– Kellett az év eleji kínlódás ahhoz, hogy most bérelt helye legyen a dobogón?
– Valószínűleg. Mert úgy ránk ijesztett az autó, hogy mindenki dupla erőbedobással dolgozott. S mostanra eljutottunk addig, ha a Honda nem a leggyorsabb, akkor is képesek vagyunk a dobogóért küzdeni. A bérelt hely pedig nagyon jól hangzik, remélem sikerül megtartani – mondta Michelisz Norbert, aki a hét végén, a moszkvai pályán zsinórban negyedszer ünnepelt a dobogón.
– Jó az alap, amire építkeznek?
– Igen. A szezon további részében pedig szeretnénk még előrébb jutni – futamot nyerni.
– És az összetettben?
– Most hatodik vagyok, és ha továbbra is ilyen jól mennek a dolgaink, kis szerencsével az is elképzelhető, hogy az év végén felállhatok a dobogóra. De ehhez sok mindenben kell fejlődni. Vannak olyan napok, amikor nagyon nem találjuk a fonalat, és vannak kanyartípusok, amelyeknél nem találjuk a választ a kérdésre, miért küszködik az autó.
– Az elmúlt hétvégén már sokadszor volt a legjobb hondás. Pedig a gyári Honda aligha rosszabb, mint az öné...
– Ha egyvalamit biztosan kijelenthetünk, akkor az az, hogy a gyári Honda biztosan nem rosszabb, mint az enyém. És a pilótákra sem lehet panasz a csapatnál, hiszen Tiago Monteiro is, Gabriele Tarquini is Formula–1-es pilóta volt, ráadásul utóbbi világbajnok és a mezőny legrutinosabbja is. Ezért is jelent büszkeséget, amikor előttük végzek.
– Sosem állt még négyszer egy idényen belül a dobogón. Minek köszönhető a mostani szárnyalás?
– Úgy érzem, eddigi pályafutásom csúcsán vagyok, az összeszedettség és a versenyzés tekintetében egyaránt. Mindig is az volt a célom, hogy folyamatosan ott legyek az első három–öt hely valamelyikén, és most úgy tűnik, sikerül. Ehhez három tényezőre van szükség: hogy nekem jól menjen, hogy a csapat tökéletes munkát végezzen, és hogy az autó versenyképes legyen. Most mindhárom teljesül, és én büszke vagyok erre.
– Az ellenfelek másként tekintenek önre, mint korábban?
– A személyes viszonyunk nem változott, abban viszont le lehet mérni a fejlődést, ahogy a versenypályán állnak hozzám. A párharcokban már egyenlő félnek tekintenek, nem pöckölnek meg, hogy álljak félre az útból, nem alapoznak arra, hogy ha meglöknek, úgysem kapnak büntetést, mert súlytalan vagyok. A mostani párharcokban tényleg két egyenlő fél csap össze – és ennek is köszönhető a kiegyensúlyozottságom.