Rali: Mindig is tudtam sárban improvizálni – Bútor Róbert

– Milyen érzés volt tizenöt év után visszatérni a világbajnokságra?
– Hatalmas kihívás volt, már az elején is úgy álltam hozzá, hogy első körben annak örülnék, ha hibátlanul versenyeznénk, és célba érnénk, ami sikerült – mondta Bútor Róbert, aki egy Peugeot 208 Rally4-es autóval aratott kategóriagyőzelmet a horvát vb-futamon. – Tizenöt év távlatából emlékeztem, milyen nehéz volt a két vébéfutamom harmincévesen is, de titkon bíztam benne, hogy ki tudjuk javítani az akkori hibákat. Engem is meglepett, hogy szellemileg és fizikailag is jobban bírtam a megpróbáltatásokat, mint annak idején Szardínián vagy Walesben. Kellett ehhez a navigátorom, Tagai Robi, és a TRT csapat is, nélkülük nem ment volna.

– Hosszú verseny volt...
– Nagyon hosszú. Ezerhatszáz-hatvankilenc kilométer volt az össztáv, és ugyanennyit tettünk meg a pályabejáráson is, úgyhogy alig jutott idő alvásra. Tizenegykor értünk a szállásra és ötkor keltünk, ez engem teljesen kimozdított a komfortzónámból. Ennek ellenére végig tudtunk koncentrálni, de úgy, hogy egyetlen kanyarban volt csak egy apró túlcsúszásunk, amelyet minimális időveszteséggel megúsztunk, mert húztam egy kéziféket és mentünk tovább. Ez szinte csoda, főleg a borzalmas időjárási és útviszonyokat látva.

– Tegye a szívére a kezét: számított a kategóriagyőzelemre?
– A győzelem lehetősége nagyon ritkán fordult meg a fejemben, de kimondatlanul a dobogós helyezésben azért bíztam. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy igazi nagyágyúk nem rajtoltak a kategóriában, de a több mint ötperces előnyünket látva, ha lettek volna, akkor is meg tudtuk volna szorongatni őket.

– Mi volt a sikerük kulcsa?
– A borzalmas körülmények. Mindig is jól tudtam sárban improvizálni, itthon is mindig jól mentem, ha szakadt az eső, csúszott az út. Most mégis féltem egy kicsit az esőtől, de aztán Tagai Robi azt kérdezte, mit „darázol”, amikor egymás ellen versenyeztünk, akkor is mindig gyors voltál vízen. Átgondoltam, és igaza volt. Akkor elkezdtem egy kicsit örülni az esőnek – legalább nem kellett száznyolcvannal menni azokon a keskeny utakon. A száguldozást régen se szerettem, most meg végképp nem, de elsőkerék-hajtású autóval ez a csúszkálás még mindig nagyon megy.

– Nehéz verseny volt?
– Nehéz. Az élmezőny egy órával előttünk rajtolt, mindig néztük Neuville vagy Tänak nyilatkozatait, és mindannyian azt mondták, ilyen esőben meg ködben még nem versenyeztek. Pedig ezek a srácok nem hisztisek, alkalmazkodnak a körülményekhez. Volt olyan szakasz, amelyik egy sípályához vezetett fel, na azon öt-tíz méteres volt a látótávolság a köd miatt, miközben az út mindkét oldalon körülbelül tíz centivel volt szélesebb, mint a kocsi, mellette pedig sziklák, szakadékok, árkok. Az autóból nem tudtunk kiszállni, mert ha visszaülünk, párásodott volna a szélvédő, és akkor a vízátfolyásokról még nem beszéltem, amiken irgalmatlan nagyot lehet esni. Szóval nagyon precízen kellett menni.

– Jelentett pluszt a rengeteg magyar szurkoló a pályák szélén?
– Persze! Az embereket nem láttam, de a zászlókat igen. Otthon ez nem szokás, de ide mindenki magyar zászlóval érkezett, meg óriási Bútor Robi feliratokkal – hatalmas dopping volt ez számunkra. És tényleg rengetegen voltak! Megkockáztatom, hogy a szurkolói zónákban az emberek fele magyar volt. Ugráltak a pálya szélén, a célban ütötték az autó tetejét – teljesen feldobott ez az egész.

– Hatalmas lehetett a katarzis a célban.
– Kintről mindenképp: harminc-negyven szurkoló locsolta pezsgővel a kocsit az utolsó szakasz céljában. Belülről akkor még inkább az óriási megkönnyebbülést éreztük. Amikor áthaladtunk a célvonalon, akkor sem azt kiabáltam, hogy megnyertük, hanem hogy megcsináltuk. Igazából ott csapódott le bennem, hogy egy hét kemény munkája meghozta az eredményt. Azt, hogy nyertünk, igazából csak itthon kezdtem el felfogni.

– Magyar versenyző nem aratott még kategóriagyőzelmet a vébén.
– Nagyszerű érzés, hogy mi lehettünk az elsők, és a WRC3 kategóriában ugyanitt László Zoliék. Óriási élmény, hogy van egy vébés kupám egyessel az elején, de természetesen nem szédít meg, ettől még nem gondolom, hogy én vagyok a világ legjobb versenyzője, de büszke vagyok rá, hogy összeraktunk valamit, amit magyar emberként elég nehéz összerakni. Főleg ahhoz képest, hogy nem ebből élünk, sőt tíz éve hivatalosan mindketten visszavonultunk, most mégis sikerült felszívni magunkat, és harminc év rutinját visszaforgatni ebbe a versenybe.

– Újabb pipa a bakancslistán. Mi lesz a következő?
– A céldobogó után három órával, amikor Robival már úton voltunk hazafelé, felvetettem Robinak, hogy egy négykerékhajtású autóval is ki kellene próbálni magunkat a világbajnokságon. Az Akropoliszt szemeltem ki egy WRC3-as autóval, de persze nem az idén, hanem csak jövőre, és mivel mi ketten saját forrásból finanszírozzuk a versenyzésünket, mindez csak akkor igaz, ha jól mennek az üzleti dolgaink. És aztán egyszer jó lenne még valamikor a svéd futamon, havon is kipróbálni magunkat... Biztos születik még ezen felül is bakancslistás terv, hiszen amíg az ember él, talál ilyen kihívásokat, és persze, nem mind lesz majd az autózással kapcsolatos, mert a feleségem például nagyon szeretné látni Japánban a cseresznyevirágzást, és hát a családi élmények is nagyon fontosak.

– Most ő is biztosan nagyon büszke volt.
– Nagyon. Anyukám is megkönnyezte a győzelmünket, és persze a feleségem és a gyerekek is nagyon örültek. Csak azt sajnálom, hogy apukám ezt nem élhette meg, biztos nagyon büszke lett volna. Sokat gondoltam rá a verseny alatt, és biztos vagyok benne, hogy egyik-másik gyorsaságin ő is velünk volt, úgyhogy tényleg együtt volt a brigád.