Nem óriás, ember volt - emlékezés Móna Istvánra

Az élet jobban érdekelte annál, hogy mindennapos téma legyen nála az elmúlás, így aztán igencsak meglepődtem, amikor néhány esztendeje, szaunázás közben – ha néhány pillanatra is – beszélni kezdett róla.

„Tudod – mondta –, szinte biztos vagyok benne, hogy örökké élek, de ha mégsem, akkor azt szeretném, hogy csak azok gyászoljanak, akiknek tényleg fontos voltam, az álszentek kíméljenek meg részvétüktől. Ennyit talán megérdemlek..."

Kérdeztem, miről jutott ez eszébe, de csak legyintett. „Hosszú..." – mondta. De azért néhány megjegyzést elejtett arról, hogy meglehetősen sokan vannak, akik előbb használták, majd elárulták őt. Neveket nem említett, ám tudni lehetett, kikre gondol. A témát hirtelen zárta le, mindig zavarba jött az érzelmektől, pedig telis-tele volt velük.

Nagy Tímea sydneyi olimpiai bajnoki címe kapcsán például lejegyezte, hogy „egyszer csak mindenkit otthagyott, odaszaladt hozzám, és nyakában a párbajtőrét hajlítgatva leszólt: »Boldog születésnapot, Pisssssta bácsi!«. Aznap volt ugyanis a hatvanadik születésnapom. Nehéz lett volna szebb ajándékot kapnom!"

Hogy Balczó András és Török Ferenc mellett harmadik tagja volt a legendás öttusaaranycsapatnak, a sors ajándékának tekintette, és a saját ereje bizonyítékának. Nem hasonlítgatta magát a két egyéni olimpiai bajnokhoz, azt vallotta, hogy ő a mexikóvárosi csapatarannyal jutott a csúcsra: „Én nem voltam óriás, ti ketten viszont a magatok nemében óriások voltatok, és vállaltatok engem teljes valómban, elfogadtatok, bíztatok bennem, és tudtátok, hogy minden helyzetben, a legnehezebben is számíthattok rám." Ami pedig a nagy hármas későbbi életét illeti: „Közös fotó az 1968-as mexikói olimpia óta hármunkról nem készült, ez mindent elmond..."

A közös élet és persze a sikerek, az öttusamúlt mélyen beléivódott. Nem véletlen, hogy amikor 1989-ben a Honvéd-vívók első embereként visszatért a sportba, kapott hideget-meleget: „Reménytelennek tűnt, de én azt próbáltam a vívóktól megkövetelni, amit Bandi meg Feri saját magától megkövetelt. De rá kellett döbbennem, hogy még az is bőven soknak bizonyult, amit annak idején saját magamtól megköveteltem."

Ezzel együtt olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címek bizonyították, hogy nem keveset sikerült átültetnie az öttusából a vívásba.

Hogy őszinte volt, az természetes, hogy véleményét sarkítva fogalmazta meg, nála az is. Más kérdés, hogy nem véleményként, hanem sértésként fogadták a szavait, így aztán nem érveket, hanem indulatokat kapott válaszul. Az aranycsapat szövetségi kapitányát, Hegedűs Frigyest tekintette mentorának.

„Engem valamiért kedvelt. Talán mert látta, hogy nem volt annyi munka, amire én viszonylagos kényelemszeretetem ellenére egy kicsit azért rá ne tettem volna, másrészt mert látta azt is, hogy buta módon őszinte vagyok, mindent kimondok. Szemtől szembe, akár a szemtelenség árán is. Ezt nem sok embertől kapta meg, talán ezért értékelte" – írta róla. Könyvéhez a kétszeres olimpiai bajnok párbajtőröző, Nagy Tímea írt előszót. Szerinte „önfejű, akarnok, makacs, rendíthetetlen, bárdolatlan, figyelmes, érzékeny, udvarias, nagylelkű... Kíméletlen ellenség és megbízható barát."

Megkerülhetetlen személyiség, így aztán esetében felejtsük el a múlt időt. Ne búcsúzzunk tőle, hiszen – újra Nagy Tímeát idézve – egy igazi „»nehézember «, aki megérdemli azt a sok szeretetet, amit azoktól kap, akik igazán ismerik őt".

És azt is, hogy tényleg ne zavarják álmában az álszent percemberkék.