Torghelle Sándor: az angliai konditermek emlékétől a madzagra kötött labdáig

Torghelle Sándor nem tud elszakadni a labdától. A 42-szeres magyar válogatott futballista visszavonulása óta is fitten tartja magát, figyel a rendszeres testmozgásra.

„Kisebb vagy nagyobb formában, de a labda továbbra is jelen van az életemben – szögezte le a korábbi kiváló csatár. – A nagypályás labdarúgást háttérbe szorítottam, de futballhoz kapcsolódó kiegészítő sportágakat és mozgásformákat rendszeresen űzök. Gyakran járok lábteniszezni, és élvezem a padelt, valamint a padbolt is.”

Amikor Torghelle Sándor kezdte a pályafutását, még kevésbé volt meghatározó része a labdarúgók edzésmunkájának a konditermi erősítés. A támadó akkor kezdett el behatóan foglalkozni fizikai állóképessége javításával, amikor 2004-ben az MTK-tól az angol élvonalba feljutó Crystal Palace együtteséhez igazolt.

„Manapság sokkal jobban odafigyelnek a gyorsasági és állóképességi feladatokra, mint régebben, súlyokkal és saját testsúllyal egyaránt gyakran dolgoznak a labdarúgók – hangsúlyozta a 41 éves Torghelle. – Amikor én voltam fiatal, volt egy kis konditerem, benne három súllyal, és azokkal igyekeztünk boldogulni. Napjainkban különböző erősítőprogramokat írnak elő, például a mélyizmokra, és a sérülést megelőzendő a bemelegítés is egyre fontosabbá válik. Ahhoz, hogy az edzésre készen álljon a játékos, a konditeremben pluszmunkát kell végeznie. Angliában a délelőtti edzés és az ebéd után kaptunk egy kis pihenőt, majd mentünk erősíteni – akkor tapasztaltam meg, hogyan is kell bánni a súlyokkal, helyesen kivitelezni a gyakorlatokat. Nem mindig nagy súlyokkal dolgoztunk, mert az is hatékony, ha kisebbekkel gyorsan végezzük el a feladatokat.”

Torghelle Sándort nemcsak ellentmondást nem tűrő akarása, hanem fizikai ereje miatt sem szerették az ellenfelek. Súlypontemelkedését, amely miatt az Air Sanyi becenevet is kapta, nem kizárólag adottságainak köszönheti, ugyanis már gyerekkorában gyakorolta a fejeseket.

„Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás – árulta el a „titkot” a korábbi támadó. – Gyerekkoromban még nem álltak a rendelkezésünkre modern eszközök, csak annyit csináltunk, hogy az edzőm felkötött madzaggal egy labdát a kapufára, én pedig felugrottam és belefejeltem. A labda elkezdett mozogni, vagyis nekem a megfelelő ütemben kellett ugranom. Eleinte voltak persze »lyukas« fejesek is, de később már egyre többször találtam el homlokkal a mozgó labdát. Az időzítés nagyon fontos, mert a mérkőzésen úgy tudok pozíciót nyerni, ha egy ütemmel korábban ugrom fel a védőnél.”

Egy másik korábbi csatárról, Ferenczi Istvánról is írtunk, aki elképesztő távokat képes lefutni.