Huszonöt éve ért véget az ötmillió dolláros sakkmérkőzés

Minden egy levéllel kezdődött, amelyet az igen tehetséges ifjúsági sakkozó, a 17 éves Rajcsányi Zita írt Robert James Fischernek. A levél lényegi része az volt, hogy szeretne megismerkedni azzal a teljes visszavonultságban élő emberrel, akit az egész (sakk)világ csodált, ugyanis 1972-ben szinte egyedül képes volt legyőzni az orosz sakkgépezetet, amely abban az évben Borisz Szpasszkijt küldte harcba a vb-címért. Rajcsányi Zita levele – a naponta Fischerhez érkező több tucattal ellentétben – nem a kukában végezte.

A levélváltás olyan jól sikerült, hogy a magyar lány másfél hónapot töltött Los Angelesben Fischernél, akivel megbeszélték: Zita felkeresi a Vajdaságban élő Kubát Jánost, akivel közli, hogy Fischer húsz év után hajlandó asztalhoz ülni, ha a szervezők megfelelő – egészen pontosan ötmillió dolláros – összegű díjalapot garantálnak. Kubát az 1988-as szaloniki, valamint az 1990-es újvidéki sakkolimpia főszervezője volt, s mivel mindkettő jól sikerült, kapcsolatai révén kézenfekvő választásnak tűnt.

Az embargó sújtotta Jugoszláviában akkor sok mindent lehetett, és sok mindent nem lehetett, de szerencsére egy világraszóló sakkmérkőzés az előbbi kategóriába tartozott, még akkor is, ha ehhez a Jugoskandik magán-takarékpénztár igazgatójának, Jezdimir Vasziljevicsnek, ismertebb nevén Jezdo gazdának ötmillió dollárt kellett letennie az asztalra.

„Jezdo korábban azt mondta, tízmilliót is fizetne Fischer visszatéréséért, így nagyon boldog volt, hogy megúszta ötmillióval. Egyik nap arra kért, hogy menjek be az egyik ólomraktárba, ahol a pénzeket őrzik, számoljak ki ötmillió dollárt, és a megbeszéltek szerint juttassam el Fischerhez” – emlékezett vissza a 25 évvel ezelőtt történtekre Kubát János.

A Jugoskandiknak természetesen az államvezetőség jóváhagyása is kellett (abban az időben egyetlen pénzintézmény sem működhetett Szlobodan Milosevics elnök engedélye nélkül), hogy mint a párharc főtámogatója ötmillió dollárt elköltsön egy sakkmeccsre, de abban a pillanatban a szerb vezetők ennyit hajlandók voltak feláldozni azért, hogy megmutassák a világnak, őket nem töri meg egy embargó, sőt, olyasmire képesek, amire más ország nem! Az, hogy Jugoszláviában akkor az emberek havi jövedelme öt és tíz márka között volt, nem zavarta a politikai elitet.

A pénz megvolt, s Kubát szerint nem is lett volna semmi baj, ha valamelyik jugoszláv bankból lehet pénzt küldeni külföldre. De az embargó miatt ez elképzelhetetlen volt, így Kubát úgy döntött, egyedül oldja meg a gordiuszi csomót.

A továbbiakat a 87 éves Kubát Jánossal elevenítettük fel:

– Fischer azt mondta, csakis a Citibank a megbízható, s akkor ül asztalhoz, ha ettől a banktól kap értesítést, hogy a pénz a számláján van. Elhatároztam, hogy az ötmillió dollárt bőröndbe teszem, és Budapestről küldjük el Fischernek. Egy kisebb határátkelő felé vettük az irányt a görög Makropulosszal, az útlevélvizsgálat után azonban a határon arra kértek bennünket, szálljunk ki. Biztos voltam benne, hogy a történet most véget ért, lebuktunk. Azonban csak annyi volt a gond, hogy az átkelőt kizárólag szerb és magyar állampolgárok vehették igénybe. Visszafordítottak bennünket, s azt tanácsolták, hogy a Horgos–Röszke átkelőt használjuk. Így is tettünk, és ott semmi gond nem volt.

– De a pénzzel kapcsolatos problémák ezzel nem értek véget, ugye?
– Fekete János bankárnak adtuk át az ötmillió dollárt, aki azt mondta, minden rendben lesz, az egyik legmegbízhatóbb emberének adja az ügyet. Elmúlt két hét, és Fischer üzent: nincs meccs, mivel nincs pénz. Azonnal elmentem Feketével beszélni, aki azt mondta, nem létezik, náluk ilyen még nem fordult elő. Aztán kiderült, hogy az a nagyon megbízható embere a teljes pénzdíjat lekötötte néhány napra, hogy a kamat az övé legyen…

– Milyen volt az első találkozása Fischerrel?
– Mivel minden rendben volt, elutaztam Fischerhez Los Angelesbe, akinek a repülőtéren kellett volna engem várnia. De nem volt ott senki, így elkezdtem sétálni, nézelődni. Az egyik padon egy ember aludt, azt hittem, hajléktalan. Ám amikor felkelt, láttam, hogy Fischer az – fáradt volt, ezért lepihent. Az első találkozást nem így képzeltem el, de az élet így rendezte. Nem sokkal később az ellenfélre terelődött a szó. Én Szvetozar Gligoricsot ajánlottam, azonban Fischer ellenezte, mert nagyon jó barátok voltak. Aztán Portisch Lajos következett a listámon, de Bobby azzal utasította el, hogy a keleti blokk emberei közül mindenki gyanús neki, így eljutottunk az orosz Borisz Szpasszkijig, aki akkor már szakított a Szovjetunióval, és éppen Párizsban élt, igencsak szerény körülmények között. Fischer nem teketóriázott, azonnal telefont ragadott és felhívta Szpasszkijt, akitől megkérdezte, van-e kedve megismételni az 1972-es vb-döntőt, úgy, hogy a győztes ezúttal 3.5 millió, a vesztes 1.5 millió dollárt kap. Szpasszkij azt felelte, nincs éppen vidám kedvében, s nem szereti az ilyen ízetlen tréfákat. Amikor rájött, hogy nem vicc, madarat lehetett volna vele fogatni.

– Pénz és ellenfél is volt – indulhattak is Jugoszláviába.
– Én is így gondoltam, de Fischer közölte, előtte még valamit el kell intéznünk. Azt mondta, szelektálnia kell a holmijai között, s ami felesleges, azt kidobjuk a szemétbe, de úgy, hogy senki se lássa. Gondoltam, ez a legkevesebb, ezzel néhány perc alatt végzünk, azonban nagyon mellélőttem, mivel Fischer rengeteg mindent kiválasztott, ami még nem lett volna baj, ha engedi, hogy a ház előtti konténerbe tegyük. Ehelyett több kilométert gyalogoltunk tűző napon, hátunkon a kiselejtezett holmikkal. Sőt, annyi zsák gyűlt össze, hogy többször is kellett volna fordulnunk.

– Kellett volna?
– Naná, hisz nem bolondultam meg, hogy még kétszer megtegyem azt az utat oda-vissza… Hanem, mivel Fischer rám bízta a maradék két zsákot, mindent a ház előtti konténerbe dobtam, majd leültem a hűvösben, és mértem az időt, hogy nagyjából akkor menjek vissza a lakásba, mintha kétszer megjártam volna az utat a szállásunktól a szeméttelepig.

– A páros mérkőzést végül Jugoszlávia két városában, Szveti Sztefanon és Belgrádban rendezték meg. Esetleg szóba került más helyszín, másik ország is?
– Igen, Németország, azonban végül én döntöttem Jugoszlávia mellett, méghozzá azért, mert úgy mértem fel, ez az egyedüli biztos hely – egy ilyen hatalmas esemény ideje alatt én csakis hazai pályán tudok majd megfelelően mozogni, intézkedni. A Szveti Sztefan nevű exkluzív üdülőközpont egyértelműen adta magát mint helyszín. Gyönyörű környezet, kiváló elhelyezkedés. A párharc második felvonásának Belgrád adott otthont, s ennek az volt az oka, hogy a jugoszláv politikai elit úgy gondolta, ha már sikerült Bobby Fischert az országba csalogatni, akkor a fővárosban is asztalhoz kell ülnie.

– Fischer egy-egy extra kéréssel mindig meg tudta lepni a szervezőket…
– A párharcra a szabadkai Suvozan vállalat készítette el a sakk-készletet, s az igazgató hozta megmutatni Fischernek, hogy nézze meg, mit szól hozzá. Ekkor jött a fekete leves, mert Fischer megint azt mondta, ezekkel a figurákkal nem lesz meccs. Néztünk, hogy most mi ütött belé, de gyorsan megmagyarázta, mi a problémája. A gond azzal volt, hogy a huszár nevetett, és Bobby közölte, amíg nevet a ló, addig nincs meccs. A Suvozan néhány nappal később nyolc különböző készlettel állt elő, a ló nem nevetett, Fischer pedig kiválasztotta a neki legjobban tetsző figurákat.

– Fischer megbízott önben?
– Azt azért nem mondanám, mivel nem nagyon bízott meg senkiben sem. Még a meccs kezdete előtt megjelent Zentán Gligorics nagymester, aki közölte velem, nem azért van itt, mert annyira hiányzott neki a személyem, hanem mert Fischer megkérte, kérje ki a helyi önkormányzatban az anyakönyvi kivonatomat, s derítse ki, hogy csörgedezik-e bennem zsidó vér. Annyit mondott még Gligoricsnak, hogy azért vagyok neki gyanús, mert anyám neve Reinholz…

– A szellemi frissességével nem volt gondja Fischernek, de az erőnlétét hogyan őrizte meg, hogyan készült a meccsekre?
– (Kubát János helyett felesége, Gere Valéria adta meg a választ, aki szintén sakkozó volt, egy korosztályos versenyen Polgár Zsuzsa skalpját is begyűjtötte.) Úszással! Mindennap úszott, a testőrei külön felügyelték azt a területet, ahol ő volt, arra abban az időben senki sem mehetett…

– Amikor vége volt a párharcnak, Fischer Magyarkanizsára ment, s nagyon jól érezte magát a helyi gyógyfürdőben. Úgy nézett ki, hogy élete végigéig ebben a nyugodt bácskai városban marad, azonban egyik nap azzal állt elő, hogy szerződésszegés történt.
– Ma sem tudom, hogyan, de kiderítette, hogy egy német adó a párharc egyes részeiről felvételt közölt. A szerződésben pedig az állt, ha egy nyugati tévétársaság ezt megteszi, Fischert jelentős összeg illeti meg. Ő ehhez ragaszkodott is, kétszer elküldött Belgrádba, ahol Vladiszlav Jovanovics külügyminiszter közölte, nincs erre több pénz, ennyi volt, értse meg Fischer, és örüljön a 3.5 millió dollárnak. Amikor közöltem Fischerrel a negatív választ, azonnal döntött, és továbbállt Magyarországra.

– Elveszített egy barátot?
– Érdekes volt, még saját magamnak is, hogy sosem éreztem úgy, hogy Fischer a barátom lenne. Úgy kezeltem mint egy embert, aki sakkban felettem volt, az élet minden más területén viszont én voltam előnyben.

– Bocsánat, muszáj közbeszólnom, sakkban és birkózásban…
– Igen, ezt majd' elfelejtettem, mivel Fischer szeretett birkózni, s nekem is mondta, hogy gyerünk, mérkőzzünk meg. Néztem is rá, hogy megbolondult, mivel ő hatalmas volt, száz kiló felett, én meg alig voltam hetven. Valószínű, látta rajtam a riadalmat, s azt mondta, ne aggódjak, majd vigyáz rám, de azt válaszoltam, ne erőltessük ezt, nem vagyunk egy súlycsoportban. De visszatérve az eredeti kérdésre, Fischer közelébe igazán az tudott kerülni, aki megengedte, hogy ő parancsoljon neki. Én meg erre nem nagyon voltam kapható, így nem kerültünk közeli barátságba.

– Bántotta a hirtelen jött elválás?
– Abban bíztam, hogy Fischer Vajdaság északi részén éli majd le az életét, s halála után a hely, ahol nyugszik, kegyhely lesz, és sokan csak azért jönnek majd Kanizsára vagy Zentára, hogy megnézzék a sírját, amely zarándokhellyé vált volna. Én akkor úgy éreztem magam, mint Hemingway öreg halásza, Santiago, aki kifogta a nagy halat, de mire hazaért vele, csak a csontváza maradt meg…