A mester nyomdokain – Nemcsik Zsolt edzőként viszi tovább a Gerevich-örökséget

– Mennyire volt egyértelmű, hogy marad a vívósportban a pályafutása befejezése után is?
– Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnám visszaadni a sportágnak, amit kaptam tőle – talán így, edzőként sikerülhet. Jól érzem magam a gyerekek között. Olyan közegben dolgozhatok, amelyben nyugalom van, amelyben érvényesülhetnek az elképzeléseim, s át tudom adni a fiataloknak, amit évek hosszú sora alatt megszereztem. Ha találkozik egymással az, hogy valaki szereti a munkáját, ráadásul még ért is hozzá valamennyire, akkor érdemes csinálni.

– Van hozzá elég türelme? Amikor iskolát ad, de mondjuk az önnel szemben álló nem érti a feladatot, vagy sokadjára sem csinálja meg jól, képes nyugodt és higgadt maradni?
– Van, amikor igen, s van, amikor nem. Alapvetően nem tartozom a türelmes emberek közé, de valahogy a páston képes vagyok tolerálni sok mindent. Képes vagyok századszor is elmondani, megmutatni, a versenyeken újra és újra ugyanazt a technikai elemet sulykolni a tanítványaimba.


– Egyébként önmagával szemben türelmes volt a pályafutása során? Haragudott magára, ha nem sikerült valami – ahogy ön mondja, századszor sem?
– Gerevich György zseniális edző volt, a kérdésre ez a válasz, hiszen Gyuri bácsi kiváló módszert választott a tanításomhoz.

– Gondolom, olyat, amilyet most Nemcsik Zsolt választ a fiataloknak.
– Igen, hasonlít egymáshoz a kettő.

SZERETTÉK, TISZTELTÉK A LEGENDÁS EDZŐJÜKET

– Milyen módszer ez?
– Fiatalként nem észleltem annyira, ráadásul a másik oldalon álltam, de most, érettebb fejjel már összeállnak a képkockák. Gyuri bácsi mindig olyan módszert választott, amelyben hagyta kibontakozni az egyéni képességeket. Nem fókuszált kizárólag a technikára – ennek persze volt és van hátulütője is, esetemben az, hogy én egyáltalán nem voltam szépen vívó ember, nem volt esztétikus a mozgásom, viszont tuserős voltam, szinte minden szituációban én kerekedtem az ellenfelem fölé, és nagyon energiatakarékosan tettem. S ez a hosszú versenyen nagyon jól kamatozott.

– Nincs vívó, aki ne beszélne szépen Gerevich Györgyről. Ekkora áldás, hogy ő volt a mestere?
– Az egész magyar vívás nagy szerencséje, hogy dolgozott benne egy Gerevich György nevű edző. A mai napig a tanítványai viszik a vállukon a magyar kardvívást.

– Mit tudott? Miért volt kiváló edző?
– Bárcsak megkérdezhetnénk tőle… Gyuri bácsi jó ember és jó pedagógus volt. Apánkként szerettük és tiszteltük, és ő ezt nagyszerű emberi tulajdonságaival érte el. Szerettünk edzésre járni, jó volt Gyuri bácsival dolgozni. Hihetetlenül nagy tudású edző volt, s olyan szeme volt! Rendkívül hamar észrevette a tehetségeket. És azt is, mit lehet a fiatalban fejleszteni. Emellett határtalanul nagy munkabírású ember volt. Ez hozta magával azt, hogy bár én edzeni kevésbé, versenyezni annál inkább szerettem, felfogtam, hogy az edzésmunkát el kell végezni – nagyon sokat vívatott engem. Tette azért, hogy én magam jöjjek rá arra, hogyan tudom az adottságaimat a leginkább kihasználni a páston. Széles készletet adott a kezembe, de rám bízta, hogyan élek vele, mit hasznosítok belőle.

– Mit mondott önnek a mester az athéni döntő után?
– Fájó pont, hogy nem lehetett ott velem az athéni olimpián. Amikor kiderült, hogy nem utazhat, elmondta, mit csináljak a páston. Aztán elment a tihanyi nyaralójába, végignézte a versenyt, és telefonon beszéltünk. Gratulált, de hangzatos mondatokra nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy megerősített az érzésemben: azt mondta, ha valaki ilyen asszóban, az olimpiai döntőben egyetlen tussal kikap, éppen akkora sportemberi teljesítmény, mint a győztesé. Valóban. Az athéni ezüst pályafutásom legjobb eredménye. Korábban elmondtam már, mi a különbség az olimpiai arany és ezüst között – minden és semmi.

– Bár edzőként azért dolgozik, hogy a sportág továbbra is sikeres legyen, mégis adódik a kérdés: a kardvívásra születni kell, vagy lehet jó kardozót nevelni?
– Jó kérdés. Sokat számít, ki mekkora szalámit kapott a boltban: szeleteled, szeleteled, aztán egyszer a végére érsz. Igen, van, aki erre a sportágra született. És van, aki közepes képességgel egy zseniális edző mellett fantasztikus sportolóvá érik.

– Ebben a sportágban meghatározó szerepe van annak a bizonyos napnak. Ezt már „a” nap reggelén érzi az ember?
– Nem feltétlenül, bár az igazán profik talán már a technikáját is tudják, hogyan kell „bekerülni” ebbe az állapotba. De ez olyan kegyelmi állapot, amelyben nem is kell gondolkozni, jön minden magától – az alap persze a sok gyakorlás, a munka, enélkül nincs mit előhúzni a kalapból.

GYŐZNI AKARTAK: MONTANÓNAK SIKERÜLT

– Ebből a szempontból önnek melyik volt „a” verseny?
– Most mondjam, hogy több ilyen volt?

– Akár.
– Az egyikre nagyon emlékszem. Kétezret írtunk, és lázas beteg voltam. Egy hétig otthon feküdtem, pénteken iskoláztam Gyuri bácsival, szombaton pedig elmentem a Hungária-kupára – csetlettem-botlottam a páston, de valahogy továbbjutottam. És vasárnapra elmúlt a betegség. Vagy jött az a bizonyos állapot...? Összeállt minden a hatvannégyes táblán, klasszisokat vertem meg egymás után: Mihai Covaliu, Sztanyiszlav Pozdnyakov, Szergej Sarikov, így jöttek sorban, én meg életem első világkupa-győzelmét szereztem meg. Hatalmas siker volt, nagy boldogság, noha akkor már világbajnok voltam.

– A román és a két orosz mellé illesszünk be egy olaszt is! Milyen a kapcsolata Aldo Montanóval, az athéni győztessel?
– Három évig edzettünk együtt. Ön szerint milyen?

– Sohasem haragudott egy-egy asszó után az ellenfelére?
– Csak akkor érez ilyesmit az ember, ha a másik sportszerűtlen. Egyébként nincs értelme: ő is ugyanazt akarja, mint én. Montano győzni akart Athénban, ahogyan én is – neki sikerült.

– Ha nem lennék eleve a kardvívás szerelmese, akkor sem kellene győzködnie, hogy gyönyörű ez a sportág – csillogó szemmel mesél róla.
– Tényleg az. Olyan sportág, amelyben tiszteletet, fegyelmezettséget tanul az ember. A rendszer, a koordináció a kognitív képességeket is fejleszti, ami a tanulásban is segít. Az ember gondolkodásmódja is fejlődik a páston, formálódik a stressztűrő képessége, mindez segíti az élet más területein is.

– Akkor még „szakmázzunk” kicsit! Volt kedvenc akciója? Van kifejezetten Nemcsik-féle támadás vagy védekezés?
– Kedvenc alaptaktikám volt, és ezt a rá fogékony gyerekekkel meg is próbálom elsajátíttatni. Nem én találtam ki, az orosz vívóktól lestem el, de Gyuri bácsi is erre tanított. Ez a kedvencem, mindjárt mondom is, csak nyomatékosítani szeretném: ez csak az alap, emellett nyilván mást is kell tudni, pontosabban jó minden mást is tudni. Ez a taktika a pástot három részre osztja – a középső harmadban meg kell szerezni a támadás jogát, a támadórészben az akciót be kell fejezni, lehetőleg tussal, a védekezőharmad pedig az a rész, ahová nem megyünk.

– Tényleg jó taktika, csak ugye az emberrel szemben ott a másik vívó…
– Ezért mondom, hogy önmagában ez nem elég, meg kell tanulni a védekezést is, mert mi van, ha nem sikerül a támadás, vagy már korábban elrontottam az előkészítést. Ez egy stratégia, amely arra szolgál, hogy kihasználd azt, ami neked megy a legjobban. Ha valakinek ez a védekezés, akkor legyen neki ez az alap. Viszont a vívás alapvető szabálya úgy szól, hogy a támadó félnek van előnye – én azt mondom, előbb támadni kell jól megtanulni.

MEGTALÁLTA A HELYÉT SZERETETT SPORTÁGÁBAN

– Hogy a gyerek, később a fiatal sportoló arról álmodik, hogy olimpiai vagy éppen világbajnok legyen, természetes. Edzőként is álmodik ilyesmiről az ember?
– Persze. Csakhogy az edző és tanítvány közös munkájában rengeteg a bizonytalansági faktor, annyi minden jöhet közbe: sérülés, klubváltás, egyetemi tanulmány. És akkor vége az egésznek. De a nagy számok törvénye alapján, ha valaki jól végzi a munkáját, előbb-utóbb besétál a vívóterembe egy Szilágyi Áron. Mondjuk, az ő tehetségének már a fele is elég lenne a sikerhez… De ehhez tényleg szerencse kell. Az edző is állít fel maga elé célt, én is, de nem élek benne mindennap. Nincs kiírva otthon a tükörre a nagy álom. Apró legokockákat rakosgatok a nagy építménybe, miközben folyamatosan bennem él Gerevich Gyuri bácsi mondása: a munka mindig meghozza a gyümölcsét. Hányszor mondta ezt Gyuri bácsi! Higgyél abban, hogy ha szorgalmasan dolgozol, meglesz az eredménye – milliószor hallottam tőle a teremben. Igen, ez közhely, de működik: dolgozni kell. Edzőként sem ülhetek le a székre, s nem mondhatom a gyerekeknek, hogy vívjatok! Igenis le kell adni az iskolát, és persze nem mindegy, hogy milyet. Meg kell szervezni az edzéseket, ki kell találni a feladatokat. Olimpiai ezüstérmesként is ugyanolyan edző vagyok, mint a kollégáim. A gyerekek persze tudják, ki áll velük szemben a páston, de az eredményeim miatt nem borulnak le elém a páston naponta. Egy edző vagyok, aki végzi a dolgát. Egy edző, aki megtalálta a helyét ebben a gyönyörű sportágban – a pályafutása után is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 27-i lapszámában jelent meg.)