Horváth Mariann: Az egész életemet a vívás határozza meg

– Mit csinálsz te Borsodivánkán?
– Soroljam?

– Légy szíves.
– Látod itt ezt a hatalmas kertet? Ezen a nyáron nem akadt segítségem, úgyhogy volt teendő bőven. Aztán van két gyerekünk, akiket hozni-vinni kell, mert a közlekedés itt nem olyan egyszerű, hogy felszáll a gyerek a metróra és elmegy suliba. Ezenkívül van egy civil szakmám, egy számítógépes rendszerben, az SAP-ban dolgozom itthonról, és… Pszt, van egy házi stúdióm, ahonnan tudok közvetíteni.

– Nem mész be az Eurosportba?
– De, amikor szakkommentátorral vagyok, akkor természetesen bemegyek, ám amikor egyedül közvetítek, sokszor itthonról oldom meg.

– Úgy emlékszem, tősgyökeres pesti vagy, úgyhogy még egyszer megkérdezem: mit keresel te Borsodivánkán?
– Az úgy történt, hogy volt nekem egy vívótársam, Érsek Zsolt. Neki annak idején volt egy horgászháza itt a szomszéd faluban, Négyesen. És mivel Mátraháza nincs messze, amikor itt edzőtáboroztunk, mindig mondta, hogy gyertek el, nézzétek meg… És egyszer eljöttünk. Kivitt minket a Tisza-tóra, amelynek ez a része most sincs nagyon felkapva, de akkor konkrétan még semmi sem volt itt. Kimentünk a tópartra, Zsolt bedobta a botot, és olyan csönd lett hirtelen, mintha megsüketültem volna. Még a békák sem kuruttyoltak, a madarak sem rikoltoztak. Akkor azt mondtam: ez kell nekem!

– A horgászbot? Na jó, csak viccelek…
– Igazság szerint én egy régi parasztházat szerettem volna, amelynek van története, amelyben vannak tárgyak, falak, amelyek sok mindent láttak. De akkor éppen ilyen nem volt eladó, úgyhogy megvettük a Zsolt melletti telket, hogy majd azon építkezünk. Nem sokkal később azonban Zsolt edzőjének egyik rokona telefonált, hogy van egy eladó ház Borsodivánkán. Eljöttünk megnézni, de persze akkor még nem ilyen volt, mint most, hanem sokkal kisebb, sárga és ronda, az udvart pedig olyan magasan benőtte a gaz, hogy nem láttuk a melléképületet, pedig elég magas. De a házban megláttuk a lehetőséget.

MÁJUSTÓL MINDIG CSAK SZÜRETEL

– Rögtön ideköltöztetek?
– Eleinte nyaralónak használtuk, de amikor a nagyobbik lányomat vártuk, úgy gondoltuk, a gyereknek jobb vidéken felnőni.

– És mi a ház története?
– Régen a helyi gulyásé volt, aki mindennap kihajtotta a teheneket a legelőre, este meg vissza. Ez minden, amit tudunk a házról, nem fűződnek hozzá vadregényes történetek.

– Mi a legjobb az itteni életben?
– Minden. Pontosabban a közlekedésen kívül minden. Az itteni emberek például. Éppen azon gondolkodtam, amikor átmentem a közértbe, hogy…

– …már megbocsáss, de ha igazi borsodi lány vagy, akkor te a boltba mentél.
– Igazad van, de én pesti vagyok, nekem az még közért. De legyen. Szóval amikor lementem a boltba, és rám köszönt egy falubéli, akit huszonnégy éve ismerünk, éppen, mint a nénit, akinek az udvarában dolgozott, és akitől régen a tejet hordtuk… Nos, akkor átfutott az agyamon, hogy huszonnégy év alatt sok minden változik, egy panelház teljes lakossága lecserélődhet, de itt ugyanazok az emberek laknak. Persze, a gyerekek, akiket annak idején a romos ház köré gyűjtöttem és meséltem nekik, ma már felnőttek – most ment férjhez az egyik. Szóval az a jó itt, hogy sokkal közelibbek az emberi kapcsolatok. Meg az is, hogy rengeteg növény van a ház körül, májustól folyamatosan szüretelsz valamit. Így ősszel már elegem is van kicsit belőle, hogy nyáron olyan sokáig volt világos, mert még este kilenckor is lehet valamit csinálni. Most éppen a szőlő érik, meg a füge. Kérsz egy kis Othellót?

– Húsz éve nem ettem.
– Pedig finom édes, a kedvencem.

– Szép emlékeket idéz. Mondd, könnyen váltál vidéki lánnyá?
– Persze! Sohasem féltem semmilyen állattól, az egeret kivéve, de vele még mostanra sem barátkoztam meg, úgyhogy amikor beköltözik egy a konyhába, reggelente gyanakodva nézegetek, amikor kijövök.

– Hogyan tudod a fejedben össze­rakni ezt a sok mindent? A modern technikát igénylő munkát, a közvetítéseket, a vidéki élet lassú folyását?
– Nem lassú ez…

– Nem?
– Reggeltől estig rohanok, annyi a tennivaló. Arra sem jut időm, hogy reggel kifessem a szemem vagy normálisan felöltözzek. Van, aki lelassul itt, de nekem nem megy.

SZÍNÉSZNŐ? INKÁBB VILÁGBAJNOK!

– Apropó, tempó. Van itt rendes internet?
– Persze. Bár nem volt kis mutatvány, mire olyat sikerült szereznem, amely alkalmas a közvetítésre. Ehhez minimum egy megabit per secundum feltöltési sebességre volt szükség, mert ugye én fellövöm a hangomat. Szóval nekem nem az a lényeg, mint másnak, hogy lefelé mennyi idő alatt jön az adat, hanem hogy felfelé mennyi idő alatt megy. Találtam öt megabitest, de kiderült, hogy az itt nem működik, csak a szomszéd faluban, meg Mezőkövesden. Rendeltem újat, akkor lekapcsolták a meglévőt, pedig nem is kértem, úgyhogy akkor meg három napig semmilyen net sem volt. Nem akarom részletezni, de a bürokrácia miatt már ott tartottam, inkább feljárok Pestre, vagy közvetítek a polgármesteri hivatalból, de végül csak megoldódott. Én voltam az úttörő ebben, de aztán persze a kollégáimnak is megtetszett az ötlet – igaz, ők Pesten ezt három nap alatt elintézték.

– Igen, de neked megvan az előnyöd, hogy te vagy a falu híressége. Így van?
– Elterjedt, hogy mit csinálok.

– Mondjuk egy ilyen kicsi faluban annak is két perc alatt híre megy, ha az ember hangosabbat tüsszentett.
– Ha hiszed, ha nem, rólam nem tudnak túl sok mindent, mert nincs időm pletykálkodni. El lehet kerülni egymást a faluban is, de azért ha találkozunk, örülünk egymásnak, és szokták mondani, hogy Marianna, láttuk a tévében, hallottuk a közvetítését.

– Tudom, hogy ezzel illett volna kezdenünk, hiszen ezért jöttünk: boldog születésnapot! Milyen ötvenévesnek lenni?
– Éppen olyan, mint negyvenkilencnek vagy negyvennek. Csak kicsivel fáradtabb vagyok a hosszú napok után – ennyi.

– Volt buli?
– Persze. Eljött a család nagy része, meglepetésnek szánták, de valamilyen módon mindenki elárulta, hogy jön, vagy én szedtem ki belőlük.

– Amikor huszonöt voltál, ilyen életet képzeltél el magadnak?
– Nem emlékszem, hogy bármit is elképzeltem volna. De ha el is képzeltem, a vidéki élet nem szerepelt a terveimben. De várj csak, eszembe jutott valami! Tizenhét évesen az egyik barátnőmmel mentünk hazafelé edzésről, ugyanazon a napon születtünk, aznap ünnepeltünk, és arról beszélgettünk, vajon jó-e ötvenévesnek lenni. És arra jutottunk, hogy nem jó, mert az ötven az már nagyon öreg, úgyhogy meg is beszéltük, hogy most, amíg még minden képességünk teljes tudatában vagyunk, határozzuk el, hogy negyvenöt évesen öngyilkosok leszünk, mert minek éljen már, aki ilyen öreg.

– Jó, hogy ez nem volt komoly.
– Főleg mert most már másként látom.

– A gyerekek hálásak ezért a gyönyörű környezetért?
– Dehogy! Amit megkapsz, az természetes. Amikor Pesten éltem, és egyszer-egyszer felmentem a Várba, elámultam, milyen gyönyörűek a sétányok lefelé. A pesti viszont megszokja, rá sem hederít. Így van ez a falusi élettel is. Én már tudom, mi az, leülni a diófa alá, hallgatni a susogást, miközben más ül a panelban vagy a híd alatt. De a gyerekeknek ez természetes. Nincs kedvük felszedni a diót, leszüretelni az epret, azt mondják, majd anya leszedi, és utóbb legfeljebb kegyesen hajlandók megenni.

– Sportolnak?
– A kisebbik lovagol, népi táncol a Szederindában, Egerben, vív velünk Mezőkövesden és folyton barkácsol valamit. Igazi kis örökmozgó, esténként alig lehet ágyba parancsolni. Vívó-néptáncos szeretne lenni, aki zongorakoncerteket ad. A nagyobbik kézilabdázott, de nem az ő világa volt, tudod, ő igazi művészlélek.

– Fest?
– Nem, színésznő akar lenni, és lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem van is hozzá tehetsége.

– Támogatod?
– Hogyne! Annál is inkább, mert gyerekként én is színésznő akartam lenni, de aztán végül ez nem valósult meg.

– Jó, de helyette hatszoros világbajnok lettél. Van hatása az életedre annak a sok sikernek? A vívásnak?
– Az egész életemet a vívás határozza meg. Az, hogy itt ülünk az öreg diófa alatt, az egyik vívótársamnak köszönhető, hiszen rajta keresztül kerültem ide. A férjemet a vívásnak köszönhetem, mint ahogy a privát munkámat is. Sőt, a kommentátorszakmát is.

VANNAK GYEREKEK, AKIK SZERETNEK NYERNI

– Az hogy jött?
– Szegő Andris jó barátom volt, ma is az, úgyhogy amikor az utamat kerestem, elmentem hozzá, és nekiszegeztem a kérdést: tegnap befejeztem a vívást, mit csináljak? Azt válaszolta, hogy néhány hete indult el az Eurosport magyar adása, úgyhogy menjek fel Héder Barnához, mondjam meg, ki vagyok, és kérjek állást. Héder azt mondta, álljak be gyakornoknak, de még aznap délután felhívott Palik Laci, és azt mondta, hülyeség a gyakornokoskodás, kezdjek el gyakorolni, és csináljuk. Ezt is a vívásnak köszönhetem. Az eredmények nélkül aligha kaptam volna ilyen lehetőséget.

– Emlékszel, milyen volt, amikor először lementél a vívóterembe?
– Az első napok egyikére igen. Nagyon lelkes voltam, de hamar lelohadt, mert futni kellett, meg indiánszökdelést bemutatni. De apukám azt mondta, ha valamit elkezdtem, akkor végig is kell csinálni. Negyedikben már nagyon utáltam, kínszenvedés volt, ám akkor váratlanul áttettek egy testnevelés tagozatos osztályba, ahol meg kötelező volt sportolni. Imádkoztam, hogy azt a négy évet kibírjam valahogy.

– Rosszul hangzik.
– Igen, de azt kell tudni, hogy akkor még csak tornateremben böködtük egymást, nem volt benne semmi izgalmas. Azután nyolcadikban átmentem másik egyesületbe, amelyben villanypást volt, villanyfegyverek… Az már teljesen más világ volt, onnantól nem lehetett kérdés, az ellenfél hajlandó-e bemondani, hogy megszúrtam, vagy veszekedni kell. Ez volt a választóvonal.

– Mit mondanál, ha valakit rá akarnál beszélni a vívásra?
– Hát az nagyon nehéz lenne, mert nem nagyon tudok olyasmit mondani, ami egyértelműen mellette szól. Azt látom, hogy a mai gyerekeket a mobiltelefon, az internet, a Facebook érdekli, s nehéz lenne elmagyarázni, miért jobb lejönni a terembe és izzadni, öt évet beletenni abba, hogy eljuss egy szintre, amikor már élvezed a vívást, és meg tudod szúrni a másikat.

– Akkor nincs remény?
– De van. Méghozzá azért, mert még mindig vannak gyerekek, akik szeretnek nyerni. Mezőkövesden tanítunk vívást, és azt tapasztaljuk, hogy a játékos feladatokat szeretik a legjobban, de még ezek során is vannak gyerekek, akik egyszerűen nem tudnak és nem is akarnak veszíteni. Őket kell elvinni sportolni, de persze nem feltétlenül fognak vívni. Mert a futball népszerűbb, a teniszben több a pénz, a korcsolya látványosabb, a vívásban meg se pénz, se népszerűség, még csak szép alakod sem lesz tőle.

– Szóval vagy beleszeretsz vagy nem?
– Igen. Vagy például ha motivál egy nagy győzelem. Sok szülő azért viszi le a gyerekét vívni, mert látta Szilágyi Áron olimpiai döntőjét, vagy mert a gyerek látta.

– Te meg közvetítetted. Nagy élmény lehetett.
– Hatalmas! Életemben először voltam olimpián, de amikor aznap láttam vívni, már gondoltam, hogy megnyerheti. Készültem is rá, meg nem is, mert eddig az volt a tapasztalatom, ha nagyon készültem valamire, az sosem következett be. Nagyon izgultam, együtt éltem a mérkőzéssel, és euforikus öröm volt, amikor beadta az utolsó tust. Egy ilyen élmény után el tudom képzelni, hogy valaki olthatatlan vágyat érezzen a vívás iránt, és lemenjen a terembe. Így talán nincs minden veszve.