Büszke a Sepsi indulójára – Pataky Attila és a sport

– Sajnálja, hogy elmaradt a sepsiszentgyörgyi stadion nagyszabású ünnepséggel egybekötött átadása, így nem énekelhette el a futballcsapat himnuszát?
– A Sepsi elnöke, Diószegi László régi jó barátom, ő hívott fel, és mondta, hogy a járványügyi szabályozások miatt nem lehet a tervezett programot megtartani, de abban állapodtunk meg, hogy tavasszal bepótoljuk, ami most elmaradt.

– Hogyan jött annak idején az ötlet, hogy a Sepsinek írjon indulót?
– Amikor 2017-ben feljutott a csapat a román élvonalba, Laci kért fel Gömöry Zsolt szerzőtársammal, mi pedig szívesen elvállaltuk. Nagy eredménynek tartottam és tartom a klub szereplését, Székelyföld és Erdély egyébként is a szívem csücske.

– Klipet is forgattak a dalhoz, láthatóan kiváló hangulatban.
– Valóban remekül éreztük magunkat a forgatás alatt. A Sepsi szurkolói úgy jöttek Budapestre, hogy azt hitték, csak futballmeccsre érkeznek. Aztán egyszer csak ott voltak a stúdió előtt, ahol a felvételek készültek. Meglepődtek, majd minden olyan természetesen történt, mintha így terveztük volna, senkinek sem volt ellenvetése, gyorsan olyan hangulat lett, mint egy valódi focimérkőzésen. Óriási élmény volt.

– Miskolci gyerekként volt esélye elkerülni a futball-lázat?
– Nem. A Diósgyőr akkor is vallás volt, a melósok körében nem létezett más, csak a foci. Minden meccs ünnepnek számított, mi pedig vasgyári gyerekekként folyamatosan rúgtuk a labdát. Bárhol, bármilyen körülmények között, az iskolában, a grundon, a strandon – mezítláb. A meccsre járás nem kötelező tevékenység volt, hanem életforma.

– Jól tudom, hogy a családjában akadt, aki sokra vitte a zöld gyepen?
– Keresztapám, édesanyám testvére, Károlyi József háromszoros magyar válogatott kapus volt, Grosics Gyula és Henni Géza idejében a legjobbak közé tartozott. Miskolcról, a DVTK-tól került az Újpesthez, aztán amikor a Diósgyőr 1950-ben visszajutott az NB I-be, Sebes Gusztávék megkeresték, hogy menjen haza, segítsen benn maradni a csapatnak. Azzal a feltétellel vállalt fél évet, hogy utána visszamehet Pestre, mert tudta, hogy onnan könnyebben lesz válogatott. Sebesék nem tartották be az ígéretüket, erre Joci bácsi „jellemtelen, szar embernek” titulálta Sebest, ez abban az időben nem számított jó pontnak, ezért sem lett többször válogatott. Védett utána az MVSC-ben, amelynek később az elnöke is volt 16 évig, én pedig rengeteget tanultam tőle, örökké magammal viszem azt az életszemléletet, hogy inkább tíz mosoly kell, mint egy könnycsepp. De a nagyapám is őrült DVTK-szurkoló volt, később jegyszedőnek jelentkezett, egyszer egy rangadó előtt nem jutottunk belépőhöz és szóltunk neki, most az egyszer engedjen már be, úgysem veszi észre senki. Lett ebből perpatvar, ilyet ő sohasem csinált, végül csak kötélnek állt, és a tömeggel együtt bejutottunk a kerítésen belülre. Valamiért vissza kellett mennem a jegyárusító bódéhoz, akkor láttam a nagyapámat, ahogy a hátsó ajtón bekopogtat, és kifizeti a tíz jegy árát. Akkor tanultam meg, mit jelent a hűség, a klubhűség.

– Miért nem futballista lett végül? És miként kötött ki az atlétikánál?
– Az iskolában kiderült, hogy szélvészgyors vagyok, így középtávfutó lettem. Nem a gyepen, hanem körülötte, a salakon edzettem, de ugyanúgy a DVTK-stadionban. Rengeteget jelent a sportmúltam a zenei karrieremben is. Futóként megtanultam küzdeni, miképpen kell kitartónak lenni, és hogy a munkát nem lehet megspórolni, aki nem dolgozik száz százalékkal, becsületesen, az nem érhet el eredményt. Most is a középtávfutás lelkiségéből élek. Tartást adott, szembesültem vele, hogy nem létezik lehetetlen, csak tehetetlen. A sport fegyelemre is nevelt, ennek is sokat köszönhetek. Serdülőként 800 méteren országos harmadikként végeztem, ifjúsági válogatott kerettag lettem, aztán vesebetegség miatt abba kellett hagynom az élsportot. Azt hittem, hogy belehalok, hiszen láttam már magam az olimpiai dobogón, és hirtelen vége lett. De talán azért is történt, hogy kiderüljön, az én utam a zene. Édesanyám segített a dalolós jókedvével, és szereztek nekem valahonnan egy felhangolható, hathúros dobozgitárt. Apám a Szabad Európát hallgatta, a recsegés mellett megszólalt a Beatles és a Rolling Stones, én meg kerestem azonnal az akkordokat. Egyébként a futás sem maradt el teljesen, 56 éves koromig mindennap róttam a kilométereket.

– Negyvenhét éve van a pályán, több mint fél életét zenéléssel töltötte. Hogyan sikerül mindig megújulnia, ugyanazzal a lendülettel felmennie a színpadra?
– Ahogyan már említettem, a munkában hiszek. Rengeteg szeretetenergiát kapunk a közönségtől a koncerteken, de nekünk az a dolgunk, hogy ebből vissza is adjunk, és erre is törekszünk. Ezt formáljuk dalokba, tesszük a dolgunkat. Sokan figyelnek ránk, én pedig tisztában vagyok vele, hogy így valami jót tehetek. Ezt egyfajta szolgálatnak is nevezhetjük. Mindig a legjobb formánkat szeretnénk mutatni, tisztelnünk kell a közönségünket, éppen ezért a fegyelem is a kulcs. Ehhez szorosan kapcsolódik a sport, a pandémia miatti leállás után a zenésztársaim pluszkilókkal tértek vissza, és bizony rajtam is volt négy kiló, amit azért gyorsan ledobtam. Tavaly a Papp László Budapest Sportarénában rendezett koncertünk két és fél órás volt, ilyet nem lehet végignyomni megfelelő fizikai állapot nélkül. Imádok kajálni, úgy tudnék 120 kiló lenni, mint a sicc, de nem tehetem meg, a táborunk száz százalékot érdemel. A monotóniatűrés – és ezt is futóként tanultam meg – is nélkülözhetetlen volt az elmúlt negyvenhét évben. Imádunk koncertezni, de az utazások mindig kihívást jelentenek. Ám tudjuk, hogy el kell jutnunk A-ból B-be, és ott vár minket a csoda, az újabb koncert, a találkozás a közönséggel.

– Fegyelem terén nem ismer tréfát. Jól tudom, hogy gyűlöli a késést?
– Nagyon. Apám verte belém, megtanított a rendre. Megszokták a srácok, a tíz órás találkozó előtt egy perccel oda kell érni, különben már késtél. Persze néha toleránsnak kell lenni, a budapesti közlekedés rémálom, de törekedni kell, hogy rend legyen körülöttünk. Ezzel kapcsolatban apám mondása jut az eszembe: „Csak a gaz nő magától, a füvet nyírni kell.” Az életben a test, lélek, szellem egészséges arányát kell megtalálni. Ha ez valamelyik kárára felbillen, akkor baj van. Az ember alaptermészeti törvényeit nem lehet áthágni, vagy ha mégis, valamikor benyújtják érte a számlát.

– Sok dalából kiderül, mennyit jelent önnek a család. Az onnan hozott értékek kísérik végig az életét?
– Isten, haza, család – nekem ez a legfontosabb. Régen ez volt a sorrend: Isten, az ember, az egyéb és a pénz. Akkor jöttek el a sötét idők, amikor ezt megfordították. A világ nem jó irányba tart… Annak végtelenül örülök és hálás vagyok, hogy a jelenlegi magyar kormány sportos nemzetet szeretne, és hisz a sport nevelő, formáló erejében, ez sokat segít, hogy egészségesebb lelkületűek legyünk.

– A sportolók lelkülete viszont sok szempontból hasonlít a zenészekéhez. Mindig is jó kapcsolatot ápolt velük?
– Hogyne, száz nevet is felsorolhatnék, kikkel kerültem barátságba az elmúlt évtizedekben.

– Gyakori, hogy sportolókkal beszélget a versenyük, meccsük után, esetleg előfordul, hogy ők hívják fel valamelyik koncertjét követően?
– Régen Gömöry Zsoltival rengeteg Fradi-meccsre jártunk, szegény Simon Tibivel mindent megdumáltunk. Persze minden nap nem diskurálok sportolókkal, ők sem hívnak fel minden egyes buli után, de azért néha megesik, hogy beszélgetünk. Nem olyan régen például Nagy Lacinak telefonáltam, miután a Veszprém legyőzte a Barcelonát. Óriási meccs volt, lenyűgözött.

– Jó néhány kondigépet láttunk az otthonában. Mindennap edzi a testét?
– Nem, a sűrű program miatt előfordul, hogy nem marad erőm és fáradt vagyok. Volt olyan hetünk, amikor négy koncertet adtunk, olyankor ez már nem fér bele. Ilyenkor könyvet veszek a kezembe, imádok olvasni, de nagyon boldog vagyok, ha le tudok ülni a feleségemmel, Orsival és beszélgetünk, szeretjük, simogatjuk egymást.

– December huszonnyolcadikán ismét nagyszabású bulijuk lesz a Papp László Budapest Sportarénában. Úgy készül az ilyen koncertre, mint egy sportoló, mondjuk, az év legfontosabb versenyére?
– Már több mint egy hónapja készülünk a bulira, a nyári hajtás után pihentünk két hetet, aztán munkába álltunk. Nem görcsösen, sokkal inkább tudatosan. Tudjuk, mi kell ahhoz, hogy helytálljunk az arénában. Meg buliról bulira – a legkisebbtől a legnagyobbig. De a felkészülést nem úgy kell elképzelni, mint egy alapozást, tudom pontosan, hogyan kerüljek jó formába. Egy akkora színpadon nagyon gyorsan el tud fogyni az oxigén, és ha nem vagy profi, egy óra után már csak lihegni tudsz. Sportoló barátaim szokták kérdezni, azután, hogy végigugrálok egy koncertet, hogy a fenébe bírok még énekelni is a végén? Ez a képesség például a sok futásnak köszönhető.

– Ez a következő nagy dobás, és készülnek folyamatosan új dalok is.
– Körülbelül száz kiadatlan dal vár készen, ezekből biztosan kap már a fiam is. Örülök, hogy immár tíz éve együtt énekelhetek vele, mérhetetlen büszkeség. Toljuk még együtt, aztán egyszer majd átadom az örökségem.

– Az viszont biztos, hogy tavasszal ott lesz a sepsiszentgyörgyi stadionban?
– Az biztos. Nagy varázs a foci…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 6-i lapszámában jelent meg.)