Már nem csak Szilágyi Áron a vívás arca

A férfi párbajtőrvívók egyéni versenyének második fordulója után Imre Géza kisfia magányosan ült a Syma-csarnok lelátóján, miután végignézte édesapja pályafutásának egyik legrosszabb csörtéjét, és potyogtak a könnyei. Aki arra járt, és látta, megszakadt a szíve.

A magyar vívók családtagjai az egyéni küzdelmek után azért többnyire boldogan mentek haza. Hat magyar versenyző jutott a legjobb nyolc közé, amit klasszikus vívónyelven döntőnek hívnak: a sportágban a nyolcaddöntő a kritikus határ, aki ezt átlépi, azt már nagyon elismerik. Gémesi Csanádnak és Szatmári Andrásnak az első világbajnokságán ez mindjárt sikerült, Várhelyi Annától senki sem várta, talán csak önmaga, Szász Emese, Boczkó Gábor és Szilágyi Áron viszont az aranyért ment a Syma-csarnokba. Ebből végül két bronzérem lett, úgy, hogy Szilágyi és Szász az elődöntőben egy tussal maradt alul.

Az egyéni versenyek után így sem érezhettük magunkat rosszul. A fenti hatos mellett biztatónak tűnt a női tőrvívók formája, mind a négyen nehéz ágra kerültek, és ketten a nyolcaddöntőig lépegettek előre, Knapek Edina negyeddöntőbe jutása egy tuson múlt. Férfi tőrben mind a négy magyar főtáblás lett, váratlanul, sőt Szabados Gábor itt is csak 15:14-re kapott ki egy világbajnok kínaitól.

Ám ezekből az egytusos vereségekből kicsit sok volt. És még több lett a kardcsapat negyeddöntője után. Vasárnapi számunkban alaposan körbejártuk, Szilágyi Áront mi választhatta el attól, hogy 44:40 után bevigye a győztes találatot, bár ezt még nyilván elemezni kell a jövőben. Az is tény, a románok ellen Gémesi Csanád és Iliász Nikolász negatív mérleggel zárt, a 39:40-nél újra megmentőként érkező Szilágyin az óriásinál is egy tussal nagyobb volt a teher.

Csapatainkban – egy kivétellel – több volt. A női tőrvívók nagy trióját (Knapek, Mohamed Aida, Varga Gabriella) pályafutása talán utolsó nagy lehetőségén roppantotta össze a feladat súlya és a hazai környezet, míg az ifjú női kardvívók az első igazán nagy esélyüket szalasztották el. Csak az az érthetetlen, hogy amit egyéniben láttunk, annak a csapatversenyen a nyomát is alig lehetett felfedezni a két fegyvernemben. A férfi tőrcsapat ritka bravúrjához, a londoni ezüstérmes Japán legyőzéséhez két testvér, Szabados Gábor és Kristóf brillírozása is kevés volt, míg a női párbajtőrcsapatot egyetlen ember, Szász Emese jó formája ezúttal nem húzhatta ki a bajból az Európa-bajnok észtek ellen.

A vasárnap este viszont bearanyozta a budapesti vb-t. Boczkó Gábor 36 évesen, Rédli András a harminchoz közel élete első világbajnoki címéért harcolt, Imre Géza pedig 38 évesen a harmadikért. Minden mérkőzésen úgy léphettek pástra, hogy tudták, jobbak az ellenfélnél, és vissza nem térő esélyük, hogy Magyarországon, az egész nemzet, a szeretteik és a barátaik előtt nyerjenek, de épp ez tette iszonyú nehézzé a küzdelmet. Nekik csak veszítenivalójuk volt, az ellenfeleik csak nyerhettek.

A győzelmük ezért is nagy tett, és különösen fontos a magyar vívásnak, hiszen így már nem csak Szilágyi Áron a sportág arca, nem az ő sikerességét akarja mindenki kihasználni, a felelősség és a feladat megoszlik.

De még szebb ez a felejthetetlen vasárnap este azért, mert Imre Géza kisfiának könnyeit felszárította, így Bence felszabadultan ugrálhatott örömében a lelátón, több ezer szurkolóval egyetemben.