Családtörténet: múlt századi mesék a pauszpapírról

Apám a tervezőasztal felett görnyed. Több mint negyven éve figyelem már. Mozdulatai megszokottak, szemüvege az orra hegyén pihen, mutatóujjával lassan csúsztatja vissza. Kézfejével végigsimítja a pauszpapírt, megrázza egy kicsit a tustollat. Vonalakat húz egy zsebkendőre, leitatja a felesleget, majd számol és rajzol. Ismerem az összes kacskaringót, az összes ívet a papírján, s ismerem alkotói csendjét is, amelyet csak egy-egy köhintéssel tör meg vagy azzal, hogy felhangosítja a rádiót. Jazzt hallgat. Játékosat, szárnyalót. Mégis olyan szabályos. Sosem zökken ki. Igazi mérnökember.

„Éva írt” – mormolja maga elé.

Jó pár éve így megy ez már karácsonykor. Apám szaloncukrot küld díszdobozban, Éva köszönőlevelet és néhány sort a családról.

„Neked írt” – emeli fel a tekintetét, s már nyúl is a polc felé a borítékért. Krémszínű levélpapír kerül elő, rajta arany levélmatrica, s apró, töredezett kézírás. Emlékek sora, egy élet története, A4-es lapba zárt ölelés, kapocs két világ Budapest és St. Germain között.

Éva hamarosan a kilencvennyolcadik életévébe lép, ragyogó szelleméhez csodás humorérzék társul, s testben is fitt lenne, ha egy buta baleset miatt félig-meddig nem kényszerülne szobafogságra. A közeli boltok, a „pharmacy” és a bank bottal még befogható távolság, lábán kötés, mégis lesétált a közeli postára, hogy feladja levelét. Édesapja, az én apai nagyapám nevelőapjának, Mattyók Aladárnak élettörténetét.

Akinek neve összeforrt a magyar sportépítészettel, együtt dolgozott a magyar sport első olimpiai bajnokával, Hajós Alfréddal, s akinek egyik fő művét, az 1928-as kerékpáros-világbajnokságra átépített Millenárist jövőre búcsúztatják el, hiszen a korszak egyik legmodernebb kerékpáros-arénájának számító, 14 ezer néző befogadására alkalmas, döntött betonteknőjű pályát elbontják. Területén Nemzeti Korcsolyázó Központ épül.

„Szomorú, de ez az élet körforgása” – írja némi nosztalgiával Éva, aki rajongásig szerette édesapját, miatta végezte el az építésziskolát, s tett annak idején mestervizsgát.

„Apámnak mindent jelentett az építészet, kreativitást, kifejezésmódot, egzisztenciát. Nagy bánata volt, hogy mivel a jugoszláv fronton a fél fülére megsüketült, nem tudott egyetemi professzorként tanítani” – folytatja Éva, aki 1920-ban született. Édesapja ekkor már a magyar sportélet prominens szereplője és befutott építész volt, aki a háborúból hazatérve, katonatársaihoz hasonlóan a Margitszigetre kapott néhány napos elszállásolást, hogy a front borzalmai után összeszedhesse magát.

Itt találkozott Lipiczky Annával, a műfordító, orientalista dr. Fiók Károly özvegyével, akit egy év múlva el is vett feleségül. Anyai ágról némi bevételt jelentettek a korábbi frigyből befolyó műfordítói jogdíjak, de főként Mattyók Aladár 1911-ben alapított tervezői irodájára támaszkodott a család. Az első munkái között szerepelt a 200 ezer koronás költségvetéssel készülő Üllői úti Fradi-pálya, amelynek 1911-ben az A-lelátója, illetve fedett állóhelyes része épült meg, s ennek köszönhetően több mint 20 ezer néző befogadására volt alkalmas a pálya. 1923-ban a régi tervek alapján újabb bővítésen esett át a létesítmény, amely így 30 ezres stadionná nőtte ki magát, s amelybe vasárnaponként már a lányával együtt látogatott ki a klub alelnöki tisztségét is ellátó Mattyók Aladár.

A pomázi kötődésű Mattyók család hétköznapjai azonban a tervezőiroda időbeosztásához kötődtek, ahol Aladár két vagy három építész gyakornokot alkalmazva dolgozott a terveken, pályázati anyagokon, s akinél német, olasz, francia tervezőmérnökök, valamint a kor másik nagy építésze, Hajós Alfréd is megfordult.

„Apám irodái mindig a lakások mellett lettek kialakítva. Először a Lónyay, majd a Szentkirályi utcában, később Budán, a Ráth György utcai villában, ahol az első emeleten folyt a munka. Sok közös délutánt töltöttem el apámmal az irodában, az ölében ülve tanultam meg én is rajzolni. Édesapám Európában is elismert szaktekintélynek számított, egy új korszak előfutára volt, akinél gyakran fordultak meg külföldi tervezők. Mindig kíváncsian hallgatta őket, tudni akarta, hogy tanulni jönnek-e hozzá, vagy azért, hogy lemásolják ötleteit. Hajós Alfréddal is sokat dolgozott együtt, de kapcsolatuk nem volt baráti, inkább konkurenciát jelentettek egymásnak. Persze többször megesett, hogy egy-egy pályázati anyagon együtt dolgoztak, de más körökhöz tartoztak, más érdekszférában mozogtak. Apám nem csak a Kispipában szeretett sakkozni a barátaival, az életben, a munkában is mindig alaposan megfontolta a lépéseit, a lehetőségeit” – árulta el Éva, aki „Hajós Alfréd-ügyként” ír az első fedett uszoda, a Nemzeti sportuszoda tervéről, amelyet eredetileg Hajós, valamint a néhány évvel korábban a Császár fürdő átépítésében nagy szerepet vállaló Mattyók Aladár és Sebestyén Artur tervei alapján a Gellért fürdő mellé álmodtak meg. Ám az ötlet három hónap leforgása alatt elvérzett, s az új, margitszigeti pályázaton hivatalosan Hajós Alfréd lett a befutó.

Ebben az időszakban az olimpiai rendezésről álmodozó sportvezetőket és az építészeket is a Nemzeti Stadion tervezésének lehetősége tartotta lázban, ám az 1929-ben kitört gazdasági világválság miatt a megvalósításra még egy darabig nem kerülhetett sor. Noha a Magyar Mérnök és Építész Egylet 1934-ben pályázatot írt ki egy hatvanezer főt befogadó stadion megtervezésére, sokak megrökönyödésére a kor egyik leghíresebb sportépítészeként jegyzett Mattyók Aladár nem adott be terveket. A világválság nem csak anyagilag törte meg a jó módban élő családot, a kiváló építész azokban az időkben gyomorgondokkal küzdött.

„Egy nap gyomorfekéllyel került kórházba, olyan vérző fekélye volt, amelyet nem mertek megoperálni se” – írja lánya, aki később, felnőtt fejjel több apja által tervezett strandfürdőt is meglátogatott. Mattyók Aladár nevéhez fűződik a szentesi, a székesfehérvári és a parádi strand megépítése, valamint több egyetemi sporttelep, így a BEAC, a MAFC és a pécsi sportpálya létrehozása is.

Éva a második világháborút követően, 1949-ben férjével, Lajossal, a Francia-Magyar Pamutipar Rt. tisztviselőjével Franciaországban telepedett le. Szülei az 1956-os forradalom előtt meglátogatták a családot, de arról nem szóltak lányuknak, hogy a régi lakáson a Rákosi-korszak „vívmányaként” társbérletben osztoznak meg két másik családdal.

„Amikor a hatvanas években visszatértem az otthonunkba, úgy kellett kikönyörögnöm apám könyveit, rajzait, képeit a falról” – emlékszik vissza Éva, aki immár 37 éve él egyedül St. Germain-i otthonában. Mindhárom gyermeke hetven év feletti, közülük Lajos emlékezteti legjobban édesapjára. Karácsonykor az unokák és dédunokák egész sora tesz látogatást nála, az ünnep elmaradhatatlan hozzávalója a bejgli, amelyből egy tucatnyit is megsüt, s küldi el ajándékként családtagjainak, barátainak a világ minden pontjára.

„Megkapta a szaloncukrot?” – szakít ki a sorok közül apám.

Bólintok. Ő ismét feltornázza szemüvegét, a rádióból Diana Krall hangja búg fel…