Szívsebész a súlyzók mögött – dr. Horkay Ferenc és a sport

– Szívsebészként, a hazai transzplantációs programban aktívan részt vevő orvosként, mit szól a sertésszív emberbe ültetéséhez?
– Christiaan Barnard 1967-es első szívátültetése óta óriásit fejlődött a világ. Magam 15–20 évvel ezelőtt egy diaelőadásomban fejtegettem, mit hozhat a jövő, egyáltalán merre tartunk. A hagyományos emberszív-átültetést felváltja-e a mechanikus műszív vagy genetikailag módosított nagy üregű, például sertésszív-beültetés. Az egész világon nagy az érdeklődés, hosszú távon működik-e.

– Nagyon plasztikusan fogalmazott a koronavírus elleni oltással kapcsolatban: akik beoltatják magukat, ha meg is fertőződnek, egy náthaszerű betegséggel vészelhetik át. Ha ilyen egyszerű, miért vannak oltásellenesek?
– Ha én azt tudnám?! Az emberek egy része azt gondolja, persze, járvány van, de ő lesz a kivétel. Mondok más példát: ide, a Városmajor utcai érsebészeti klinikára rengeteg beteg kerül infarktussal. Csaknem kilencven százalékuk dohányzik, de azt hiszik, ők azok, akik ennek ellenére nem kapnak infarktust. „Én leszek a kivétel” – mondják. Pedig a nagy számok törvénye alapján erről szó sem lehet!

– Hogyan térjenek vissza a sporthoz azok, akik – ugyancsak az ön szavaival élve – elkapták ezt a „komisz, alattomos betegséget”?
– Az élsportolóknál nincsen gond. Ők állandó felügyelet alatt vannak. Az amatőröknek azt tanácsolom, a kihagyás után rávezetéssel kezdjenek el újra sportolni, fokozatosan terheljék magukat. A posztcovid-hatás többnyire mérsékelt fáradékonyságban nyilvánul meg.

– Ha valakire, önre igaz, hogy egész életét – igaz, nem élsportolóként – végigkíséri a sport, orvos létére tősgyökeres BEAC-osként. Mi vonzotta az egyetemi klub egykori Mező utcai pályájához?
– Minden. A Karolina úton laktunk a szüleimmel, felültem a 61-es villamosra, ott is voltam a Móricz Zsigmond körtéren. Mögötte meg ott volt a falelátós pálya.

– Hogyan lesz valakiből dobóatléta? A labdajátékok nem vonzották tizenévesen? Vagy esetleg volt olyan példaképe, aki az atlétikának ezt a szakágát választotta?
– Egyszerű a válasz: alkatilag sűrű gyerek voltam, a többieknél erősebb fizikumú. Emlékszem, mindig szerettem dobálni. Rövid ideig kosárlabdáztam és kézilabdáztam is. Felvetődött, hogy birkózni kezdek, de apám a szabadtéri sportágakat preferálta, így lettem diszkoszvető. S hogy el ne felejtsem: fiatalkoromban a kalapácsvető Zsivótzky Gyula, a súlylökő Varjú Vilmos és a diszkoszvető Szécsényi József kiváló eredményeket ért el, ennek hatása alól nem tudtam kivonni magam.

– Később aztán a diszkoszvető Tégla Ferenc és Fejér Géza szállította a sikereket.
– Persze! Fejér Gézával nagy ritkán találkozom is.

– Ön milyen eredményeket ért el?
– Első osztályú utánpótlás-versenyző voltam, ifjúsági, majd utánpótlás-válogatott. Ötven méter felett vetettem a diszkoszt.

– Egy akkori fiatalt mennyire érdekeltek a magyar sport eredményei?
– Lementem a sarki újságoshoz és megvettem a Népsportot, abból mindent megtudtam. Manapság persze már interneten tájékozódom. De akik szerettük a sportot, valamennyi újságot a hátuljáról kezdtük olvasni, mert az utolsó oldalak valamelyikén írtak a sportról. Az orvosegyetemi felvételin is megkérdezték, mit olvasok az újságokban, én meg mondtam, hátulról kezdem, a sporttal – azt már nem tettem hozzá, hogy előrébb nemigen lapozok...

– A Népszabadságról van szó, ugye?
– Igen.

– A BEAC-pálya – modern kifejezéssel élve – igazi közösségi tér volt.
– Én 1967-ben kezdtem atletizálni, a pálya miliője már az első pillanattól megfogott. Az egyik oldalvonala mentén falelátós, fekete salakos futballpálya, amelyen dobtunk, körbe az atlétikai pályán futott például Gyulai István vagy Mihályfi László, de ott edzett az olimpiai bajnok gerelyhajító, Németh Angéla is. Télen a felöntött salakos kézilabdapályán korcsolyáztunk. Élénk szellemi élet is folyt az edzések előtt-után, nemcsak az ELTE-ről jártak oda, voltak TF-esek, meg persze orvosegyetemisták is. Patetikusan fogalmazva, szellemi műhely volt, amikor nem zajlott a versenyidőszak, akkor is ott töltöttük a szabadidőnket. Úgy szoktam fogalmazni, az volt a mi diszkónk.

– Később, orvosegyetemistaként miért nem az OSC népligeti sporttelepére járt edzeni?
– Olyan jó volt a hangulat a BEAC-pályán, hogy miért váltottam volna?! Másrészt a népligeti OSC-telepen nem is volt atlétikai pálya.

– A legendás BEAC-pálya helyén a budai Skála áruház épült fel és nyitott meg 1976-ban. Fel sem vetődött önben, hogy másutt keresi a sportolási lehetőséget?
– Tény, a szakosztályok szétszóródtak különböző pályákra, az atléták a Népstadionnál edzettek, majd néhány év elteltével a klub új otthont kapott a Bogdánfy utcában, és a MAFC-pálya mellett vert tanyát. Csak a rend kedvéért jegyzem meg: a kosárlabdázásban kiváló műegyetemistáknál atlétikában jobbak voltunk.

– Mikor dőlt el, hogy a sport inkább a hobbija marad, mint az életcélja?
– Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, még nem voltam egyetemista. Akkoriban az ország egyik legjobb tanintézményébe, az Apáczai Csere János Gimnáziumba jártam. A sport mellett roppantul érdekelt a tudomány. Természettudományos beállítottságú voltam, faltam a könyveket, választ szerettem volna kapni a tudomány kérdéseire. Miután felvettek az orvosegyetemre, lejártam edzeni, de egyre nehezebben tudtam összeegyeztetni a tanulást és a sportot. A szorgalmi időszakban még rendben teljesítettem a penzumot, de a vizsgaidőszakban már csak rendszertelenül tudtam részt venni az edzéseken. Magyarán: lemaradtam. Illetve, nem is így fogalmaznék. Ha belekezdtem valamibe és érdekelt, teljesen belevetettem magam. Nem vettem félvállról, s beláttam, az én hozzáállásommal el kell döntenem, vagy a sportnak vagy a természettudományoknak hódolok. A természettudományos érdeklődés győzött.

– Az egykori vívók és vízilabdázók között számos orvos található.
– Így van, de én úgy éreztem, a kettő együtt nem fog menni, maradok hobbisportoló. És azért halkan megjegyzem, vannak olyan felsőfokú intézmények, amelyekben nem annyira magasak a követelmények, mint az orvosképzésben. Talán másutt jobban összeegyeztethető a két tevékenység.

– Tudományos ösztöndíjasként egy évig dolgozott a leedsi Killingbeck kórház szív- és mellkassebészeti osztályán. Az volt a Leeds United futballcsapatának egyik legjobb korszaka, 1992-ben bajnok lett az angol élvonalban. A francia Éric Cantona volt a vezéregyéniség.
– Én egy évvel korábban voltam Leedsben, de már akkor is jó volt az együttes, ki-kimentem a stadionba, noha nem vagyok vérmes futballrajongó. De azt mondom, egy magyar fiatal élete nem teljes meccsre járás nélkül. Voltam Fradi-mérkőzéseken, s nem egy alkalommal a Népstadionban kettős rangadón.

– Orvosként is megmaradt a BEAC kötelékében, aktív tagja a szakosztálynak. Mennyit sportol hetente?
– Általában három alkalommal lejárok a Bogdánfy utcai pályára. Futok – illetve esetemben nevezzük csak kocogásnak – négy kilométert, majd súlyzózom a konditeremben. A járvány korábbi hullámai során a Normafánál teljesítettem a penzumot és otthon súlyzóztam. De a BEAC-on jobb!

– A diplomáját 1979-ben szerezte meg, azóta különböző évszámok jelzik szakmai karrierje egyes stációit. Októberben tölti be a hetvenet – szakmailag mi motiválja még? És a sportban?
– Sokan úgy gondolják, ebben a korban már a pihenésé a főszerep, de én mindig aktív, energikus, mai szóval élve pörgős voltam. Nagy örömömre szolgálna, ha a továbbiakban is segíthetném a klinikán folyó szívsebészeti munkát, hogy több évtizedes tapasztalatomból, tudásomból minél többet át tudjak adni a fiataloknak. A sportban? Fejlődni mind futásban, mind súlyemelésben. Nyilván inkább a szinten tartás a cél, a legfontosabb, hogy ne hunyjon ki bennem a sportolói mentalitás. Mindennap oda kell tennem magam – mint a szívsebészetben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 22-i lapszámában jelent meg.)