Küldetéstudata volt, tudása viszont semmi: az őrült mászón a hite sem segített

A brit katona, a 36 éves Maurice Wilson nemhogy nem tartozott a szigetország hegymászóelitjéhez a két világháború között, de még a hegymászó-társadalomhoz sem nagyon. A harmincas évek elején azonban, miközben éppen Németországban, a Fekete-erdő közepén kúrálta magát, egyszer csak kitalálta, hogy egyedül megmássza a Mount Everestet, ami addig még társsal sem sikerült a legjobbaknak sem.

Úgy tervezte, elrepül valahogy Indiába, onnan Tibetbe, és valahol az Everest havas lejtőin kényszerleszállást hajt végre, ahonnan gyalog meg sem áll a csúcsig. A terv több mint merész volt, inkább őrült, ugyanis mindkét része (repülés a fél világon át egy egyszemélyes géppel, majd hegymászás az ismeretlenbe) lehetetlennek tűnt akkoriban.

„Ezt a feladatot én kaptam” – mondogatta Wilson.

A „zseniális” tervhez három alapvető feltétel hiányzott: nem volt repülője, és ha lett volna, sem tudta volna vezetni, illetve nem volt hegymászó-tapasztalata sem, de talán éppen a tudatlansága miatt tervezett ilyen bátran. Azt gondolta, a hit ereje elég lesz ahhoz, hogy szólóban feljusson a világ legmagasabb hegycsúcsára, és ezt be is fogja bizonyítani a világnak.

Előbb vett egy a hároméves repülőt, majd két hónap alatt megtanulta a vezetés alapjait, légijogosítványt szerzett, de még az oktatói is azt mondták, nem fogja elérni Indiát. Ez azonban csak tovább ösztönözte, és megfogadta, vagy eléri a célját, vagy meghal. Még ennél is elképesztőbb volt, ahogyan hegyet mászni tanult, ami kimerült annyiban, hogy öt hétig bóklászott Anglia szelíd hegyein, amelyek az Everesthez képest még dombok sem igen voltak.

Ráadásul nem vesződött a technikai eszközök használatának elsajátításával, így fogalma sem volt a jégcsákány és a hágóvas használatáról, csak képeket nézegetett az Everestről, mégis úgy érezte, készen áll. Ez a naivitás részben a korabeli expedíciós beszámolók könnyed, olvasmányos stílusából is fakadt, amelyek alapján úgy tűnhetett Wilson számára, ezt ő is meg tudja csinálni.

1933 májusában aztán elindult, de már az is hihetetlen volt, hogy két hét viszontagságos repülés után, miközben állandóan hadakoznia kellett a hatóságokkal, akik tisztában voltak terve őrültségével, elérte az indiai Dardzsilinget, majd egy ott töltött tél után, 1934 áprilisában továbbment Nepálba, a Rongbuk-gleccser tövéhez, a Mount Everest mai északi alaptáborának környékére.

Itt ő is megtapasztalta, milyen nehéz feladatra vállalkozott, de hogy elméjében nem változott semmi, azt jól mutatja, hogy amikor egy régi, elhagyatott expedíciós táborban talált egy pár hágóvasat, ami óriási segítséget nyújtott volna neki a jeges hóban, egyszerűen eldobta. Az időjárás egyre rosszabb lett, és elégtelen felszerelésében amúgy is egyre lassabban haladt, majd visszatért a Rongbuk-kolostorba kifordult bokával, miközben hóvakságot is kapott.

Tizennyolc nap pihenő után azonban újra nekivágott, újabb ékes bizonyítékát adva tapasztalatlanságának, naplófeljegyzései szerint ugyanis azt gondolta, a korábbi évek brit expedícióinak még fent lehetnek a jégbe vágott lépcsői és kifeszített kötelei, majd azok segítségével halad, és őszinte csalódottságát fejezte ki, amikor nem találta meg őket.

Utolsó, május 31-i naplóbejegyzése így szól: „Újra egy gyönyörű nap!”

Egyre gyengébb lett, mégis eljutott a 7000 méter magasan lévő Északi-nyereg alá, és mivel többé nem tért vissza, a vele tartó két serpa egy alsóbb táborból visszafordult és lejött a hegyről. Wilson megfagyott testét egy év múlva találták meg, hátizsákjában pedig a kis zöld naplóját. Hegymászó módon testét egy gleccserhasadékba temették, elképesztő története azonban mindmáig fennmaradt.

Tanulsága pedig az, hogy ha egyedül akarunk erőnkön felüli kalandba vágni, nem árt, ha alaposan felkészülünk, mert mindenre a hit ereje sem elég.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!