Kis verseny, kis csinnadratta, kis táv – nagy élmény!

Az utóbbi hetekben kevesebb motivációval, már-már kedvetlenül végeztem az edzéseimet, s sztoikus nyugalommal viseltem, hogy vacakul megy a futás. Valamelyik reggel megírtam a TrainingPeaksben az edzőmnek, Krátky Egonnak, hogy lassan már nem is emlékszem, milyen úgy futni, hogy van kraft, erő, power, stenk, nevezzük akárhogy; amikor csak visznek a lábaim, és úgy kell őket visszafogni, hogy ne rohanjam el magam. Az edzőm válaszában azzal vigasztalt, hogy a nagy melegben ne várjak magamtól többet, az ősszel majd látszik az eredmény – úgyhogy csak nyugi! Márpedig ha az edző ezt mondja, akkor az úgy is van, s ennyi nekem elég is volt, hogy tegyem a dolgom az edzéseken, bármennyire reménytelennek tűnt is a helyzet.
A hosszabb távú tempóedzéseimet tőlünk viszonylag messze, Sződligeten szoktam lefutni, mert ott vannak olyan körülmények, hogy az ember lánya nyugodtan szaladhat a kedve, na és persze az edzésterve szerint. Egyvalamire kell csak figyelni, de arra nagyon: megpróbálni minél kevesebbszer kilépni a hátulról irtózatos tempóban érkező versenybiciklisek elé. Mivel ebben a melegben dekoncentrált vagyok, ez mostanság sajnos kétszer is előfordult. (Utána lelkileg bizony össze kellett kaparnom magam, arra gondolva, mekkora baj történhetett volna, és micsoda szerencse, hogy mégsem lett.)

Egyik nap, amikor lenyújtottam futás után, odajött hozzám egy férfi, és megkérdezte, végeztem-e az edzéssel…

Nem nagyon tudtam hova tenni a helyzetet, mármint hogy miért kérdezi, aztán kiderült, hogy „Az Összes Km” elnevezésű helyi futóversenyre akar invitálni.

Otthon rákerestem a kihívásra, s rögvest tudtam, nekem ott kell lennem, mert az ilyen kis létszámú, közeli versenyek a kedvenceim, a nagy tömegrendezvények már rég nem vonzanak. Hogy a lelkivilágom ne sérüljön az utóbbi időszak futószenvedései miatt, a hat kilométeres távra neveztem be. Amikor a helyszínen átvettem a rajtszámot, megérkeztek a félmaratont futó első versenyzők, mégpedig őrült tempóban (a 21 kilométeres táv rajtja Dunakeszin volt), aztán indultak a tizenkét kilométeres, majd utolsóként mi, a hat kilométeres táv részvevői. Mivel hetente egy-két alkalommal errefelé biztosan futok, ismerek minden centimétert, kanyart, emelkedőt, ráadásul kellemes 20 Celsius-fok volt, így egész jól ment a futás. Az edzőm elég kemény tempót állított be a TrainingPeaksben, és bizony sokszor jelezte az órám, hogy lassú vagyok – én mindössze annyit akartam, hogy hat perc körüli tempóm legyen, de inkább alatta. A szokásos forgatókönyv szerint haladtam, az elején sokat előztem, mert szerettem volna nyugodtan felvenni az utazósebességet. Aztán a fordító után kissé visszaesett a tempó, de csak agyban kellett helyretenni magam, fizikailag nem volt probléma. Az utolsó kilométert pedig meghúztam, mert hallottam, hogy szorosan jön mögöttem valaki, és nem esett volna jól, ha a végén megelőz.

Az utolsó szakaszon így aztán bőven hat perc alatti lett a tempó – és kiderült az is, hogy igaza volt az edzőmnek, mert a kicsit hűvösebb klímában, versenykörülmények között, nagyobb adrenalinnal máris jobban ment a futás.

Beérkezéskor nem csak az érmet vehettük át, hanem isteni pogácsával és rétessel is vártak minket, s annyira jó volt a hangulat, hogy ott maradtam az eredményhirdetésre is, pedig szinte sohasem várom meg – persze engem nem is szokott érinteni… Jó volt látni, hogy milyen sokan barátok, ismerősök, nem mellesleg nagyon szeretnek futni, és az is jó érzés volt, hogy az olimpiai bajnok kajakozó, Kammerer Zoltán – immár Göd polgármestere – megkérdezte, hogyan ment a futás.
Ezért szeretem a vidéki futóversenyeket: nincs tömeg, éppen elegen vagyunk, és a szervezők mindent megtesznek, hogy nekünk, futóknak nagy élmény legyen a rendezvény! Ugyan nem futottam meg „az összes kilométert”, vagyis a félmaratont, de a hatezer méter visszaadta a hitemet – igen, tényleg jó lesz ez!