Endre bá fogásai – Anger Zsolt és a sport

– A Szerencsejáték Zrt. legújabb Tippmix-kampányának arcaként a Puskás Arénában forgatott. Milyen benyomást szerzett a nemzet új stadionjáról?
– Ilyen modern arénában eddig csak külföldön jártam, s akkor is koncertlátogatóként. A müncheni Olimpiai Stadionban a Rolling Stones lépett fel, ami nemcsak a zenekar rajongójaként marad örök emlék, az 1972-es nyári olimpia központi létesítményét is nagy élmény volt felkeresni. Kiváltságos helyzetben éreztem magam, hogy a Tippmix-forgatás kapcsán a Puskás Aréna olyan pontjaira is eljuthattam, amelyek a nagyközönség előtt zárva vannak. Készült egy edukatív videó is arról, hogyan kell használni a Tippmix- és a TippmixPro-oldalt. Éppen e munka idején kapott fénykezelést a gyepszőnyeg, ami ettől marsbéli mezőgazdasági telepre hasonlított. Az egyik szakember elárulta, hogy a jövő évi futball Eb kezdéséig pontosan megtervezték a napos órák számát, s ennek alapján kapja meg a játéktér a szükséges gondozást. Felmehettem a tévés kommentátorállásba is, onnan különösen lenyűgöző a látvány. Remélem, mihamarabb véget ér a pandémia, s eljutok meccsre is a Puskás Arénába.

– Járt a Népstadionban is?
– Iskolás lehettem, amikor életemben először léptem be a létesítménybe; egy Magyarország–Svájc válogatott meccsre sikerült jegyet szereznünk. Felfoghatatlan térélményt jelentett, főként, hogy akkoriban a felső karéj is nyitva volt, és zsúfolásig meg is telt. Egyébként szegediként elsősorban a tévében néztem a mérkőzéseket. A városi csapat, a SZEOL éppen a születésem évében, 1969-ben jutott fel az élvonalba, aztán hol kiesett, hol visszatért az NB I-be. A Népstadionhoz kötődő emlékem még a hajdani SZÚR, néhány színész–újságíró rangadón én is jelen lehettem nézőként, ami persze kevésbé volt sportesemény, sokkal inkább népünnepélynek számított.

– Játékosként helye lehetett volna valamikor a színészválogatottban?
– Úgy alakult az életem, hogy amikor egyszerre tudtam volna focizni és futni is, éppen nem voltak SZÚR-ok. Igaz, nem is értem volna rá rendszeresen futballozni, hiszen hosszú éveket töltöttem vidéki színházaknál, amelyeknél az ember nemigen foglalkozott mással, mint a színjátszással. Azt követően, hogy egyre-másra jelentek meg a sportcsatornák, lelkes szurkoló lettem, mert tévében nagyon szívesen nézek futballt. Megjegyzem: az élmény szempontjából az is meghatározó, ki a kommentátor. Nekem örök kedvencem Hajdú B. István, az ő közvetítései élményt jelentenek. Korábban az idősebbik Knézy Jenőt hallgattam szívesen, aki nem úgy volt megosztó személyiség, hogy a fél ország imádta, a másik fele pedig utálta, hanem úgy, hogy heteken át ódákat zengtek a közvetítéseiről, aztán egyszer csak mindennek elmondták, majd megint kedvenccé tudott válni. Van még egy egyedi hang, Horti Gábor, akit egyébként nem ismerek, de a hangulatteremtésben profi.

– S melyik a kedvenc csapata?
– A Barcelona, bár bevallom, nem vagyok naprakész a labdarúgás minden történését illetően. Idén napirenden volt az utazás a katalán fővárosba, a világjárvány azonban keresztbe tett a tervnek. Még tavaly leptem meg vele a páromat, én ugyanis tárgyak helyett, amelyek egy idő után eltörnek, tönkremennek, unalmassá válnak, inkább élményeket ajándékozok karácsonykor. Nevezetesen utazásokat, amivel persze magamnak is örömöt szerzek. Barcelonában tíz napot töltöttünk volna el, plusz sikerült belépőket vennem az Espanyol elleni hazai bajnokira. Az utazás és a meccsnézés egyelőre csúszik, de a Barca-sálakat, amelyek szintén az ajándékcsomag részei, természetesen gondosan őrizzük.

– Ha majd útra kelhetnek, mi az, ami nem hiányozhat a csomagjából: a fakanál,a pecabot vagy a fényképezőgép?
– Fakanalat veszek Barcelonában, de a másik kettőhöz ragaszkodom! Ha választanom kellene, hogy melyiket vihetem, inkább nem is utaznék.

– A horgászat még Szegedhez kötődő szenvedély?
– Sokkal inkább a Szelidi-tóhoz. Gyerekként gyakran az egész nyarat ott töltöttem. Ennek az a magyarázata, hogy a családom tagjai a Fűszértnél dolgoztak. Ez a cég volt a hetvenes évek hazai élelmiszer- és vegyiáru-nagykereskedelmi vállalata, s a Szelidi-tónál is működtetett üdülőt. A szüleim munkatársai között számos lelkes horgász volt, én is ott kezdtem pecázni. Első botomként egy nádra kötött madzag szolgált, azt lógattam az egyik kikötői csónakból a vízbe. Nyolc-tíz éves lehetettem, amikor az első nagyobb példányokat kifogtam. Persze nem vagyok olyan szenvedélyes horgász, mint a Michelin-csillagos séf, Széll Tamás, akivel azt a Főmenü című műsort készítettük, amelynek első része karácsony másnapján lesz látható a Duna Tv-n. Ám amikor vele találkozom, rendre fellángol a pecás szenvedélyem.

– Indult valaha versenyen?
– Például Kaposváron, igaz, jelentős eredmény nélkül. Viszont Csőre Gábor, Trokán Péter, Reviczky Gábor és Barát Attila György kollégám minden évben szervez színészeknek horgászversenyt egyéniben és csapatban, s jó néhányon én is részt vettem. Sőt, utóbbi kategóriában dobogós eredményekkel büszkélkedhetek. A versenyeket persze közös főzés és „az események feldolgozása” követi nagyfröccsök kíséretében – igazán remek bulik. A kedvencem egyébként a pergető horgászat, amivel csukát és süllőt lehet fogni. Azért is szeretem, mert aktív módja a pecázásnak: állóképességet is kíván, hiszen sétálni kell a víz mellett. Az sem rossz persze, ha csak ül a parton az ember, olvasgat vagy elmélkedik. A közhiedelemmel ellentétben a horgászat korántsem magányos műfaj. Ahogy az összes eddigi barátnőmmel, akivel huzamosabb ideig együtt éltem, remekül lehetett focit nézni, a közös pecázásra is rá tudtam venni őket. Nem mondom, első alkalommal nem könnyű kicsábítani egy hölgyet a vízpartra, ám néhány női magazin, egy kényelmes szék, egy kellemes ital, és olykor egy jó kis közös főzőcskézés rendszerint megteszi a hatását. S ha legközelebb már ő kérdezi meg, nem megyünk-e horgászni, nyert ügyünk van.

– Honnan a főzés iránti rajongása?
– Az egyik nagymamámnak a mozi, a másiknak a konyhaművészet iránti szenvedélyemet köszönhetem. Amikor a hetvenes években, gyerekként először tunkoltam a prézlibe a rántott húst, még egészen más szelek fújtak a magyar gasztronómiában. Horváth Ilona gyűjteménye volt „a” szakácskönyv. Kamaszként, főiskolásként, aztán fiatal színészként azt vettem észre, hogy a rokonok, barátok szívesen eszik a főztömet. Az internet megjelenésével rengeteg új tudás birtokába juthattunk, s én is elkezdtem bővíteni az ismereteimet. A vasfüggöny lehullásának olyan áldásos hatása is volt, hogy már nem csak parizert és löncshúst lehetett kapni, hanem sok izgalmas, új, addig ismeretlen alapanyaghoz is hozzájuthattunk. A kétezres évek gasztroforradalma a mai napig tart az egész világon. Ezzel párhuzamosan itthon is megjelentek az igényesebb főzőműsorok, versenyek, s három éve én is felkérést kaptam a Konyhafőnök VIP-be. Ennek kapcsán több séffel megismerkedtem, tőlük rengeteget tanultam. Köztük volt Széll Tamás, aki meghívott az online főzőműsorába. Ott derült ki, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni. S amikor Tamást a Duna Tv megkereste a Főmenü ötletével, azzal a feltétellel mondott igent a felkérésre, hogy Dömötör Tamás rendezőt és engem vihessen magával. Az a huszonkét alkalom, amíg napi tizenkét-tizennégy órás munkával felvettük a huszonhat epizódot, és közben elkészítettünk majdnem száz fogást, nekem olyan élmény volt, mintha kijártam volna a legmenőbb párizsi gasztronómiai egyetemet. Nagyon remélem, hogy lesznek további évadjaink is.

– Lehet, hogy életművének éppúgy részévé válik a szakácsművészete, mint mondjuk Endre bá ikonikus szerepe az Aranyélet című sikersorozatból?
– Egy átlagos magyar férfi hetvenöt évet él, ami nagyon rövid idő. Egy teknősbékának például kétszázötven év adatik meg, s állítólag Winston Churchill papagája is élt még néhány éve. Mi több, van olyan fa Magyarországon, amelynek tövében akár Rákóczi fejedelem is üldögélhetett. A hetvenes években úgy éltünk a szegedi lakótelepen, hogy vasárnaponként, ha kinéztünk az ablakon, rántotthús-szag terjengett a környéken, s a forró nyári délutánok legizgalmasabb történése az volt, hogy tippelgettük: vajon elmegy-e a négyes villamos a végállomásig, vagy sehol egy lélek, s ezért a vezető már az utolsó előtti megállónál visszafordul a belváros felé. Nekem is egy életem van, s nem biztos, hogy úgy kell eltöltenem, hogy színész vagyok, s ezzel kész a leltár. Rengeteg más is érdekel a főzéstől a számítástechnikán, a rendezésen, az utazáson, a könyvíráson át a fotózásig.

– Manapság nagy divat az ételek fényképezése is. Önnek hogyan kezdődött a fotózás iránti szenvedélye?
– Ez is régi hobbi, az első Szmena 8M típusú gépemet még kissrác koromban kaptam. Jártam szakkörbe is, de akkor még nem ragadott magával a fényképezés. Huszonévesen kaptam rá újra, s most már van egy minőségi gépem és mellé egy kis műtermem is. Elsősorban embereket szeretek fotózni, egy időben a kollégáimról készítettem portfoliót, de erre – szerencsémre, hiszen rengeteg munkám van – manapság már nincs elég időm. Az utazásokra is elviszem a gépemet, próbálok utcákat, házakat, tájakat megörökíteni, ám az embernél nincs érdekesebb. Nekem a fotó egykockás film, s mindegyik kép egy-egy sztorit mond el.

– Ha a barcelonai utazás során összefutna Lionel Messivel, lefotózná őt vagy szelfit készítene vele?
– Inkább békén hagynám. Illetve meghívnám egy csésze teára, s megkérdezném tőle, no, barátom, mi is van mostanság a Barcával?

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 19-i lapszámában jelent meg.)