WTCR: a szeretet napja – Michelisz Norbert hazatért

„Nor-bi! Nor-bi!” – visszhangzik a ferihegyi repülőtér előcsarnokában, és szólnak a dudák meg a kürtök. Előkerül egy hatalmas transzparens is, frissen jött a nyomdából, rajta a felirat: „Himesháza világbajnoka”.

...és rajta van Michelisz Norbert képe is a győzelmi trófeával, természetesen.

A falubeliek nem hagyhatták ki a bajnok hazaérkezését, nem hagyják ki a versenyeket sem. Az ezres lélekszámú településen az utóbbi tíz évben mindenki túraautó-szakértővé képezte magát, jobban tudják, mi az a büntetősúly, mint, akik cipelik őket, és a versenyzőket, Norbi ellenfeleit is kívülről fújják. Van, akit jobban szeretnek, van, akit kevésbé, nyilván annak függvényében, hogy ki milyen viszonyban van szeretett falubelijükkel – akit egyre türelmetlenebbül várnak. Szeretnék már magukhoz ölelni, megünnepelni, megmutatni neki, hogy mennyire büszkék rá és mennyire szeretik. Előkerül egy hatalmas üveg pezsgő is, rajta az emlékezetes fotóval, amelyen Michelisz torkaszakadtából üvölt a győzelmi dobogón, a hatalmas trófeával a kezében. Ide aztán nem jött senki felkészületlenül.

Mesélik, a „Presszóban”, ahová Michelisz is gyakran járt fiatalabb korában csocsózni, vasárnap délután is összegyűlt a keménymag, együtt izgulták végig az eseményeket, együtt hordtak ki lábon néhány infarktust, tartották egymásban a lelket, azután persze ünnepeltek, csakúgy, mint a bajnokuk.

„Tényleg igaz, hogy Michelisz Norbinak szobra lesz Himes főterén?” – kérdezi valaki viccesen, majd jön a válasz csípőből.

„Már gondolkodunk rajta, és lehet, hogy Azconának is faragtatunk egyet!” – utal a válaszadó arra, hogy a spanyol pilóta hatalmas szívességet tett, amikor a küzdelem hevében megtaszajtotta Guerrierit, hiszen az argentin kifutott a fűre, és eltömődött a hűtője, úgyhogy attól kezdve már nem kellett izgulni…

Gondoltuk mi itthon.

Johanna, Michelisz Norbi felesége ugyanis elárulja, hogy a helyszínen, Sepangban senki sem mert örülni a leintés előtt. Norbi autója a korábbi technikai gondok után már viszonylag rendben volt, körözött a pályán, Guerrieri a boxutcában tipródott, ők mégis csak álltak ott megkövülten, és várták az utolsó néhány kört, mintha muszáj lenne.

„Nem mertünk ünnepelni, meg sem mukkantunk, a fiúk sem voltak képesek elengedni magukat, pedig tudom, itthon akkor már ünnepeltek” – mondja Johanna, majd azt is elárulja, legalább olyan stresszes volt ez a vasárnap, mint az a nap, amelyen az első lányuk, Mira megszületett. „Vártunk, féltünk, sírtunk…” – foglalta össze három szóval, amiben tulajdonképpen minden benne van.

De hol van már Norbi?

Már igazán kijöhetne.

Mozgolódás támad az ajtónál, megint megszólalnak a kürtök, és a túraautó-világkupa idei bajnokát egy pillanat alatt elnyeli a szeretet hulláma. Mindenki ölelgeti és puszilgatja, ő meg csak araszol a tömegben, hogy találjon helyet, ahol nyugodtan megállhat, hogy mindenkivel készítsen egy közös fotót. Ez az a pillanat, amikor a szurkolóktól, akik több mint tíz éve kísérik figyelemmel a pályafutását, nem szabad sajnálni az időt. Nem is sajnálja, mindenkihez van egy-két kedves szava, többüket nyilván személyesen is ismeri.

Például Kareszt, aki kerekes székével mindig eljön a hungaroringi futamokra, s aki olyan értője lett a sportágnak, hogy valóban lehet vele szakmázni is. Vagy a tizenkét év körüli kisfiút, aki micheliszes fejkendőben érkezik, és annyira meghatódik, hogy találkozhat a hősével, hogy a nyakába borul, és megállíthatatlanul potyognak a könnyei. Kamaszmód kicsit szégyenkezik, törölgeti a szemét, de a könnyek egymás után buggyannak ki a szeme sarkában – néhány nap sokadik érzelmes pillanata ez.

Jönnek fiatalok, idősebbek, nők és férfiak, Michelisz annyi autogramot kioszt, hogy sosem fogy el, de állja a sarat, sőt, mintha a hosszú utazás után ez még lendületet is adna neki.

„Ki érkezett meg? Csak nem Michelisz Norbi? Úristen, hát tudtam, hogy ő! Ráismertem a feje búbjából…” – mondja elhaladtában egy elegáns hölgy, aki éppen utazni készül, de néhány másodpercre elidőzik az ünneplő tömegben.

Norbitól viccesen azt kérdezik, tudja-e, hány decibellel üvöltött a célba érkezés után. Persze fogalma sincs, viszont azt bevallja, hogy azt a négy-öt üvöltést másnap is érezte a torkában, mert úgy megerőltette a hangszálait. De megérte! Nagyon is!

A mostani gratulációkért és azért az édes kis hangért, Mira hangjáért, amely azt kérdezte tőle, amikor hazatelefonált a verseny után, hogy: „Apa, tudod, hogy te vagy a bajnok?”

Már azt hittem, elúszott. A jóisten vagy a sors keze van ebben? – Michelisz