Fenéken billentett, belevágtunk – interjú Peter Habeler hegymászóval

– Az expedíciók kereteiből kilépve, 1975-ben önök másztak először alpesi stílusban a Himaláján, gyorsan és kis csapatban. Miért gondolták, hogy ez a világ legnagyobb hegyein is eredményes lehet?
– A hetvenes évekre már több kis létszámú, erős csapat volt az Alpokban, de még nem merészkedtek a Himalájára. Nekem viszont jó ideje az volt a célom, és olyan társsal, mint Reinhold Messner, bármit meg lehetett csinálni, „bármelyik lovat meg lehetett lovagolni". Olcsóbban, mégis elegánsan akartunk mászni a Himaláján, mert az alpesi stílushoz messze nem kellett annyi pénz, mint a nagy expedíciókhoz. Csak a repülőjegyre és néhány teherhordóra kell, s ez nagyon praktikusnak tűnt.

– Azért nem ment ilyen simán...
– Nem volt könnyű az új módszerrel feljutni a Hidden Peak északnyugati falán, de megmutatta nekünk az utat, hogy miként tovább. Később azért szerveztünk expedíciókat is – például 1978-ban – az Everestre, de aztán visszatértem a kiscsapatos vállalkozásokhoz. Sokkal egyszerűbb két-három olyan emberrel mozogni, akik ismerik és szeretik egymást – míg ha mondjuk tízen vagyunk, valamin mindig vitatkozunk.

– És tényleg sokkal könnyebb volt?
– Igen, de tulajdonképpen mi csak fiatal srácok voltunk, akik meg akartak mászni egy magas hegyet. Akkoriban közel sem tudtunk annyit a Himalájáról, mint manapság – de talán jobb is volt úgy, mert ha az ember ismeri a veszélyeket, előre telecsinálja a nadrágját attól, ami rá vár. Rájöttünk, hogy nincs szükségünk sok emberre, csak olyanokra, akik támogatnak és hisznek bennünk.

– Akkoriban különösen veszélyesnek tartották a Mount Everest oxigénpalack nélküli megmászását. Miért vágtak bele mégis 1978-ban?
– Már a hegy első megmászója, Sir Edmund Hillary is azt mondta, az Everestre előbb-utóbb feljut valaki oxigénpalack nélkül. A serpák és a svájciak már korábban is nyolcezer méter fölé jutottak. Úgy voltunk vele, miért nem próbálnánk meg? A lényeg, hogy a lehető legjobban akklimatizálódjunk, közben orvossal is konzultáljunk – aki ráadásul folyamatosan biztatott minket.

– Volt önben félelem?
– Volt, több okból is. Éppen egy nagy kudarcot hagytunk magunk mögött: egy évvel korábban nem sikerült feljutnunk Messnerrel a Dhaulagirire. Nem is voltam éppen formában, gyerekem született, és biztos akartam lenni benne, hogy hazatérek a családomhoz. De aztán Messner fenéken billentett, belevágtunk, és szerencsénk volt az időjárással is, amely lehetett volna hidegebb és szelesebb is.

– Mi volt a legveszélyesebb a vállalkozásban?
– Veszélyes például a Khumbu-jégesés, mert tele van szérakokkal és hasadékokkal, amelyekről nem tudni, mikor omlanak össze. A legijesztőbb mégis az a kérdés volt – főleg negyven év távlatából visszatekintve –, hogy a csúcstámadásnál vajon képesek leszünk-e felismerni, ha teljesítőképességünk határához érkezünk? Ez végig ott motoszkált az agyunk hátsó szegletében, de fogalmunk sem volt, hogy éles helyzetben észrevesszük-e majd a jeleket. Csak reméltük, erősen oxigénhiányos környezetben is elég okosak leszünk ahhoz, hogy tudjuk, mikor kell visszafordulnunk. Ha aggódtam valami miatt, akkor ez volt az.

– Mi volt az Everest-siker kulcsa? Miért sikerülhetett?
– Két kulcsfontosságú tényező miatt, egyrészt nagyon jó csapatunk volt, másrészt volt velünk két fantasztikus doktor, aki állandóan ösztönzött minket: „Menjetek, csináljátok!" Mi pedig nem haboztunk, mentünk és csináltuk.

– Reinhold Messnerrel fantasztikus kettőst alkottak. Hogyan jött létre a mászó páros?
– Az olasz Dolomitokban találkoztunk először 1965-ben, a 3225 méter magas Tofana di Rozes téli megmászásakor. Kiderült, hogy ugyanaz volt a mesterünk, aki egyébként annak idején összehozta azt a mászást, amely nagyon kemény, jeges sziklaút volt. Emlékszem, azt mondta: „Peter, itt van ez a Messner gyerek, találkoznod kellene vele!" Közben pedig ugyanezt mondta rólam Reinholdnak. Ő „talált ki" minket, innen indult minden.

– Milyen volt együtt mászni Messnerrel? Azt mondják, nem könnyű a természete.
– Higgye el nekem, a hegymászók között senki sem könnyű természetű. A legfontosabb az volt, hogy ugyanazok voltak a céljaink, egy irányba tartottunk, szerettük a hegyeket, a formájukat és a kihívást, amit jelentenek. Éreztem, hogy Reinholddal semmi rossz sem történhet velünk, biztonságban vagyunk, mert erős és jó mászó, és valószínűleg ő is ezt gondolta rólam. Egyszer mondta is nekem, hogy „Peter, veled azért szeretek együtt mászni, mert sehonnan sem esünk le."

– És emberileg is jól kijöttek?
– Barátok voltunk, különben nem is tudtunk volna annyit együtt mászni. A mai napig összejárunk, a legutóbbi születésnapomra is eljött, Olaszországban pedig együtt filmeztünk a Mount Everesttel kapcsolatos emlékeinkről.

– Egyszer azt mondta, a Kancsendzönga volt a legnehezebb nyolcezrese. Miért?
– Maga volt a pokol. A hegy a többi nyolcezrestől külön áll, nagyon messze van, és nagyon sokáig tart feljutni. 1988-ban rengeteg hó esett, óriási szél fújt, és sokkal hidegebb volt, mint az Everesten. Ennek ellenére a csúcstámadásig tűrhetőek voltak a körülmények, de a legmagasabb ponton borzalmas idő fogadott bennünket. Éppen hogy túléltük mindhárman. Sem előtte, sem utána nem volt akkora szerencsém a Himaláján, mint ott.

– Hasonló kaliberű hegymászó volt, mint Reinhold Messner, aki aztán elsőként mászta meg mind a tizennégy nyolcezrest. Miért alakult másképpen az ön karrierje?
– Ez vicces, mert Reinholdnak szerintem hét élete van. Egy a hegymászóé, egy az előadóé, egy a filmesé, és így tovább. Nekem viszont csak egy van, a hegymászóé, aki a mai napig járja a nehéz utakat, míg ő már nem. Ezt persze az is indokolhatja, hogy annak idején elvesztette a lábujjait a Nanga Parbaton. A másik különbség, hogy én az 1978-as expedíció után megígértem a feleségemnek, hogy soha többé nem mászok nyolcezres csúcsot, és több időt töltök a családommal.

– Sikerült betartania az ígéretét?
– Egy ideig igen. Aztán már nem bírtam magammal, és 1984-től kezdve előbb a K2-vel próbálkoztam, majd feljutottam a Nanga Parbatra, a Cso-Ojura és a Kancsendzöngára is. Akkor viszont azt mondtam, elég volt.

– Tavaly, 74 évesen feljutott az Eiger északi falán, amivel a legidősebb sikeres mászó lett. Miért vágott bele újra?
– Kíváncsi voltam, mi változott többet, én vagy a hegy. Az Eiger északi falát 1974-ben másztam meg először Messnerrel, mindketten fiatalok és erősek voltunk, a szikla száraz volt, az idő jó, így tíz óra alatt feljutottunk. Találkoztunk Clint Eastwooddal is, aki éppen akkor forgatta a Bosszú az Eiger csúcsán című filmjét, és meghívott minket vacsorázni, amelyen Reinhold végig Clinttel beszélgetett, míg én inkább az egyik színésznőt, Heidi Brühlt választottam. Tavaly minden másként alakult, egyrészt mert Clint és csapata már nem forgatott ott, a szikla jeges volt, az idő pedig rossz. Bivakolnunk is kellett, mert filmeztünk, alig aludtam valamit, de boldog voltam, mert nem ment rosszul a mászás. A nehéz részeken nem én másztam elöl, hanem kötéltársam, David Lama, a világ egyik legjobb mászója.

– Milyen volt negyven év után újfent a világ egyik legjobb mászójával egy párban?
– A történet azért érdekes, mert David az én ausztriai iskolámban kezdett el sziklát mászni gyerekként. Én tanítgattam, és furcsa volt, hogy tavaly felcserélődtek a szerepek, már ő vezetett engem a hegy csúcsára.

– Mi a következő terve a hegyekben?
– Tisztában vagyok a teljesítőképességem határaival, hogy már nem tudok nyolcas és kilences szintű sziklautakat mászni, de rendszeresen edzem magam, hogy a karjaim erősek maradjanak. Nagyon szeretem a klasszikus utakat a Dolomitokban, és szeretek jó emberekkel együtt mászni. De hogy válaszoljak: ebben az évben negyvenöt esztendő után szeretném újra megmászni a Cima Grande északi falát.

– És mi a véleménye a Himaláját ellepő kereskedelmi expedíciókról?
– Ha valaki szeretne feljutni ezekre a nagy hegyekre, és képes is rá, miért ne tehetné? Persze jobban szeretném, ha nem lennének annyian az Everest, a Makalu vagy a K2 hegyoldalain, és nem örülök, hogy több ezer ember fordul meg az alaptáborban, de nem is sikoltozom vagy tiltakozom ellene. Ez van.

– Viszont a tömeg a serpák viselkedését is megváltoztatta. Ön szerint miért?
– Ami a legszomorúbb, hogy egyes fiatal serpák, főleg ha isznak, annyira agresszívvé válnak, hogy gyilkolni is képesek. A mi időnkben a barátaink voltak, akikkel együtt nevettünk, beszélgettünk, főztünk. Mára a nyugatiak a második sorba szorultak, a serpák lettek a hegyek főnökei. Ők csinálnak mindent, ők feszítik ki a fix köteleket és biztosítják az utakat. Más idők járnak, már semmi sem lesz olyan, mint régen volt. De mit tehetnénk ellene? Ez az élet rendje.