A Nagy Sportágválasztó vasembere a test csodáiról és közös felelősségünkről

Az országos szintre emelt népszerű rendezvény nem volt számára végállomás: idén júniusban hangszerválasztóval, októbertől pedig sportágválasztó óvodával bővült a kínálat. Az Újpest egykori kenusa a kőbányai Merkapt Maraton Sportközpont vezetőjeként jócskán kivette a részét a szervezésből.

Mindezt úgy, hogy az aktív sport nemcsak múltjában és emlékeiben maradt meg, hanem a jelenében, a mindennapjaiban is. A masters kenuversenyek elmaradhatatlan résztvevője a sport más válfajában is kipróbálta magát (kerékpár, maratoni futás, sárkányhajó, rafting), és idéntől a „vasember" titulus is megilleti. Azt viszont továbbra is tartja: az évtizeden át tartó kenus élsportolói pályafutása során befektetett munkával más sportágban eredményesebb lehetett volna. Talán, ha abban az időben lettek volna a Nagy Sportágválasztó rendezvények...

IRONMAN TELJESÍTVE, FELKÉSZÜLÉS MAJD MÁSKOR

– Mi motiválta, hogy elfoglalt, családos emberként részt vegyen a nagyatádi Ironman versenyen? A 3.8 km úszás, a 180 km kerékpározás és a 42 km-es maratoni futás egyenként embert próbáló kihívás, nemhogy együtt.
– Mindig érdekeltek a kihívások. A foglalkozásomat tekintve ugyan már nem, de belül mégiscsak élsportoló maradtam. Aki nagy küzdőként hisz magában, és abban, hogy ezeknek az extrém fizikai kihívásoknak még képes megfelelni. Az Ironman régóta foglalkoztatott, és idén, negyvenegy évesen, elhatároztam: benevezek! Egy életem van, márpedig az idő nem nekem dolgozik. Tisztességgel felkészülök, és akkor talán meg tudom csinálni.

– Nehéz volt összeegyeztetni az egyéb elfoglaltságait a felkészüléssel?
– Annyira, hogy nem is tudtam fölkészülni. Az most tényleg nem fért már bele. Talán legközelebb.

– Az évtizedes élversenyzői múltjából profitált?
– Részint, ám még inkább abból, hogy azóta sem szakítottam a sportos életmóddal. Figyelek az étkezésemre, és a mozgást sem hanyagoltam el. A kenus masters versenyek többségén részt szoktam venni, bár az elmúlt években a legtöbb mozgást talán a munkahelyemre történő kerékpározás jelentette. Ez oda-vissza ötvenkét kilométer, de többször összejött a nyolcvan, ha máshol is akadt dolgom.

– Mégsem egyben száznyolcvan, és nem is országúti kerékpáron...
– Valóban, és leginkább ez volt számomra motivációs tényező: milyen érzés ezt a távot egyben letudni? Ilyet még soha nem csináltam azelőtt. A másik, ami érdekelt, hogy ennyi kerékpározás után milyen érzés lehet ráadásként lefutni a maratonit.

– Kapott választ?
– Igen.

– És?
– Utólag felidézve először az jut az eszembe, hogy milyen csodákra képes az emberi szervezet. A másik dolog az agónia.

– Ezek szerint volt igazi katarzis. Melyik részen?
– A maratoni futás végén. Az első számtól nem féltem, még úgy sem, hogy négy éve nem úszok rendszeresen. A Velencei-tóban a verseny előtt egy hónappal leúsztam ezer métert, ami jólesett, így megnyugodtam. A kerékpártól már jobban tartottam, főként mert a verseny előtti estén raktam össze a gépemet, ki sem próbáltam a beállításokat. Ráadásul én csak hegyikerékpárral szoktam tekerni, ami más testhelyzetet igényel, de szerencsére minden klappolt. Az első harminc kilométeren fájt kicsit a derekam, de utána az is elmúlt. A katarzis így a futás végére maradt. Tizenegy kört kellett lefutni, de az utolsó előttiben nagyon elkészültem. Én, a nagy küzdő, akit mindig visz előre a szíve, aki arról híres, hogy sohasem adja fel, hát, elfáradtam. Gyakorlatilag már csak sétáltam, de az is piszok nehezemre esett, a szemeim majd' lecsukódtak. Az egyik frissítő állomáshoz érve már ösztönösen a túlélésre kellett gondoljak. A személyzettől elkértem egy maradék pizza szeletet, és vagy háromnegyed órát feküdtem egy padon. Akkor már nagyon nem akartam Ironman lenni. Nem érdekelt a verseny, csak az egészségem. Feküdtem, és már nem volt rám hatással a külvilág. Örültem, hogy nem kell tovább gyötörnöm magamat. Személyes tapasztalatom még nem volt, hogy milyen az agónia, de ilyennek képzelem. A testünk viszont nagy csodákra képes! Ennyi pihenés elégnek bizonyult a regenerálódáshoz. Összeszedtem a gondolataimat, és nemcsak a tizedik kört tudtam befejezni, hanem az utolsót is jó tempóban tudtam le. Mindezt bőven a tizenhat órás hivatalos szintidő alatt. Jó úgy visszagondolni rá, hogy happy end lett.

– Mégiscsak jól jött az élversenyzői múlt...
– Valószínű, viszont inkább az, hogy fejben nagyon ott tudtam lenni. A verseny előtti időszakban agyilag rettentően ráhangolódtam arra, hogy meg akarom csinálni. Szerintem leginkább ez segített hozzá a gyors regenerálódáshoz.

MUNKA ÉS SPORT, NEM PEDIG VAGY

– Ereje teljében, huszonkilenc évesen abbahagyta az élsportot. Miért?
– Az én döntésem volt. Akkor úgy éreztem: elég volt, váltok. Nem bántam meg, mint ahogyan életem más nagy döntéseit sem. Kétezerben tízéves élsportolói pályafutást tudhattam magam mögött, szép emlékekkel és kudarcokkal. Ehhez a tíz évhez viszont a szülők hathatós támogatása kellett, illetve az, hogy ne legyenek nagy igényeim. Mert önálló életre élsportolóként lehetetlen berendezkedni mindaddig, amíg valakiből nem lesz olimpiai dobogós. Nálunk minden számban csak a legjobb egység indulhat a világversenyen, aki itthon második, az már nincs anyagilag megbecsülve, hiszen nem tud elérni nemzetközi eredményt. A harmadikról meg már ne is beszéljek... Pedig a válogatottba végül bekerülő legjobb az edzéseken, a versenyeken a kimaradóknak a hátán jut előre, egészen a világversenyek dobogójára. Teszem hozzá, a sportág mai elitjének az anyagi és erkölcsi elismertsége óriási, főként az olimpiai eredmények tekintetében, de a szakadék is legalább ugyanekkora mindkettőben az utánuk következők között. Ebben sok változás nem történt az elmúlt években.

– Nehéz volt a váltás a civil életre?
– Unokatestvérem működő nyomdai vállalkozásába szálltam be, ami jó tanulópénz volt. Logisztika, áruszállítás, számlázás, rohangászás a nem fizető ügyfelek után.

– Nem lehetett volna megtartani eközben az élsportot?
– A nyolc órás munka után fennmaradó szabadidőben nem lehet annyit edzeni, hogy versenyképes maradjon az ember. Élversenyzőként a délelőtti kimerítő edzés után jött az ebéd, majd a szieszta, hogy a délutánira még maradjon, illetve már legyen újra erő. Bár ennek éppen most mondott ellent Fazekas Kriszti, aki abba akarta hagyni. Sőt, szinte már le is számolt az élversenyzői karrierjével. Az Egyesült Államokban viszont egy újfajta gondolkodásmódot kapott, és olimpiai bajnok lett négyesben. Talán ez a jövő, hogy a munka és az élsport ne zárja ki egymást. Ez a gondolat nem új, már minket is foglalkoztatott, de a magyar viszonyokat ismerve sok mindennek meg kellene változnia. Itthon az embereket nemcsak a munka fárasztja el, hanem a tudat is: a következő hónapban lesz-e munkahelyük és fizetésük. Utóbbi egyfajta kiszolgáltatottság, ami sok energiát fölemészt. Pedig a munkahely szellemi leterhelését jól kiegészíthetné a sport fizikai része. Profik persze máshol is vannak, nemcsak nálunk, de pont Kriszti példája mutatja, hogy más út is létezik. Félprofiként is fel lehet venni a versenyt a legjobbakkal, oda lehet érni az élmezőnybe. Bár az is igaz, hogy ezt huzamosabb ideig magas színvonalon űzni aligha lehet. A munka mégiscsak az első, és ha érkezik valami nagyobb feladat, az sok energiát és koncentrációt von el a versenyre való felkészüléstől.

– Azt mindig külön kiemelte: a Nagy Sportágválasztó célközönsége a fiatal korosztály, ám a felnőttek számára is nyitott, sőt ajánlott. Tud olyanról, aki felnőttként a rendezvény hatására kezdett el rendszeresen sportolni?
– Természetesen, többről is. Például arról a vezető beosztású banki alkalmazottról, aki negyvenévesen nálunk ismerkedett meg a vívással, és immár évek óta rendszeresen vív. A célunk az, hogy még több ilyen legyen a magyar sportéletben. Nagyon fontos lenne a mostaninál jóval hatékonyabban visszacsábítani az amatőr sportba a húszas, harmincas, negyvenes, sőt, akár az idősebb korosztályokat is. Többségük fiatalon biztosan sportolt, de a munka és a család új irányt szabott az életüknek. Hiszem azonban, hogy ebben az új életben meg lehet, és meg is kell találni a helyét a sportnak. Nem mellékesen a klubok, szakosztályok anyagi helyzetét teheti stabilabbá, ha minél több felnőtt tagot tudhatnak házon belül. Ugyanis ők azok, akik megengedhetik maguknak, hogy komolyabb anyagi áldozatokat hozzanak a kedvtelésükre. Tagdíjat fizetnek, és a tehetősebbje szponzorként is szívesen áldoz. Persze, az élet most spórolóssá tette az embereket, különösen Magyarországon, és jellemzően leginkább a sport, az egészség issza meg ennek a levét.

HOGY MEGTÉRÜLJÖN A BEFEKTETETT MUNKA

– A nyomdai munkával eléggé eltávolodott a sporttól. Nem hiányzott?
– Az anyagi elismertsége kevésbé, viszont az edzés és a versenyzés igen. Utóbbira aztán többnyire találtam megoldást.

– Azért csak kerekebb lett az élete, amikor egy sporttelep vezetőjeként még közelebb került a saját világához?
– Ez még önmagában kevés volt. Az, hogy beosszam a pályákat, lemenedzseljek néhány családi napot, vagy a gondnokkal egyeztessek a telepen elvégzésre váró feladatokról, ahhoz nem kell élsportolói, sőt, nagyon sportolói múlt sem. Nekem viszont életfilozófiám a sport, és végzett testnevelőként ilyenkor leginkább a fiatalok kerülnek nálam előtérbe. A szakmámban ugyan még nem dolgoztam, de ezzel a rendezvénnyel egy jóval szélesebb körnek tudtam segíteni megtenni az első lépést. Igazából a Nagy Sportágválasztó, valamint annak továbbgondolt verziója, az óvoda az, amelyek komoly motivációt jelentenek számomra.

– Gondolta volna, hogy mindössze öt év alatt ilyen jelentős, országos rendezvénnyé növi ki magát a kezdeményezése?
– Nem gondolkodtunk ilyen távlatokban. Éreztük, hogy jó, amit csinálunk, és igény, szükség van a folytatásra. Mi ezután csak tettük a dolgunkat.

– Tulajdonképpen mi volt a céljuk, mit szerettek volna elérni?
– A Sportágválasztó egy alulról jövő, civil kezdeményezés, amellyel régi vágyamat valósítottam meg. Mindenben támogatott Szemán Róbert barátom és főnököm, akivel a kezdetek után együtt gondoltuk tovább a részleteket. Egyrészt a gyerekeket ismertetjük meg a sportágakkal, másrészt belülről keltjük fel a vágyat, hogy minél erősebbek, egészségesebbek legyenek. A célunk az is, hogy olyan sportágakat találjanak az érdeklődők, kortól függetlenül, amellyel életre szóló barátságot köthetnek, és a maguk szintjén, képességeikhez mérten minél sikeresebbek tudjanak lenni. Saját rossz példámat tudom mondani, nekem sajnos nem jött ösztönösen a kenus evezési technika, mindig ezzel voltak a legnagyobb problémáim, megszenvedtem vele és érte. Azt gondoltam, hogy a Nagy Sportágválasztó életre hívásával többen találnak rá arra a sportágra, amelyben a legtöbb sikerélménnyel gazdagodhatnak, és így kevesebben hagyják abba a sportolást idő előtt.

– Versenyzői pályafutását azzal a gondolattal zárta le, hogy nem térült meg a sportba fektetett munkája. És ha más sportágnál köt ki? Harminc évvel ezelőtt mit választott volna a Nagy Sportágválasztó palettájáról?
– Édesapám tízszeres magyar bajnok, kétszeres Eb-bronzérmes cselgáncsozó, olimpikon volt Münchenben és Montrealban. Egy évig birkóztunk is a bátyámmal, ami közel áll a judóhoz – emlékeim szerint azok a mozdulatok ösztönösen bennünk voltak –, aztán a költözés miatt váltottunk a kenura. Mert édesanyám meg kajakozott. Gyerekként mi ebben nőttünk fel, jártunk judo- és kajak-kenu-versenyekre. A birkózást sajnálom, talán az lett volna az én igazi utam. Igaz, a kenunak megvolt az az előnye, hogy a szabadban voltunk, nem kellett állandóan fogyasztanunk és karfiolfülünk sem lett.

– Az ősszel beindított sportágválasztó óvoda mennyiben ad többet a tavaszi-őszi rendezvénynél?
– Nagyságrendekkel. Utóbbi érdemei is önmagukért beszélnek, hiszen a helyszínen látnak, megtapasztalnak nyolcvan-száz sportágat, ami önmagában élmény. Hátha még ki is próbálhatnak belőlük ezt-azt – kézbe veszik a pengét, az íjat, a lapátot, a labdát és a többi sportszert –, személyesen látják, hogy a bemutatóra elhívott nagyobbak, felnőttek hogyan használják. Ezzel az érdeklődést tudjuk felkelteni, de a többi, azaz hogy ez ne csak vágy maradjon, az már az egyénen és a családján múlik. Az óvodában viszont a szervezettség miatt jóval nagyobbak a lehetőségek. A budakalászi Csupa-Csoda-Ház Óvodában találtam partnert – ahová az én fiam is jár –, kiválasztottunk öt alapsportágat, és a hét minden napján mást csinálnak a gyerekek. Kizárólag olyat, ami az ő tudásszintjüknek, erejüknek és képességüknek megfelelő. Hétfőn az atlétikai alapképességeket fejlesztjük, kedden jön a küzdősport, szerdán a tornacsarnokba megyünk. Őrület, ami ott történik, minden gyerek imádja a gumiasztalt, szivacsgödröt és a leküzdésre váró akadályokat. Csütörtökön szivacskézi van és ovifoci, pénteken úszás. A rendszer nyitott, bármikor bele lehet nyúlni, ha valamin úgy látjuk, hogy az nem működik. Hihetetlen, hogy mennyivel többet tudnak majd tovább vinni így magukkal az óvodából a testkultúra terén.

– Így megtérülhet a befektetett munka?
– Mindenképp nagyobb rá az esély. Ha tényleg neveljük a gyermekeinket, eléjük tárjuk a lehetőségeket, akkor a jó úton haladva előbb vagy utóbb választani fognak a látott jó példák, iránymutatások alapján. Ez nekünk szülőknek, edzőknek és az oktatási intézményeknek a közös felelőssége.