a miértre ma sincs válasz: „A külföldi útjaim során a csomagjaimat tüzetesen átvizsgálták. Nem tudom, miért figyeltek. Talán attól tartottak, hogy disszidálok.” Külföldi versenyről visszatérve nemegyszer tapasztalta, hogy távollétében átkutatták a lakását. „Kezdtem megelégelni a helyzetet, megalázónak tartottam, hogy feljelentések, besúgások, titkos házkutatások kísérik az életemet.”

A páston azért sikerei is voltak, az 1969-es havannai vb-n második lett, a szovjet Viktor Szigyak előzte meg. A döntőben kikapott tőle 5:2-re azt követően, hogy a középdöntőben ugyanilyen arányban legyőzte. A fináléban holtverseny alakult ki, amelyet követően ők ketten döntötték el az aranyérem sorsát. Második helyéről többek között így morfondírozott 1969 októberében a Népsportban: „Szinte biztos voltam benne, hogy az enyém lesz az aranyérem.” Pedig... „Ha valaki a vb előtt azt mondja: döntős vagyok, hát megcsókolom. Ha valaki a döntő előtt azt mondja: ezüstérmes vagyok, hát akár le se vívjuk a döntőt! És mégis. Amikor Szigyakot szólítják először a dobogóra, valami a szívembe szúr. Nem is csak magamért. Én a döntő előtt csak egyet kívántam: hármunk közül kerüljön ki a győztes. Mindegy, hogy ki, csak magyar legyen. Azzal az utolsó találattal éjszakákat töltöttem el. De hiába, megmásítani nem lehetett.” Azért több évtized távlatából hozzáteszi: „A zsűrielnök Jerzy Pawlowski elvette egy tusomat, miközben azt megítélte, hogy Szigyak kardja elért... A javamra négy kettő helyett három három lett az állás.” A csapat Bakonyi, Kalmár, Kovács Attila, Kovács Tamás, Meszéna összetételben bronzérmet szerzett.

Egy évvel később Ankarában (1970) kardozóink (Kalmár, Kovács T., Marót Péter, Meszéna, Pézsa) egy helyet előrelépve ezüstérmesek lettek. Noha Dzsoni is az együttes tagja volt, nem sokon múlt, hogy nem utazhat: az ez évben rendezett Martini-kupa idején New Yorkban apja egyik ismerősétől dollárt kért kölcsön, amit itthon fizetett volna vissza forintban. A férfi egy más ügy miatt lebukott, az esetet felgöngyölítő szervek „forint­kiajánlással” vádolták Kalmárt, bevonták az útlevelét. Végül egyik csapattársa és Zsebők professzor közbenjárására utazhatott Ankarába, de mély nyomot hagyott benne, hogy Csanádi Árpád, a MOB elnöke Tatán jelentőségteljesen azt mondta neki: „Nagy a világ, Dzsoni...” Az orvosi és nyelvtudását is ismerő Zsebők is megkérdezte tőle: „Miért nem mész el?” Kalmár így emlékezett: „Megdöbbentem, hogy az egyébként rendszerbarát Csanádi ezt mondta nekem, Zsebőkön nem csodálkoztam, tisztában volt a helyzetemmel.”

Döntött: az 1970-es bécsi versenyről nem tért haza, fogta a vívózsákját és kint maradt. Hogy miért vitte a vívózsákját? „A vívással jól lehet ismerkedni, kapcsolatrendszert kialakítani. Egy vívóklub tagjának lenni presztízst jelent.” Vívótársa, Kovács Tamás egy írásában megemlítette, a verseny után Kalmár mondta neki: „A szállóban igyunk meg egy pohár sört.” Aztán eltűnt a város forgatagában...

Bécsben eleinte tartott attól, hogy a rendszer a szülein áll bosszút, de „csupán” az útlevelüket vonták be, Dzsoniak viszont minden itthoni ingóságát elvették, távollétében szabadságvesztésre ítélték. „Ez akkoriban így volt, minden disszidensnek ez volt a sorsa” – jegyezte meg rezignáltan fél évszázad távlatából. Rövid bécsi tartózkodást követően az olimpiai ezüstérmes párbajtőröző, a fegyvernem svéd fellendülésének apostola, az 1957 óta Svédországban élő Rerrich Béla és a tőrvívó Kerstin Palm hívására Stockholmba ment. Nem mindennapi szívóssággal megtanulta a nyelvet és honosíttatta a diplomáját. „Nem adtam fel a vívást sem, svéd állampolgárként indultam versenyeken.” Arra a kérdésre, milyen volt találkoznia a magyar vívókkal, így reagált: „Eleinte tartózkodóak voltak, persze otthon én disszidensnek számítottam, de idővel feloldódott a hangulat. Az 1984-es Los Angeles-i olimpián – amelyre ugyan a magyar sportolók nem utazhattak el, viszont számos vezető jelen volt – bíráskodtam, és Kamuti Jenőéknek szerveztem programot Las Vegasban.”

A munka mellett a vívás még szeniorként is megmaradt hobbinak. Hogy milyen vívó volt? Marót Péter, az 1972-es müncheni olimpia egyéni ezüstérmese állította, vele a csapatversenyt megnyertük volna. A másik, hogy akarnoknak tartották. Hogy ez mit takar a páston? „Ha csak azt nem, hogy mentem előre! Tény, hogy gyors és erőszakos voltam, de a civil életben ez nem volt rám jellemző.”

Sorsát nagy mértékben befolyásolta a melbourne-i olimpiai bajnok Hámori Jenő levele, amelyben arra kérte, vegye át a vívóklubját New Orleansban. Hámori cserébe segítette a jó nevű radiológus beilleszkedését: az egyetemi professzor évekig a jeffersoni Ochsner klinikakomplexum igazgatója volt, „manapság is bejárok dolgozni, de nem minden nap”. A 2005-ös Katrina hurrikán pusztítása idején egy szál nadrágban, két kutyával Dallasba menekült, majd amikor orvosokra volt szükség, a Baton Rouge-i kórházban dolgozott. A háza szó szerint elúszott, azóta persze új áll a helyén. New Orleans a tradicionális dzsessz fővárosa, Kalmár János olyan hírességek koncertjére járt, mint a klarinétos Pete Fountain, a trombitás Al Hirt, az énekes Louis Prima, de nagyra értékeli a fúvós testvérek, Wynton és Branford Marsalis játékát is. „Minden évben elmegyünk a New Orleans-i dzsesszfesztiválra és a Mardi Gras felvonulásra” – mondta Kalmár János, akinek a louisianai gyökerű Chuck Berry dalcímének szabad fordításával gratulálunk 80. születésnapjához: Minden jót, Dzsoni!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 16-i lapszámában jelent meg.)