Két vállra fektette az orosz medvét – Weisz Richárd, az első magyar birkózóklasszis

Súlyemelésben és birkózásban éveken keresztül volt magyar bajnok, ráadásul utóbbi sportágban úgy szerezte meg az ország első olimpiai aranyérmét, hogy egy órán keresztül küzdött a szőnyegen egy legyőzhetetlennek vélt, hatalmas termetű orosz birkózóval.

Weisz Richárd 1879. április 30-án született Budapesten. Gyermekként senki sem gondolta volna róla, hogy egyszer sokoldalú sportemberré, mi több, olimpiai bajnokká válhat. Főleg fékezhetetlen, heves természetével tűnt ki társai közül: nem volt verekedés, amelyben ne vett volna részt. A Markó utcai állami főreáliskolában viszont testközelbe került a sporttal, amelynek hatására gyökeres fordulatot vett az élete. Olyannyira, hogy idősebb korára Weisz maga volt a jóindulat, a kiegyensúlyozottság, az ellentétek elsimítója. Az iskolában testnevelő tanára, Ottó József figyelt fel az izmos testalkatú gyerekre, sikerült rávennie, hogy délutánjait zűrös társasága helyett a tornateremben töltse. Sportpályafutása atlétikával indult, de gyorsan beleszeretett az evezésbe is, azonban a mozgékony és ruganyos Weisz élete első versenyét távolugrásban nyerte meg. Később győzött diszkoszvetésben, kalapácsvetésben és tornában is, majd megismerkedett a súlyemelés és birkózás világával. A sokoldalúság jellemző volt a korszak sportolóira, amit azzal lehet magyarázni, hogy akkoriban még nem specializálódtak a sportágak annyira, mint a későbbi évtizedekben.

Weisz először a Hungária Athletikai Club (HAC) színeiben kezdett birkózni Weigand János irányításával. A mestere kiválóan értett a vehemens és kezdetben nem túl szerény tanítványa nyelvén, akiből sikerült kihoznia a maximális teljesítményt. A fiatal Weisz nagyon tisztelte edzőjét, s miután a tréner átigazolt a frissen alakult Magyar Testgyakorlók Köréhez (MTK), követte is mentorát.

Az amatőr birkózósport rendszeres művelését a XIX. század második felében kezdték el, és 1899-ben három súlycsoportban megrendezték az első, még nem hivatalos országos birkózóversenyt. Ezen a megméretésen tűnt fel immár kék-fehér színekben az akkor még csak 20 esztendős, középsúlyú Weisz Richárd is, aki ellenfeleit legyőzve a dobogó tetejére állhatott. Négy évvel később, 1903-ban már hivatalosan is országos birkózóbajnoknak mondhatta magát. Két súlycsoportban indulhattak a versenyzők, de a bajnoki címért a két kategória győztesének is össze kellett csapnia. Miután Weisz végiggázolt a 82 kg-os középsúlyú mezőnyön, győzelmet aratott a könnyűsúlyú bajnok, Erdődy Béla fölött is, s ezzel hazája első országos bajnoka lett.

Nem is sikerült letaszítani a trónjáról 1909-ig, ráadásul 1904-től már ólomsúlyú birkózóként vett részt a magyarországi versenyeken. Az MTK-nak abban az időben nem volt edzőterme, ezért Weisz az erőnléti edzésekre átkérte magát a súlyemelőkhöz. Végül e sportágban is maradandót alkotott: 1905 és 1908 között sorozatban négyszer szerezte meg a bajnoki címet. Országos rekordok is fűződtek a nevéhez: bal karral 80 kg-ot, jobb karral pedig 85 kg-ot lökött ki, kétkaros lökéssel egy tempóra földtől mellig 115 kg-ot, két tempóra 135 kg-ot mozgatott meg. Sőt, 1905-ben még az MTK kötélhúzó-szakosztályát is aranyéremhez segítette félelmetes erejével. (A kötélhúzás egyébként 1900 és 1920 között olimpiai sportág volt!) A súlyok emelgetése azonban nem hozta a Weigand-féle edzések színvonalát, s mivel mesterétől már nem remélhetett több segítséget, Weisz kialakította a saját birkózó stílusát, amely lényegesen eltért az ő korában megszokottól. Mérkőzései előtt szinte percről percre tudatosan felépítette az előtte álló küzdelmet, miközben ellenfelei általában csak improvizáltak. Ráadásul a századforduló birkózói legtöbbször egy helyben, lábukat megvetve küzdöttek, Weisz viszont sok mozgáson alapuló, ellenfeleit meglepő harcmodort dolgozott ki. Szüksége is volt a taktikai újításra, hiszen bár ólomsúlyban versenyzett, magassága miatt inkább középsúlyú versenyzőnek nézett ki és eltörpült az emberhegyek mellett, így eleve hátrányból kezdte a meccseit. Azonban olyan félelmetes volt az ereje, hogy az emberóriásokat is könnyedén két vállra tudta fektetni.

Az első birkózó-világbajnokságot 1904-ben rendezték meg Bécsben, ahol természetesen az osztrákok élvezték a hazai pálya minden előnyét. Hiába érkezett a történelmi jelentőségű viadalra öt ország 26 sportolója, hiába mozgósította hatalmas erejét Weisz, a császárvárosban sajnos ő is alulmaradt. Bár az osztrák Henri Baur és honfitársa, Karl Höltl vereséget szenvedett a magyartól, egy másik „sógor”, Anton Schmitz a bírók támogatását élvezte Weisz ellen. Ráadásul a magyar sportolót sérülés is hátráltatta. A nehézsúlyú verseny végeredménye önmagáért beszél: az első hat helyen osztrák végzett…

Aztán az 1908-as londoni olimpiára utazó 64 tagú magyar küldöttségben Weisz is helyet kapott, a héttagú birkózócsapatot Brüll Alfréd vezette. A londoni stadionban négy súlycsoportban versengtek a birkózók – szabadtéren, szokatlanul erős napsütésben. Weiszen kívül több nagy név szerepelt a nehézsúlyú mezőnyben: az 1907-es Európa-bajnok dán Carl Jensen és hatalmas termetű bátyja, az 1905-ös világbajnok s az 1906-os athéni „időközi olimpiai játékok” aranyérmese, Sören Marinus Jensen. Miután a kisebb súlykategóriák birkózói megküzdöttek egymással, 1908. július 23-án a királykategória résztvevőit is szőnyegre hívták. A mi fiunk első ellenfele a fiatalabb Jensen testvér, Carl volt, akit azonban Weisz tudásban és erőben is messze felülmúlt. A dán viszonylag hamar kimerült, Weisz mindössze 13 perc után két vállra tudta fektetni. Még aznap következett a revansra éhes fivér, Sören Marinus, aki nemcsak öccsénél, de a magyar birkózónál is jóval magasabb és súlyosabb volt. A mozgékony és hatalmas erejű Weisz azonban nem félt, háromszor is sikerült földre vinnie ellenfelét. A dán óriásból a feszültség is kitört: kétszer is meg kellett őt inteni erőszakoskodásért. Bár a magyar többször ledöntötte lábáról a vikinget, két vállra fektetni nem tudta, mégis olyan fölényt szerzett magának, hogy 20 perc után kihirdették egyhangú győzelmét, amivel döntőbe verekedte magát. A másik ágról a több mint két méter magas orosz óriás, Alekszandr Petrovics Petrov jutott a fináléba. (A cári Oroszország először 1900-ban vett részt a nyári játékokon, majd újra csak nyolc évvel később, éppen Londonban képviseltette magát.) Weiszhez hasonlóan Petrov is hazája nagy sportpolihisztora volt, kipróbálta magát tornában, úszásban, korcsolyázásban, síelésben, vívásban és kerékpározásban is, de végül fizikuma miatt a birkózásnál maradt. A széles vállú és sűrű kötésű „orosz medve” egy alkalommal még bokszkesztyűt is húzott, de egyetlen ütéssel eltörte ellenfele állkapcsát, aki ezt követően két hétig képtelen volt az ételt megrágni. A félelmetes hírnevű orosz sportoló az olimpián gond nélkül győzte le a brit Frederick Humphreyst és az 1906-os magyar könnyűsúlyú bajnokot, Payr Hugót is.

A döntőre 1908. július 25-én került sor, a szőnyegre Weisz Richárd és Alekszandr Petrov személyében két nagy erejű sportoló lépett. Az orosz több mint egy fejjel magasabb volt magyar riválisánál. A pattanásig feszült helyzetben hatalmas volt a nyomás a két harcoson, az első hét percben csak keresték a fogást, főként taszigálták, lökdösték egymást. Ennek a vezetőbíró vetett véget, aki „kézzel való, szükségtelen ütlegelés” címén mindkettőjüket megintette. Meg is változott a küzdelem képe, s a 15. percben Weisznek sikerült földre vinnie ellenfelét. Petrov próbált menekülni szorult helyzetéből, ám a magyar visszarántotta riválisát, s azzal a lendülettel két vállra is fektette. A bírák azonban a tust nem ítélték oda Weisznek, mert úgy vélték, az orosz vállai, vagyis a lapockái már szőnyegen kívül érintették a talajt, így nem értékelték az akciót. Mivel az első húsz perc nem hozott döntést, a bíró 10 perces hosszabbítást rendelt el, amelyben Weisz folyamatosan, de eredménytelenül támadott. A második félidőben Petrov felpörgette magát és elindította végső akcióját. Keményen szorongatta a magyart, aki azonban ügyes taktikát alkalmazva, ravaszul engedte, hogy az orosz fogást találjon rajta. Weisz azonnal kontrázott, meghúzta ellenfelét, aki alulra került és ezután igyekezett átfordítani, de a bikanyakú Petrov állta a próbát, s kiszabadult szorult helyzetéből. Weisz ezt követően már óvatosabban küzdött, s behozhatatlannak tűnő pont­előnye tudatában felhagyott a kockázatos támadásindítással, csak arra ügyelt, hogy őt ne vihesse szőnyegre orosz riválisa. Miután letelt a második húsz perc is, a nagyközönség már a magyar győzelmét ünnepelte, viszont a mérkőzésvezető újabb tízperces ráadást rendelt el. Az „orosz medve” nem tudott élni a felkínált lehetőséggel, teljesen elkészült az erejével és talán örült is, hogy állva tudott maradni a hosszabbításban. A rekordnak számító egyórás küzdelem után Weisz Richárd megszerezte Magyarország első birkózó olimpiai aranyérmét. Petrov csak azzal tudta vigasztalni magát, hogy Oroszország első olimpiai medáliáját neki sikerült begyűjtenie.

Az ötkarikás játékok után Weisz hazatért, itthon kikiáltották az ország legerősebb emberének. 1908-ban még megnyerte a magyar súlyemelő-bajnokságot, majd 1909-ben immár hetedik, utolsó alkalommal az országos birkózóversenyt is. Az 1912-es olimpián is nagy esélyesként indult volna, ám elkövette azt a hibát, hogy elvállalt egy profi mérkőzést, a szövetség pedig nem kegyelmezett neki és eltiltotta. Cirkuszban lépett fel, ami után csak nagyon későn minősítették vissza amatőrnek, ezért az olimpiai részvételt Stockholmban nem vállalta. Weisz örökre búcsút intett a sport világának. A második világháborút ugyan túlélte, de sokat kellett nélkülöznie és a szervezete is legyengült. Ahhoz viszont volt még energiája, hogy Fodor Henrik és Kisfalvi István társaságában az 1942-ben feloszlatott MTK-t 1945 februárjában újraalapítsa, megmentve ezzel a klub nagyra becsült elnöke, Brüll Alfréd „örökségét”. Ám egyesülete megerősödését már nem érhette meg: 1945. december 4-én, 67 évesen belehalt az epegyulladásába.

(Cikkünk szerzője, dr. Holmár Zoltán az 1993-ban létrehozott nyíregyházi Kállay Gyűjtemény történész-muzeológusa.)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 13-i lapszámában jelent meg.)