Szívesebben állnának már a gázon - de a kötelesség az kötelesség

Moszkva, 19 fok, szakadó eső, az utakon hömpölyög a víz, az emberek leveszik a cipőjüket, hogy átkeljenek a zebrán, mert úgy sokkal praktikusabb. Mi meg sivatagi versenyre készülünk – a vasárnap rajtoló Selyemút-ralira. Szép kilátások. A homokra való gumikkal (ha nem lehet cserélni, márpedig a szabályok szerint nemigen lehet) az első erdőből sem jut ki a mezőny fele, ha ez így folytatódik. De ígérik, a sivatagban meleg lesz, és szárazság. Na, kösz szépen. Mi más lehetne a sivatagban?!

Az első nap a papírmunkáé és a technikai ellenőrzésé – ahogy mindig. Begyűjtjük a pecséteket, a szemünk sem rebben az orvosi papírok láttán, szinte rutinszerűen írja be mindenki a választ a „kit értesítsenek, ha megsérülsz vagy meghalnál" kérdésre – tapasztalt sivatagi rókák körös körül, s a kérdés talán csak az újoncok számára meghökkentő egy csöppet. Van egy új papír is, amelyen abba egyezel bele (vagy nem), hogy a rendezők adhatnak-e információt a sajtónak, ha megsérülnél. Úgy látszik, az erre vonatkozó szabályok is szigorodtak, ezért kell a plusz aláírás.

Ja, és még valami. A műanyag karszalagba, amit minden résztvevő megkap (legyen újságíró, versenyző vagy szerelő) egy chip segítségével beleteszik a fényképünket. Azt mondják, ha rosszul lennénk valahol a táborban, csak leolvassák a karszalagot, és máris mindent tudnak. Űrtechnika, bár ha őszinte akarok lenni, senkit sem láttam még rosszul lenni a táborban, a versenyautón meg az overallon meg úgyis ott a név és a vércsoport.

De nem lehet elég óvatos az ember.

A magyar indulók szombat délutánra átverekszik magukat a hosszadalmas, ám kétségkívül szükséges papírmunkán, majd következhet a technikai ellenőrzés.

„Ezeket a rajt előtti utolsó órákat mindig nehezen éli meg az ember, mert ilyenkor már annyira közel van a verseny, nagyon mennénk már" – mondja Szalay Balázs, aki ezúttal is Bunkoczi Lászlóval rója majd a kilométereket, szám szerint majd 4000-et.

Menne itt már mindenki.

A kilencszeres Dakar-győztes Stéphane Peterhansel is olyan mogorva, mintha szorítana a cipője, pedig csak a talpa bizsereg – jobban szereti csinálni a versenyzést, mint beszélni róla, márpedig most szakadatlan interjúzás az élete. Közvetlenül Szalayék után gurul be a gépátvevő sátorba, úgyhogy le is áll egy kicsit beszélgetni, kérdezgeti a magyar pilótát az Opel motorjáról, futóművéről – a két autóversenyző elmélyülten beszélget, legalább addig is úgy érzik, már verseny van.

Közben a mezőny másik magyar tagja, a Kovács Miklós, Czeglédi Péter, Tóth Tamás kamionos trió vár a sorára – a kamionosok is cimborálnak egymással, viccelődnek, mintha vasárnaptól nem vennék véresen komolyan az egymás elleni csatát. Pedig úgy veszik majd, erre bárki mérget vehet.

Kovács Miki fánkkal kínálja a Dakar-legenda Gerard de Rooyt, ő nem megy, megsérült a gerince, de nem bírta ki, hogy ne jöjjön el. Jókat nevetgélnek, majd amikor a magyar éppen interjút ad, a holland szinte bebújik a Scania alá – egy jó ötlet, technikai megoldás sohasem jön rosszkor.

„Először vagyunk itt, s eléggé izgulunk, nemcsak az ismeretlen miatt, hanem azért is, mert szinte a komplett Dakar-élmezőny itt van a kamionosok közül, szóval magasra tették nekünk a mércét" – mondja Kovács, de közben mosolyog, látott ő már erdőt is, sivatagot is, ráadásul új a futómű a kamion alatt, szóval oda neki az oroszlánt is.

Az oroszlánevés előtt azonban még vár rájuk a rajtceremónia, késő este a Vörös téren (95 autós páros és 35 kamionos trió gurul át a rajtdobogón), s utána aztán tényleg kezdődhet az igazi küzdelem.

Végre.