„Mindig lehet jobbnak lenni” – Nemes Anna és a sport

– Híradósként és műsorvezetőként gyakran látjuk a képernyőn, s emellett újabb könyvet ír. Ebben a műfajban is megtalálta a saját stílusát?
– Az egyik legrosszabb tulajdonságomnak tartom, hogy szorongó maximalista vagyok, éppen ezért mindent szerettem volna belesűríteni az első könyvembe. Hosszú évek óta őrizgetett gondolatok, még a gimnáziumban alkotott mondatok is belekerültek az Előled című kisregényembe. A következő könyvem letisztult és higgadt lesz, de ugyanolyan aprólékossággal készül.

– Az Előled értelmezhető fejlődés- és utazásregényként is. A főszereplő – Eszter – megküzd saját démonaival, mi pedig elkísérjük az úton Brnón, Szarajevón és Vastón keresztül. Mindegyik szakasz a végletekig kidolgozott. Nem félt, hogy a mentális térképein keresztül túlontúl kitárulkozik?
– Egyáltalán nem tartottam tőle. Hazudik, aki azt állítja, hogy nem írja bele saját magát a könyvébe, talán csak az arányok változnak. Nem érzem bátorságnak a kitárulkozásomat, sokkal inkább eszköze volt a gyógyulásomnak. Önző módon arra használtam fel a könyv több mint egyharmadát, hogy kiírhassam magamból a nagymamám közelgő elvesztését. Próbáltam felkészülni a halálára, de a tragédia után három nappal szembesültem a hajdúböszörményi író-olvasó találkozón azzal, hogy a hasonló önsegélyezés nem sokat segít. Van, amire nem lehet felkészülni.

– A folytatásban találkozhatunk még Eszterrel, vagy elengedte a kezét?
– A személyemtől függetlenebb történet következik, többször elrugaszkodom a valóságtól, az első könyvemet lezártnak tekintem. A Demerung női főhőse nyit egy kávézót – a közös szál itt is tetten érhető, mert én ugyanerre készülök a vendégházammal –, a kibontakozó cselekmény három szálon fut tovább. A már említett kávézó az egyik, benne egy antik asztallal a másik, valamint egy régiségkereskedő is szerepet kap.

– Az első alkotásában a főhősnő kacagva sorjázza az általa választott sportágakat – legyen szó a többi között kick-boxról, úszásról, lovaglásról vagy spinningről –, végül néhány hetes nekirugaszkodás után mindet abbahagyta. Saját magáról mintázta?
– A gimnázium alatt karatéztam, a kick-box aerobik is vonzott egy ideig, de nem voltam elég kitartó. A különböző sportágakkal való kapcsolatom sohasem volt felhőtlen, az az igazság, hogy a labda elől is elugrom. Emlékszem, általános iskolában mindenki várta a nyarat, rohantak az osztálytársaim kosárlabdázni, én pedig akkor is inkább az olvasást választottam. Hogy biztatót is mondjak, a new pilates órák segítenek kikapcsolódni egy-egy hajnali híradós nap után, ez az a sportág, amit végre a sajátomnak érzek.

– Hogyan jut el valaki a gyermekkorában szerkesztett „Anna magazintól” a könyvkiadásig és híradózásig?
– Anyukámnak köszönhetem. Úgy nőttem fel, hogy folyamatosan azt hallgattam, ahogyan újságíróként verte az írógépet – a mai napig a fülemben cseng a gép csattogása. Már gyermekkoromban utánoztam őt, noha még írni sem tudtam, az általam megálmodott „Anna magazinba” a fotó helyére mindig rajzoltam is valamit. Sokat jártam vele interjúkra, a konyhaasztalnál ülve már megismertem a műfajokat. Aztán az érettségi előtt „megbokrosodtam”, és közöltem, hogy biztosan nem leszek újságíró, inkább az orvosi egyetemre adom be a felvételi papírom. Ma már azt mondom, hogy óriási szerencsémre néhány ponttal lemaradtam a szakról, így felvételt nyertem az akkor még főiskola, ma már Kodolányi János Egyetem kommunikáció szakára. Az iskola mellett jelentkeztem több helyre gyakornoknak, az volt a célom, hogy minél hamarabb élesben is kipróbáljam magam.

– Elhivatottságának és munkamoráljának köszönhetően tíz esztendővel később Junior Prima-díjat kapott (a legjobb 30 év alatti sajtós kategóriában). Nem árt megjegyezni, hogy 2019-től láthatjuk főműsoridőben híradót vezetni, s a könyve is abban az évben jelent meg. Fontos mérföldkőhöz érkezett?
– Éppen csak feldolgoztam, hogy főműsoridőben vezetek híradót, majd szinte egyik napról a másikra megkaptam a díjat. Sokkolt akkoriban, egyszerre éreztem magam a világ legszerencsésebb emberének, míg tudtam, pályakezdőként óriási nyomás nehezedik rám. Ugyanakkor édes tehernek nevezném, mert minden áldott nap arra ösztönöz, hogy jobb legyek. Az elmúlt évekből nem tudok olyan pillanatot felidézni, amikor elégedetten hátradőltem volna. Valójában ezt el sem tudom képzelni magamról.

– Csak ennyi örömöt enged meg magának?
– Igen, még tanulgatom, hogyan örüljek valaminek. Nem azért, mert boldogtalan ember vagyok, csak tudom, mindig lehet jobbnak lenni. Igaz ez a munkámra: azért járok beszédórákra, hogy mindig javítsunk valamin, a műsoraimat pedig szinte kivétel nélkül visszanézem, így tanulok a legtöbbet. Íróként pedig azt vallom, hogy az állandó olvasás elengedhetetlen a fejlődéshez.

– Közelgő születésnapjára nem mindennapi célt tűzött ki.
– Régóta dédelgetett álmom, hogy ne csak turisztikai újságíróként dolgozzak a híradózás mellett, hanem legyen saját vendégházam. Visszaültem az iskolapadba is, nemsokára levizsgázom, és végzett fogadós leszek, közben a családommal kétkezi munkát végzünk, amikor az időm engedni, a rácalmási kisbirtokkal foglalkozom. Sajnos nem adjuk át a házat a terveknek megfelelően június végére, a koronavírus-járvány és a munkarendem is megnehezíti a felújítást. Szeretném, ha a vendégház kulturális térként is funkcionálna, lesznek kerekasztal-beszélgetések, gasztronómiai programok, forgatások – minden, ami közel áll hozzám, és amiről úgy gondolom, hogy érték hozzá.

– Szívügye a Tábitha Gyermekhospice Ház is.
– Sohasem felejtem el, Pécsen forgattuk a Hazahúzó egyik epizódját 2017-ben, amikor elhajtottunk a Dóri Ház mellett, és „rákerestem” az intézmény tevékenységére. Akkor tudatosult bennem, hogy a hospice nem minden esetben az idős emberek életvégi ellátását jelenti, léteznek gyermekhospice-központok is. Hosszas keresgélés után jutottam el a törökbálinti Tábitha Gyermekhospice Házba, ahol elvégeztem az önkéntesképzést, és átéltem életem egyik legmeghatározóbb élményét. Mégpedig azt, hogy ha átléped a ház küszöbét, utána már semmi sem lesz ugyanolyan. Ebben a házban úgy búcsúznak el az élettől a súlyos beteg gyerekek, hogy mindvégig mellettük van a családjuk, és közben a szakszerű ápolást is megkapják, de nem kórházi környezetben. Bár a képzésen megtanultuk, hogy nem kerülhetünk közel egyik gyerekhez sem, nem lehet az ő sorsuk a mi tragédiánk, én három esetben is elkövettem a legnagyobb hibát, és megviselt az elvesztésük. Most a háttérből támogatom a házat, és ha lesz gyerekem, biztosan megmutatom neki, milyen fantasztikus emberek végeznek ott emberfeletti munkát. Szeretném, ha tudná, micsoda érték egyszerűen az, hogy élünk.

– Korábban szóba került a szorongó maximalista természete. Van elképzelése arról, hol tart majd három év múlva?
– Addigra biztosan megjelenik a Demerung című könyvem, s ha tartom az ütemtervemet, már a harmadikat írom, és reményeim szerint a vendégházam is szépen működik majd. Úgy vagyok ezzel, hogy az első könyvem volt az első gyerekem, Zselyke, a kutyám a második, és a Nemes Kisbirtok a harmadik. Utóbbival kapcsolatban izgalmas kihívás lesz megtalálni a bizalmasomat, akire rábízhatom a ház ügyeit, hiszen én a forgatások miatt nem tudok mindig ott lenni. Meglátjuk, hogy ebből mi valósul meg. Az örök szerelmem azonban a híradózás marad.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 24-i lapszámában jelent meg.)