Öröklött kincsesláda – száz éve csatolták Erdélyt Romániához

„Székely góbé az első világháború után: »Értöm én, komám, hogy elvesztöttük a háborút, de akkó' mé' csatolták hezzánk Romániát?«”

Ki keserű politikai humorral, ki a kavargó időkben is őrzött vak reménnyel, ki fájdalmas megadással viselte a hatalomváltást az 1918. december 1-i gyulafehérvári kiáltvánnyal Romániához került területek (Belső-Erdély, Partium, Kelet-Bánság) magyar lakosai közül.

Sovány vigaszt legfeljebb a gyulafehérvári román nemzetgyűlés nyilatkozatának mézes ígéretei kínáltak az önálló nyelvhasználatról, a kisebbségek arányos képviseletéről és a felekezeti szabadságról. A szép szavak hamar tovaszálltak, és miután 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban aláírták a Magyarország sorsát rendező békeszerződést, Erdély kénytelen volt beletörődni új helyzetébe, a magasztos elvekről időközben megfeledkező román állam fennhatóságába.

Romániának pedig egyebek mellett ölébe hullott egy igen gazdag örökség: Erdély fejlett sportélete.
A különbség nem is lehetett volna szembetűnőbb az ókirályságbeli és az újonnan kapott területek sportkultúrája között; amíg Bukarestben és a regáti részeken a századforduló után a szórványosan játszott teniszt, az egy-egy tehetség révén képviselt vívást és az ott dolgozó külföldiek által alakított csapatok futballját leszámítva kevés látványos jele mutatkozott az éledező sportmozgalomnak, az erdélyi vidék pezsgő sportvilága több évtizedes hagyományokból táplálkozott.

„Ez a körülmény éppen úgy sértette a román önérzetet, mint ahogy az új hatalmak azonnal meglátták azt is, hogy a régi, a magyar sport gyökérzetéből kinőtt egyesületek a magyar szellemiségnek, magyar művelődésnek és magyar érzésnek a továbbhordozói és fejlesztői – írta Pluhár István 1942-ben megjelent Magyarországi sportegyesületek története kötetében. – Meg is indult ellenük a hadjárat, hogy tönkretételükkel a magyar élet eme erős várai leomoljanak. Romániá­ban a kolozsvári, nagyváradi, marosvásárhelyi, temesvári és a székelyföldi és sok, más városbeli egyleteknek olyan kálváriát kellett végigjárniok, hogy azoknak két évtizedes története évszázadokra szóló példázója lesz a magyar sportművelődés céltudatos szétrombolásának.”

Jellemző Kolozsvár története, ahol a román katonai hatóságok 1919. június 23-án betiltottak mindennemű városi sporttevékenységet, és a korlátozást csak 1920 júliusában oldották fel. A magyar egyetem bezárásával feloszlott a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (érdekesség, hogy a rövidített KEAC nevet az intézmény Szegedre költözésével a mellette formálódó Kitartás Egyetemi Atlétikai Club vitte tovább), a magyar sportélet mozgatójaként a Somodi István olimpikon körül tömörülő kör, az 1920-ban újjáalakult Kolozsvári Atlétikai Club igyekezett átmenteni az értékeket, biztosítani a folyamatosságot – a klubvezető életrajzírója, Killyéni András szerint a magyar állam diplomáciai úton eljuttatott titkos támogatásával. Nem volt könnyű fennmaradni a jég hátán, és ezt a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet esetében szó szerint érthetjük, hiszen a nagy múltú egylettel felbontották a sétatéri tó bérleti szerződését, a KAC-ot pedig a pályák, sportterek kisajátítási törekvésének legfájóbb lépéseként megfosztották az 1911-ben épített sétatéri pálya használati jogától.

Ugyanakkor töméntelen pénzzel, adminisztrációs segítséggel és türelmetlen üzenettel serkentette az állam az új erdélyi román egyesületek alapítását. Így jött létre Budapesten tanult román sportemberek kezdeményezésére a frissen alapított kolozsvári egyetemi egyesület, a román nemzeti gondolatokat kezdettől zászlajára tűző Universitatea, ismertebb nevén az U. A kettős mércéről sokat elmond Bánffy István későbbi rúdugró beszámolója, amely szerint az U román atlétáit a román sportvezetők bőven ellátták pénzzel, felszereléssel, élelemmel, a KAC atlétáinak viszont csak salétromos kolbász jutott kiszálláskor.

Ha azonban élesre fordult a helyzet, jók voltak a salétromos kolbászon tartott sportolók is. De még milyen jók. Érdemes megnézni, kik léptek pályára például a román labdarúgó-válogatott történetének első mérkőzésén, 1922. június 8-án, a Jugoszlávia ellen 2:1-re megnyert belgrádi mérkőzésen: Ritter (Temesvári Kinizsi) – Szilágyi (Marosvásárhely), dr. Hirsch (Kolozsvári AC) – Jakobi (Kolozsvári Haggibor), Königsberg (Nagyváradi AC), Zimmermann (Temesvári AC) – Guga (Kolozsvári U), Frech (Temesvári Kinizsi), Schiller (Temesvári Kinizsi), Rónay (Nagyváradi AC), Auer (Aradi MTE). Kivétel nélkül erdélyiek, a magyar, a zsidó és a szász származású játékosok között egyedül a kolozsvári Aurel Guga csapatkapitány volt román. Miként Boros Miklós kolozsvári kollégánk egy korábbi cikké­ben rávilágított, Románia színeiben először csupán a válogatott negyedik mérkőzésén, az 1923 júliusában Kolozsváron rendezett Csehszlovákia elleni mérkőzésen (0:6) játszott Erdélyen kívüli labdarúgó (a Coltea Bucuresti-et képviselő Mircea Stroescu személyében).

Nem meglepő az sem, hogy az 1930-as világbajnokságra elutazó román válogatott húsztagú keretében tizenkét erdélyi magyart, három erdélyi szászt, és csak öt románt találunk. Ahogy a fenti kolozsvári példákat nyugodtan helyettesíthetjük nagyváradiakkal, aradiakkal, brassóiakkal, temesváriakkal vagy székelyföldiekkel, a sportágak erdélyi dominanciájáról szólva szintúgy állnak a futballra elmondottak egyebek mellett az atlétikára, a vívásra, a birkózásra, a sísportra vagy a kézilabdára.

A regáti–erdélyi szembenállás, amelyet a témát kutató Borsi-Kálmán Béla történész előszeretettel nevez a nemzetiségi különbségeken túlmutató, européer–bizantinus gondolkodásbeli ütközőpontnak, a sportban nagyon is konkrét formát öltött. A bukarestieket segítő bíráskodás, a kétmillió koronával hevített román sportegylet-alapítási láz, a versenyek lebonyolítása körül zajló viták (így az 1933-ban tartott első kolozsvári országos vívóverseny feszültségei) egyaránt arra mutattak, a főváros eszközökben nem válogatva igyekszik behozni Erdéllyel szembeni lemaradását. Hamar felismerte ugyanakkor, hosszú távú érdekei nem az erdélyi sport értékeinek elherdálását, hanem beépítését, felhasználását indokolják.

Feltűnően visszafogott, józan értékelést olvasunk a Temesvár, Kolozsvár és Brassó székhellyel megszervezett három új erdélyi sportkerület életét bemutató 1921-es Nemzeti Sport-cikkben, amelynek erdélyi szerzője („erőd”) még azt is megkockáztatja, hogy „ha nem volna a kolozsvári kerületi vezetőségben annyira magyarellenes a tendencia, rá lehetne fogni, hogy jól dolgozik”, írását pedig maró önkritikával zárja: „Nyugodtak lehetnek Csonka-Magyarországon, mi nem felejtjük el magyar voltunkat, aminek legékesebb bizonyítéka az a veszekedés, mely a magyar egyesületek között állandó.”

Nem minden tollforgató tanúsított hasonló mértékletességet, a sportlap egyik 1922-es cikkének szerzőjét igencsak elragadta a hév, sorai kendőzetlenül láttatják a bukaresti intézkedések kiváltotta indulatokat: „Hiába tette rá Erdélyre szőrös kezét a ravasz oláh, Transsylvania magyar voltát nem lehet megmásítani egyhamar. Magyar a levegő, magyar az ég s föld minden porcikája, magyarul búg, zúg, zokog – bár halkan – a nóta és magyar mindenestől Erdély sportja is.”

Az erdélyi sport fejlődése a kényszerű megtorpanás után lassan-lassan újraindult, összhangba került a bukaresti élénkítő intézkedésekkel – hívta fel rá a figyelmet Áros Károly erdélyi olimpikonokról szóló 2002-es könyvében. Megkerülhetetlen szerepet játszott a pozitív folyamatok elindításában Károly trónörökös, későbbi román király (1930–1940), akinek érdemeit még a Nemzeti Sport sem vitatta 1927-es értékelésében.

„Az erdélyi sportélet váratlanul hatalmas támaszra talált a román trón várományosában, aki csodálatos lelkesedéssel, szeretettel és minden ceremóniától mentesen vetette bele magát a sport mozgalmába. Károly trónörökös egy szavára játszva keresztülment sok olyan intézkedés, életre kelt sok olyan akció, amikről az erdélyi sport vezetői még álmodni sem mertek volna. A sport minden ágára kisugárzott ez a magas helyről irányuló kegy, amely nem tekintett a nemzetiségi különbségekre és amely igazi sportszellemben a »győzzön a legjobb« elvét vallotta és hirdette.”

Mégis, bizonyos szempontból jelképesnek vehetjük a Killyéni András sporttörténész tálalásában felelevenített udvari jelenetet.

„A harmincas évek egyik versenye után Szinaján a király meghívta a vívókat vacsorára a kastélyába. A vívókat a fogadás előtt kioktatták, hogyan kell viselkedni, mire kell figyelni, nehogy viselkedésük kirívó, sértő legyen. Az egyik aranyszabály szerint ha a király befejezte az étkezést, mindenkinek abba kellett hagynia az evést. A kastélyban hosszú asztalt terítettek a meghívottak számára, a vívókat az asztal végére ültették. A király köszöntötte vendégeit, majd elfogyasztotta vacsoráját. Amire a vívók számára tálaltak, a király már végzett, így a kolozsvári sportolók éhesen maradtak. Éhségüket egy étteremben ütötték el, kacagva a különös vacsorán és királyi szokásokon.”

Így lakott jól az erdélyi sportember a román király asztalánál…