Moszkvában olimpiai aranyat nyertek, majd elválaszthatatlan barátok lettek

– Mi az első emlékképük a másikról?
Wladár Sándor: Ezerkilencszázhetvenhat, Bogdánfy utca öt, a bátyámmal közös szoba, benne egy televízió, és éppen Zoli olimpiai gyakorlata következik. Odamegy a szerhez, azzal a púderrel bekeni a kezét…
Magyar Zoltán: Púderrel?! Magnézia az!
W. S.: Oké, akkor azzal. Ahogy Zoli ereje teljében, a maga tisztaságában, mozgáskultúrájában végigment a lovon és Montrealban olimpiai bajnok lett – azt mondtam, ez az ember egy hős. Én akkor már erősen benne voltam a sportban, napi hat órát úsztam, és jött egy ember, aki megmutatta az utat. A gyerekkoromból elmosódott emlékeim vannak, de Zoli montreali gyakorlata belém égett.

– Erről tudott?
M. Z.: Igen, elmesélte Sanyi.
W. S.: Elmondtam már neki, hogy a példaképem, mert tényleg az – a mai napig! Ha ránézek, a hetvenhatos Magyar Zoli jut az eszembe.

– És ön hogyan és hol ismerte meg Wladár Sándort?
M. Z.: Nekünk, tornászoknak nemigen volt kapcsolatunk más sportolókkal, elég elzárva készültünk a versenyekre, így én Sanyival először a moszkvai olimpián találkoztam: egy kölyökképű srác járkált ott körülöttünk, aki mindig mosolygott. Bár magasabb volt nálunk, kis tacskó volt még. Aztán mindketten olimpiai bajnokok lettünk, és egy ideig még a szemem előtt volt az az aranyos, kedves, mindig mosolygós, jópofa kisgyerek – aztán jött egy rövidebb szünet, majd újra feltűnt a színen: az olimpia után elkezdtem az állatorvosi egyetemet Sanyi bátyjával, Zoltánnal együtt, s vele hamar összebarátkoztunk, így néhányszor ismét találkoztam Sanyival.

– Moszkva után mindketten fürödtek a népszerűségben?
M. Z.: Szétszedtek minket – manapság egy olimpiai bajnok néhány hétig sztár, mi azonban jóval tovább azok maradtunk, hiszen egyetlen tévécsatorna volt, emellett volt a Népsport és a Képes Sport, ezekben meg mi állandóan szerepeltünk. Én különösen sokat, hiszen hosszú ideig benne voltam az élsportban. Egyébként jó ideig Hargitay Andrással vívtam egyfajta versenyt, hol ő volt az év sportolója, hol én.

TUDTÁK, HOGY KÉPESEK OLIMPIÁT IS NYERNI

– És akkor jött, majdhogynem az ismeretlenségből egy kisfiú, aki elsőként lett olimpiai bajnok Széchy Tamás tanítványai közül.
M. Z.: Moszkvában inkább Verrasztó Zoltántól várták az aranyat, de Sanyi lehajrázta őt.
W. S.: Mi az, hogy lehajráztam? Rajt-cél győzelmet arattam. Szerintem egyébként az az igazi ikon, aki két, esetleg három egymást követő olimpián képes győzni – ez messze felülír mindent. De a népszerűségből kijutott azért nekem is: a hazaérkezésemkor feldíszítették a Bogdánfy utca ötöt, ott ünnepeltek engem. És persze a népszerűség mellé jött az ismertség is, az iskolában, az utcán megszólítottak az emberek, köztük csajok sokasága.

– Na, erről meséljenek bővebben!
M. Z.: Az első egyetemi évet követően Bajára kellett mennünk növénytan gyakorlatra, hárman mentünk: Wladár Zoli, én és egy harmadik barátunk, Varga Péter – magas, atlétatermetű srác volt, aki úgy ismerkedett meg a lányokkal, hogy azt mondta, ő Wladár Sanyi.
W. S.: Zolinak jóval több története van ám… Én ennek kapcsán csak annyit tudok mondani, hogy bár tényleg jóképű gyerek voltam, s az olimpia után rengeteg telefonhívást kaptam, sokan becsöngettek hozzánk, a nagymamám elküldött minden lányt – nagyon sok gyönyörű csaj volt körülöttem, de saját magam erkölcscsősze voltam: megfogadhattam, hogy nem járhatok senkivel, mert elvonja a figyelmemet a sporttól, így aztán három éven keresztül tudatosan nem volt barátnőm.
M. Z.: Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, annyit jegyeznék csak meg, hogy Sándor volt a kivétel. De ő mindenben az.

– Abban viszont egyformák, hogy mindketten az állatorvoslást választották hivatásul. Sándor korábban elárulta, hogy bátyját, Zoltánt követte az egyetemre, de azt nem tudjuk, ön miért döntött így.
M. Z.: A montreali olimpia után egy évvel megismerkedtem egy fiatalemberrel – kevés ilyen igazán nagy találkozás van az ember életében, ez olyan volt. A barátom lett, állatorvos volt, az ő hatására jelentkeztem az egyetemre. Azt már tornászként eldöntöttem, hogy edző nem leszek. Nem akartam „népnyúzó” lenni.

– És akkor itt az újabb közös pont az életükben: egyiküknek sem volt könnyű természetű edzője. Zoltán egyenesen világgá akart menni.
W. S.: Tényleg?
M. Z.: Az egyik barátommal megbeszéltük, hogy a Gellért-hegy egyik barlangjába szökünk, ezért az ágyneműtartóban gyűjtöttem a cukrot, a lisztet és minden egyebet, csak sajnos a molylepkék lebuktattak...
W. S.: Nekem ilyen gondolataim nem voltak, csak olyanok, hogyan állok bosszút az edzőmön később, de ez már a moszkvai olimpia utáni évekre volt jellemző. Előtte nemigen voltak önálló gondolataim. Egy volt: mindenki csinálta, nekem is csinálnom kell. Mindenki, vagyis a bátyám, Hargitay, Verrasztó, Sós is felkelt minden reggel, lement az edzésre, húzta a kötelet – úgy véltem, ez maga az élet. Fel sem vetődött bennem, hogy van élet az uszodán kívül is.
M. Z.: Számomra nem volt menekülési út, már leszámítva azt a gyenge szökési kísérletet. Az edzőm, Vigh László meggyőzte apámat és anyámat, hogy belőlem nagy sportoló lesz, ám ehhez meg kellett halnom a tornateremben.
W. S.: Szerintem azért maradtunk az uszodában és a tornateremben, mert tudtuk, hogy olyan edzőink vannak, akik, ha elvégezzük a munkát, fel tudnak vinni minket a dobogó felső fokára. Ez munkálkodott bennünk, ez volt a motiváló erő. Mert legbelül tudtuk, hogy meg tudjuk nyerni az olimpiát is.

– Mai fejjel hogy látják, kellett a sikerhez az a drákói szigor?
M. Z.: Szerintem a mai napig kellene... Nagy hibát követ el az, aki azt hiszi, hogy olimpiát nyerni könnyű. A világon körülbelül tizenötmillió tornász van, de csak kevés lesz belőlük olimpiai bajnok, s ők sem pusztán azért lesznek azok, mert tehetségesek, hanem azért, mert minden nap meghalnak a teremben. De hozhatok példát az uszodából is: az, akinek kétszázhúsz a pulzusa és kétszázharminc a vérnyomása, és olyan oxigénhiánya van, hogy azt sem tudja, merre is van a medence vége, s még két hosszt kellene teljesítenie, azt erre nem lehet simogatva-becézgetve rávenni. Én annyit dolgoztam, mint senki más – Sanyi, tudod te, milyen az, tíz talajgyakorlatot egyperces pihenőkkel megcsinálni?
W. S.: Akkoriban a mennyiségi szemlélet volt az irányadó, ezért is irigykedem a maiakra. Sokkal több munkát végeztünk el, mint amire szükségünk lett volna – valószínűleg a kevesebb is elég lett volna, nem?
M. Z.: Ezt mondja az edzőm is ma már. Hogy mi mennyi zsákutcába berohantunk a felkészülés során...!
W. S.: Túl sokat dolgoztunk a sikerért, tényleg csak amiatt irigykedem a mai sportolókra, mert látom, hogy kevesebbet edzenek, emiatt nem égnek ki idő előtt. A mi időnkben általánosan elfogadott volt, hogy naponta húsz kilométert úsztunk, és azért csak ennyit, mert egy nap akkor is huszonnégy órából állt. Ma már nem kell annyi munka a sikerhez, valami más kell hozzá: a tehetség talán még inkább előtérbe került, és az edzői munka is fontosabbá vált.

ELŐNYT JELENT ELNÖKKÉNT, HOGY KORÁBBAN SPORTOLTAK

– Ez is egy különbség, meg az is, hogy önök igazi sztárok voltak – sportolóként is.
M. Z.: Minket valóban mérhetetlen szeretet vett körül. Ma Magyarországon elég sok feszültség van az emberekben, a legjobbakat is sokan utálják vagy éppen irigylik. Velünk ez nem így volt.
W. S.: Ma megosztottság van, akkoriban ennek nemigen volt nyoma.

– Vissza az állatorvosláshoz: jó döntésnek bizonyult ezt a hivatást választani?
M. Z.: Én szerettem csinálni, de tizenegy évvel ezelőtt váltottam, mert rájöttem, hogy az állatorvoslás valójában rabszolgamunka, és arra is, hogy az alkalmazottaim sokkal jobb orvosok, mint én.

– Ezt észreveszi az ember?
M. Z.: Persze. Például abból, hogy a másik olyan dolgokat is bevet, amiket én nem, egyáltalán nem vagy sokkal kevesebbet hibázik.
W. S.: Fontos, hogy ismerjük a magunk gyengeségeit, tudjuk, hol vannak a határaink. Én például a szemészeti esetekhez hozzá sem nyúlok, mert tisztában vagyok vele, hogy a tizedét tudom annak, mint ami elvárható. Én azt gondolom, jó állatorvos voltam és vagyok, belgyógyászati diagnosztikában átlag feletti, és szeretem is csinálni. Régen nagyon sokat dolgoztam, de Zoli sokkal többet keresett nálam – ő körzeti orvos volt, nekem erre nem volt lehetőségem. De arra büszke vagyok, hogy az első két hazai magánpraxis alapítója voltam.

– Szokták is mondani, hogy Wladár Sándor afféle forradalmár típusú ember.
M. Z.: Van benne igazság, de másként közelítenék: Sanyi hihetetlenül önzetlen ember, ha segíteni kell. Ha viszont haragszik valakire, az kegyetlen...
W. S.: Tényleg mindenkinek segítek. Hiszek az ubuntuban – az Afrikából származó világnézet alapja az együttműködés, egymás értékeinek elismerése. Elfogadom, hogy bár én vagyok a vezető, vannak nálam okosabb, értelmesebb emberek, nekem az a feladatom, hogy összetartsam a csapatomat.
M. Z.: Na, ez az igazán jellemző rád! Lehet, hogy nem te vagy a legjobb valamiben, de a legjobbakat begyűjtöd a szárnyaid alá, s úgy támadsz, ha támadni kell. Sanyi jó ember, jó és nemes célokkal, amelyek eléréséért tűzön-vízen keresztül is megküzd.

– Az mennyire volt egyértelmű, hogy sportáguk szövetségének élére állnak?
M. Z.: Nekem könyörögtek, hogy jöjjek vissza, azt mondták, én lehetek csak a megmentő. Én meg jöttem. Úgy éreztem, sokkal tartozom a tornasportnak.
W. S.: Amit mostanság látunk Zoliból, az gyenge utánzata annak, mint amilyen volt néhány évvel ezelőtt. Nála vérmesebb, harcosabb, elhivatottabb sportvezetőt nemigen láttam még. Olyan elánnal magyarázott eredményekről, gondokról, lehetőségekről, hogy sokszor kértem tőle, lazítson már egy kicsit, ne azon pörögjön reggeltől-estig, hogy a torna­sportnak jobb legyen.

– Khm...
W. S.: Mit szeretne jelezni ezzel?

– Hogy belelépett ugyanabba a folyóba.
M. Z.: Megmérgeztem őt. Megkérdezett, vállalja-e az elnöki pozíciót, azt tanácsoltam neki, vágjon bele. Tehetséges, elhivatott, de nem én beszéltem rá arra, hogy legyen a Magyar Úszószövetség elnöke.
W. S.: Számomra nem volt annyira egyértelmű, hogy visszakanyarodok az úszáshoz. A 2017-es hazai rendezésű vizes világbajnokság idején hét embert behívtak egy szobába, ebből hat azt mondta, legyek én az elnök. És ez tetszett. Leginkább azért, mert olyan emberek tartottak alkalmasnak a pozícióra, akiknek számít a véleménye.

– Hiú ember?
W. S.: Nem.

– Na…
M. Z.: Jó érzés ám, hogy a végén te mint elnök bólintasz rá valamire, hogy te vállalod a felelősséget. Türelemjáték ez, sokakat kell meghallgatni egy-egy ügyben, és nem lehet szembemenni mindenkivel, kompromisszumra kell törekedni.
W. S.: Sohasem éltem vissza azzal, hogy én vagyok az elnök. Maradtam, aki voltam, nem változtam.
M. Z.: Szerintem azért vagyunk jók az elnöki pozícióban, mert mi magunk is sportoltunk. Versenyzőpártiak vagyunk, nálunk ők az elsők.

VAN OLYAN, AMIT ELLOPNÁNAK A MÁSIKBÓL

– A barátságukban, a beszélgetéseikben a sport, a sportvezetés élvez mostanság elsőbbséget?
M. Z.: Mindenről beszélgetünk.
W. S.: Tényleg mindenről. Az állatorvosi szakmáról, ingatlanokról, sportról egyre kevesebbet. A beszélgetéseink általában úgy zajlanak, hogy Zoli mondja a magáét…
M. Z.: …aztán meg te mondod a magadét.
W. S.: Ez igaz. De mostanra fordult kicsit a kocka, hiszen ma már gyakorta Zoli kér tőlem tanácsot, és ez megtisztelő. A hetvenhatos és nyolcvanas olimpiai bajnok, az a fiú, akit imádtak a nők, aki sokak példaképe volt, engem hív fel, s kérdezi meg, mit is gondolok valamiről. Na, ez az igazi elismerés számomra!

– Ha egy-egy tulajdonságot az elnöki tisztségben „lophatnának” a másiktól, mi lenne az?
M. Z.: Nagyon tetszik nekem az, ahogyan Sanyi beszél. Én túl gyorsan gondolkozom, ezért sokszor kapkodva, hadarva beszélek, hogy a beszédemmel utolérjem a gondolataimat.
W. S.: Nem volt ez mindig így, az elején nagyon izgultam, de mára belejöttem ebbe is. Az első év olyan volt, mintha egy intenzív osztályon lettem volna, azt sem tudtam, hová nyúljak, melyik nyílásba milyen csövet dugjak... De hozzá lehet ehhez szokni, csak tanulni kell. Amit én lopnék Zolitól, az a korábbi lelkesedése.
M. Z.: Megtanultam, mit és hogyan kell csinálni, és ebben segít a rutin – régebben csak a lelkesedés volt meg. Nem hiszem, hogy rosszabbul vezetem a Magyar Tornaszövetséget, mint korábban, talán csak a mindig tüzes szem tűnt el.
W. S.: Na ez az, a tűz! Ez a minta előttem.
M. Z.: Most már te vagy ilyen.
W. S.: Már nem.
M. Z.: Jaj, dehogynem, hiszen folyton van valami feladat, mindig belehajtanak egy újabb kihívásba.
W. S.: Ebben is van igazság: én soha semmi sem akartam lenni, valakik mindig eldöntötték, mit kell csinálnom, ez volt jellemző az egész életemre – annak minden területére.
M. Z.: Az én életemnek pedig mindig megvoltak a maga szakaszai: tornász voltam, aztán egyetemista, majd állatorvos és elnök. Mikor elfáradtam valamiben, váltottam. Az öregkorról is megvannak az elképzeléseim.
W. S.: Nocsak, és mik azok?
M. Z.: Megvan már, milyen könyveket szeretnék elolvasni, tudom, hogy mindennap mozogni fogok, emellett marad a vadászat, a horgászat.
W. S.: Zoli, már tíz évvel ezelőtt is ezt mondtad nekem!
M. Z.: Mert még nem érzem azt, hogy itt a váltás ideje.

– Önnek is vannak ilyen elképzelései idősebb korára?
W. S.: Elismerésekre nem vágyom, de arra sem, hogy azt mondogassák, Wladár ezt is rosszul csinálta meg azt is – szeretnék úgy visszavonulni, szeretném úgy abbahagyni ezt a munkát, hogy mindaz, amit felépítettünk, tovább éljen.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 19-i lapszámában jelent meg.)