Elment a Főnök – búcsú Benedek Ferenctől

Eszem ágában sincs lebecsülni a Bay Béla-díjat, és ha valaki megérdemelte, Benedek Ferenc mindenképpen, ám a kitüntetésnél több, sokkal több lett az övé a magyar öttusa legendájaként.

Tanítványai szeretete, megbecsülése.

Miközben ő volt – a Főnök.

Mondhatja bárki, hogy ez csak amolyan gyász ihlette fordulat – hadd mondja. Aki ismerte őt, tudja, hogy a szavak – szeretet, megbecsülés – mögött sokkal több van, mint általában az érzelmeknél.

Ha nevét említik, hozzáteszik: Balczó András. Nem véletlenül, mert ő talált rá egy háromtusaversenyen 1954-ben. „Őzike mozgású kisfiú volt. Igazi öttusaalkat. Úszni, futni már akkor nagyon tudott” – mesélte.

„Öttusaalkat” – ennél nagyobb dicséret aligha volt nála, hogy mennyire, arra bizonyíték, hogy amikor Balczó a fővárosba költözött, a Csepel öttusázója lett, jó egy évig nála lakott. „Családtag volt, barát, nem csak tanítvány” – mondta róla.

Más volt a viszonya hozzá, mint a többi csepeli sráchoz, ám ebből nem származott káruk. Ahogy az egykor szintén remek öttusázó, Sárfalvi Béla mondta, Benedek megszállottságához, fanatizmusához, következetességéhez kellett Balczó, aki – állította Sárfalvi – fáklya volt, zászló, s ők követték mindkettőjüket.

Benedek Ferenc versenyzőként háromszoros csapatbajnok volt, ám már ifjan is képes volt érvelni a sportága mellett. Az 1952-ben Helsinkiben csapatban olimpiai bajnok Szondy István mesélte, hogy ő beszélte rá az öttusára a negyvenes évek elején – nemhiába. És ha már Helsinki, az aranyérmes csapatban ott volt Benedek Ferenc öccse, Gábor is, egyéniben második lett, ő a magyar öttusa első világbajnoka (1953), így esélyese volt a melbourne-i játékoknak (1956) is. Emellett tagja a csapat forradalmi bizottságának, s nem volt hajlandó kezet fogni a szovjet sportolókkal.

Persze hogy eltiltották, s az is a kor bűne, hogy kiállásának bátyja is megitta a levét. Vállalta, magától értetődőnek tartotta, hogy ő is viseli a bélyeget, pedig éppen azon az olimpián (1960, Róma) nem lehetett ott még magánemberként sem, amelyiken a csepeli öttusázók fényesen szerepeltek, Németh Ferenc lett a bajnok, az aranyérmes csapatban pedig ott volt Balczó András is. Aki háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnokként utolérhetetlen. Benedek Ferenc föltette a kezét, amikor főszereplőnek titulálták Balczó sikereiben, azt mondta, szerepe van benne, de kabinetalakításról szó sem lehet. Másoknál sem, hiszen a versenyző viszi a bőrét a vásárra, ám Balczónál aztán különösen. Amikor szóba került, hogy könyvet ír az öttusáról, nem véletlenül kívánta ezt a címet adni a róla szóló fejezetnek: A magányos atléta tapasztalati munkája...

Nem viselte könnyen kedvenc tanítványa önállóságát, megfordult a fejében az is, hogy abbahagyja az edzősködést, ám aztán győzött a sportág iránti rajongás és a pedagógus: a zsenire nem vonatkoznak a hétköznap szabályai. Hogy fölülemelkedett a történteken, arra az is bizonyíték, hogy amikor egy másik sikeres tanítványát, a későbbi világbajnok, olimpiai ezüst- és bronzérmes Maracskó Tibort kívánta meggyőzni arról, hogy költözzön Budapestre, legyen a Csepel öttusázója, Balczót vitte magával Székesfehérvárra.

Természetes, hogy fia, ifjabb Benedek Ferenc öttusázott. Amikor a gyerek 17 esztendős volt, megkérdezték a papát, hogy élsportolónak szánja-e. „Arra nem nevelném semmi pénzért – mondta –, az már csak eredmény. Számára az a leghasznosabb, ha mindazt magába szívja, amit a sport és speciálisan az öttusa nyújt.” Gondolt itt a fegyelemre, az akaraterőre, a küzdeni tudásra, s nem utolsósorban a nap huszonnégy órájának hasznos beosztására.

Ma sem szolgálhatnának jobb ars poeticával az öttusaedzők – ha lenne még valódi öttusa.

Amelynek korszakos alakja hagyott itt bennünket.